Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?
Miklya Zsolt: Dávid Ádámtól kaptam egy e-mailt, amiben invitált minket az alakuló Író Cimborák közé, és rögtön feladatot is adott: Fedezzük fel az Illusztrátor Pajtások rajzait, és ezek közül írjunk valamelyikhez szöveget. Nálam azonnal beindult, mind a felfedezés, mind a versírás, magam sem számítottam rá, hogy ennyire inspiráló lesz a kérés. Az első verset Agócs Írisz „Nyuszi, el” c. rajza ihlette, s a hátat fordító nyúl valóban átlépte velem a küszöböt: négy hónap alatt 21 verset írtam különböző illusztrációk ihletésére.
Miklya Luzsányi Mónika: Pontosan nem emlékszem,
nyilván Zsolt beszélt róla. Az a kép maradt meg élesen, ahogy a 2012-es
Könyvhéten álldogálunk Ádámmal és Nórival (Majoros Nóra), és olyan
lelkesedéssel tervezzük, szervezzük az ÍC-t, mintha még mindig kamaszok
lennénk, és a világot akarnánk megváltani. Számunkra egy kicsit az is volt, és
mai napig is az, mert egy valódi (na, jó… virtuálisan működő, de azért igazi)
munkacsoportról van szó, ahol az önérdekeket félretéve küzdünk a jó cél
érdekében. Ami nem más, mint hogy minél több jó szöveg jöjjön létre. Az évek
alatt persze nemcsak kiváló írások és grafikák, hanem komoly barátságok is
születtek. Én magam is tudom, hogyha bármilyen problémám lenne, akár szakmai,
akár magánéleti, van jó néhány Cimbi, akikhez azonnal fordulhatnék segítségért.
R.B.: Mit jelent számodra az, hogy az ÍC tagja
vagy?
M. Zs.: Inspirált jelenlétet, ami az ÍC-n 5 éve
tart. Egy hozzám hasonló emberben jóval több alkotó energia feszül, mint amit –
szerencsés eseteket kivéve – a jelen kulturális és kiadói élettér aktivizál és
megenged. Akiben ott motoszkál ez a többlet, az nem nyughat, addig keres – vagy
keresik őt –, míg valahogy ki nem bújik a palackból az alkotás szelleme.
Számomra ez az alkotóközösség nyitott meg legjobban egy olyan csatornát, amin
keresztül a mélyre zárt energiák is felszabadulnak, és alkotóerővé válnak,
romboló, destruktív erő helyett. A közösségi létforma, az alkotótársakkal való
műhelyszerű együttgondolkodás és összjáték különösen fontos nekem, és szerintem
másoknak is. Tanulnunk kell az egymásért való felelős csapatmunkát
írói-szerkesztői vonalon is, nem igaz, hogy az csupán individuális tevékenység.
És ezt a közösségformáló hatást legjobb játékosan, igazi csapatjátékként
megélni.
M. L. M.: Nekem is a közösségi élmény ad a
legtöbbet. Az író otthon ül és ír. Néha elmegy találkozókra, felolvasásokra. A
többi íróval maximum ilyenkor találkozik, esetleg még a Könyvhéten. Az Író
Cimborák viszont folyamatosan kapcsolatban vannak egymással. Nyilván nem
mindenki mindenkivel, de elég széles hálózatot ölel fel egy-egy ember
kapcsolatrendszere a Cimbiken belül. Hát még, ha a Pajtásokat is idevesszük!
R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a
kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?
M. Zs: A kezdeti eufória után azok a projektek
jelentettek a legtöbbet, amelyek természetes módon létrehozták az
inspirációáramlást. Sokat lendített ezen az első közösen írt mese, aztán a
„Kinek a bőre” gyerekrajz-pályázat, ahol a gyerekek rajzai nem várt hatást
váltottak ki szinte mindenkiből. Második gyerekrajz-pályázatunk ezt vitte
tovább, nemcsak mennyiségi, hanem minőségi többlettel. Sokat jelentett számomra
első műhelytáborunk is tavaly nyáron, ahol végre a személyes interakciók kaptak
fő szerepet, az időnként már személytelenné váló körlevelek és olykor kapkodó
e-mailek helyett. Ebben az irányban folytatnám szívesen a csapatépítő munkát,
szélesítve az offline interakciók és a szerkesztői összefogás lehetőségét.
M. L. M.: Húúú, sok kedvenc volt, de talán az Aranyecsetet
élveztem a legjobban, amikor Nemes Nagy Ágnes meseregényét írtuk tovább
közösen. És hát a TÁBOR! Nagyon jó volt a valóságban is együtt lenni a
Cimbikkel, együtt gondolkodni az előadókkal, alkotni külön-külön és közösen.
Nagyon intenzív, ám egyben üdítő egy hetet töltöttünk együtt Kiskunfélegyházán,
aminek reménység szerint idén is lesz folytatása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése