 |
| Nagy Zalán Bence |
Bolha mászik a takaró dombján, a macska hátán jött be délután. Vonzza a puha bőr, meleg vér, a térdhajlat, lüktető ér. Hamm, harap. Felriad az alvó.
− Kussebumm – dörmögi az alvómaci, és a bolha elcsitul, a félelem elillan.
Felsóhajt a padló fája, esőre emlékszik, harkálycsőr kopogására, levélfonákon a tetű csiklandós lábára. Reccsen a deszka, fordul az alvó.
− Kussebumm – csipogja a bársonymadár, és elsorvad a fa álma.
Autó halad a ház előtt, a fénypászma utat keres a redőny résein át. Végigszalad a szobán, végigcsörtet a takarón, végig a párnán. Remeg a szemhéj, ébred az alvó.
− Kussebumm – énekli a műanyag bálna, és a fény emléke tovatűnik.
Dörög az ég, gyűlik a felhő, csapját nyitja egy óriáskéz. Víz csorran a tetőn, zúdul a járdán, cintányérként csattan a villám. Felül az alvó, gyújtja a lámpát.
− Kussebumm – súgja a póniminta a párnán, és az eső csendesen áztatja tovább a kertet.
Robban egy csillag, meteorraj hullik, ütközik némán két messzi galaxis. Kráter ébred a távoli bolygón, elhullik egy törékeny civilizáció. Pislog az éber.
− Kussebumm – mondja az ősi igét a plüssdinoszaurusz. Megnyugszik a világegyetem, szétterül a mindenségen az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése