Öt szerzővel búcsúznak a hónap szerkesztői: J. Kovács Judit és Acsai Roland
Köszönjük mindenkinek, aki velünk hintázott! A nyár hátralévő részében jó libikókázást kívánunk :)
Szabó Krisztina:
Felhőjátszótér
Felém úszik és én beléharapok vattacukor íze
tapad a szájpadlásomra
a padlás csendjében porszemek
táncolnak a hőségben mint egy ütött-kopott
búgócsiga
egy láda mélyén pörög-forog és örökké tart a
nyári szünet
felemelem a fedelét és kiömlik belőle a tenger
a focipályáig úszunk a légóceánban
a kalózok oda temették az aranyat
ha elég nagyot repül a labda
beszakad a föld alatta a golyóbis közepéig
a gyémántos kincsig érsz
ultramarin szárnyas ló repít fel éjjel a
bolygó túlfelén
türelmetlenül topognak az őzsutapatájú
oroszlánkarmú bútorok
a fekete légben úsznak és meglékelik az időt
a gyűrűm bábjából kibomlik égköves szárnya
nőtt
és én pörgök pörgök örökkön-örökké
s mikor utam a híd fapallójához vezet
a sok szilánkosra törő pillanat közül
gömbként pattan vissza ez az
egy.
Széchey Rita:
Kagylós forma
Utálom a játszóteret!
Utálom a homokozót!
Nem jön ki a homok ebből a vacak formából! Az a baj, hogy ezt a régi kerek formát Pannától örököltem, Anya azt mondta a boltban, vegyünk inkább valami mást a rendrakási matricáimból, szerinte a régi homokozójáték is jó lesz homokozni, ne költsem olyanra a nagy nehezen összegyűjtött jutalmamat, ami már van.
De nem jó, mert nem csúszós a belseje, hanem ilyen ronda recés, és nem jön ki belőle rendesen a homok. És az is baj, hogy direkt kagylósat akartam venni, mert… mert olyan még nincs. A boltos néni azt mondta, amikor kiválasztottam, hogy az lányoknak való, nézzem meg inkább ezt a pókemberes buborékfújót. Jó, megnéztem, és egy kicsit örültem is neki, mert egy matrica is volt benne, és így lett végre a bicajomra is egy.
De én akkor is utálom a játszóteret, mert már látom a Zorka kistesóját, hogy befordult a sarkon a kismotorján, és mindjárt ideérnek, és biztos, hogy Zorka elkéri a Peti húgának a kagylós formáját, és csinál belőle maguknak egy csomót a homokozó szélére, és aztán hableány házat építenek maguknak, és egész délelőtt ott játszanak, és az enyém meg ronda lett, mert ez az ócska forma megint beragadt, pedig a labdásból lehetett volna kagylót csinálni, ha vonalakat húzok bele. De mégcsak ki se jött rendesen.
Utálom a homokozót!
Nem jön ki a homok ebből a vacak formából! Az a baj, hogy ezt a régi kerek formát Pannától örököltem, Anya azt mondta a boltban, vegyünk inkább valami mást a rendrakási matricáimból, szerinte a régi homokozójáték is jó lesz homokozni, ne költsem olyanra a nagy nehezen összegyűjtött jutalmamat, ami már van.
De nem jó, mert nem csúszós a belseje, hanem ilyen ronda recés, és nem jön ki belőle rendesen a homok. És az is baj, hogy direkt kagylósat akartam venni, mert… mert olyan még nincs. A boltos néni azt mondta, amikor kiválasztottam, hogy az lányoknak való, nézzem meg inkább ezt a pókemberes buborékfújót. Jó, megnéztem, és egy kicsit örültem is neki, mert egy matrica is volt benne, és így lett végre a bicajomra is egy.
De én akkor is utálom a játszóteret, mert már látom a Zorka kistesóját, hogy befordult a sarkon a kismotorján, és mindjárt ideérnek, és biztos, hogy Zorka elkéri a Peti húgának a kagylós formáját, és csinál belőle maguknak egy csomót a homokozó szélére, és aztán hableány házat építenek maguknak, és egész délelőtt ott játszanak, és az enyém meg ronda lett, mert ez az ócska forma megint beragadt, pedig a labdásból lehetett volna kagylót csinálni, ha vonalakat húzok bele. De mégcsak ki se jött rendesen.
Jaj, micsoda vad kisfiú, kiabálja a néni, aki
Petiékre vigyáz, ne játssz olyannal Petike, aki ok nélkül összerombolja azt,
amit csinált, és a máséba meg beletrappol! Hugikám, édesem, ne sírj, nyafogja, segítek
új selymes homokot szitálni a tortáidhoz.
Nem is vagyok vad kisfiú, csak vacak ez a régi
homokozókészlet, és Zorka meghallotta mit mondott rólam, és utálom a buta
néniket, és a buborékfújót is, és a homokozót, és… és inkább hazamegyek
Anyával, és amíg megfőzi az ebédet, rendet rakok a Legók közt, és akkor meglesz
az első rendmatricám, és akkor már csak kilenc kell a kagylós készlethez…
Szirtes-Szabó Kata:
Titi a téren
Titi a hintán ült és a
kék ég felé repült. Ujjai nekifeszültek a láncnak, egész testével hajtotta a
hintát magasabbra és magasabbra. Szeme hunyorogva próbálta befogni a kék eget,
lábai alatt pördült a játszótér.
Szájában még ott volt a
reggeli baracklekvár édes íze, s arra gondolt, amit a tanító néni mondott
arról, miért fontos mindig fogat mosni. Szerette volna, ha nagymama megkérdezi,
megmosta-e a fogát, akkor morogva ugyan, de megtette volna, de nagymama, talán
mert fáradt volt a huzakodáshoz, soha nem kérdezett rá ilyen dolgokra. Titi
tehát tovább őrizte szájában a baracklekvár ízét, és újabb lendületet vett.
"Mi lenne, ha galamb volnék?" - töprengett, és már érezte is a
tollait borzoló szelet, s ahogy lenézett, a játszótér már egészen
összezsugorodott alatta. A madarak mindent látnak, rájuk mégsem figyel senki
sem. Titi egy ablakpárkányra telepedett, onnan figyelte a konyhában reggeliző
családot, a kisfiút és a kislányt, akik összevesztek a kukoricapehely felett,
fáradt tekintetű anyukájukat, ahogy rájuk szólt, majd leült melléjük az
asztalhoz, hogy telefonjával a kezében kortyolgassa a kávéját. Titi sokáig
röpdösött, ablakokon kukucskált be, látott tévét néző idős nénit, orrát túró
kisfiút, munkába készülődő felnőtteket, és egy kövér, vörös macskát, aki a
konyhaasztal közepén terpeszkedett a reggeli nap fényében. Követte a többi
madarat, s csak akkor tért vissza a térre, amikor megéhezett.
- Vehetek én is belőle?
- sétált oda a padnál lakmározó gyerekekhez, s így padról padra haladva
hamarosan mindkét zsebe, és a hasa is tele lett a sok finomsággal, amivel az
anyukák kényeztették gyerekeiket a játszótéren.
"Talán ma este anya
is hazajön!" - ábrándozott, és megpróbálta kikotorni a homokot körmei
alól, amiken nyomokban még ott csillogott a gyöngyházfényű lakk, amit anya kent
rá, amikor legutóbb otthon járt. Szerette, amikor anya a körmét festegette,
befonta a haját, és chipset ropogtatott vele a tévé előtt ülve. "Ha
sikerül csak a piros kövekre lépni, biztosan otthon lesz ma este" -
határozta el.
- Mit játszol? -
kérdezte két szőke kislány tőle.
- A piros kockák
szigetek, a többi mocsár, ahol krokodilok laknak - villantott széles mosolyt
rájuk, és hamarosan sikongva menekültek a fogukat csattogtató fenevadak elől.
Szerencsére néhány krokodilvadász fiú is felbukkant, akik puskáikkal az összes
szörnyeteget lelőtték, Titi pedig dzsungelkésével megnyúzta őket, hogy a
bőrüket eladják.
Ebédidőben kiürült a
játszótér, Titi is hazament, de a lakás üres volt. Nagymama elment a nénihez,
ahová takarítani járt, nyoma sem volt ebédnek. A kislány megkent magának egy
vastag szelet kenyeret margarinnal, majd lézengett egy kicsit a naptól fülledt
kis lakásban. Hamar elunta, de hiába ment vissza a térre, a tűző nap
elijesztette az anyukákat és a gyerekeket. Lefeküdt egy fa tövében a fűbe, és
dúdolni kezdett, a szaladgáló hangyákat nézte. "Ha meg tudom számolni,
hányan vannak, történni fog valami izgalmas!" - gondolta, és számolni
kezdett. Bár nem jutott a végére, mégis történt valami: egy fiú jött le a
térre, akinek volt biciklije. Titi régóta vágyott egy biciklire, és apa meg is
ígérte, hogy kap egyet a nyáron. Persze azt is megígérte, hogy minden hétvégén
eljön meglátogatni, meg hogy leviszi őt a tatáékhoz a tanyára, meg moziba, ahol
kap gumicukrot is a kukorica mellé, amennyit csak akar. Titi sejtette, hogy
ezek közül semmi nem valósul majd meg.
Szerencsére a fiú is
unatkozott egyedül a játszótéren, ezért könnyű volt rábeszélni, hogy felváltva
használják a biciklit. Titi nagyon jól tudott biciklizni, mert nem félt
semmitől, és még a kormányt is el merte engedni, amivel könnyen kivívta a
környékbeli fiúk tiszteletét. Mire a fiúnak menni kellett, ismét tele lett a
játszótér.
- Az alagút egyenesen a
földgolyó túlfelére fog vezetni - magyarázta Titi, miközben egy piros lapáttal
kotorta a földet a homokozóban. A gyerekek köré sereglettek, ő pedig
utasításokat osztogatott, vizet hozatott, és megmutatta, hogyan kell
megerősíteni az oldalfalakat.
- Látjátok, az ott már
Ausztrália - mutatott az alagút túloldaláról átszüremlő fényre. - Gyertek
utánam!
Bemásztak a szűk
nyíláson, kúszva-mászva verekedték át magukat a sáros folyosón, míg végül egy
óriási füves mezőre értek, ahol kenguruk legelésztek.
- Vigyázzatok a
kígyókkal és a mérges pókokkal! - figyelmeztette a gyerekeket. Egészen a
tengerpartig mentek, ahol Titi őrt állt, amíg a többiek fürödtek, és amint
meglátta a közeledő cápákat riadót fújt. Mindenki kiszaladt a vízből, de ő nem
félt a cápáktól, a magasra csapó hullámokkal mit sem törődve beúszott közéjük,
és addig énekelt nekik, amíg azok egészen megszelídültek, és úgy kergetőztek
körülötte, mint a kiskutyák.
Mire visszaértek, az
alagúton át, már esteledett, és az anyukák a sáros ruhák miatt morgolódva
összeszedték a homokozó játékokat. Egy apró, zöld színű tengeri csillag ott
maradt, senkinek sem kellett. Titi megsajnálta, felvette és a zsebébe
süllyesztette. Aztán visszaült a hintára, és hajtotta magát előre-hátra.
Megjelentek az első csillagok az égen.
"Ha sikerül
elkapnom egyet, anya ma hazajön!" - gondolta Titi, és még magasabbra
hajtotta magát.
Várfalvy Emőke:
A
Homokkirály
Mikor az első
tavaszi napsugár lekalandozott egészen a földig, egy furcsa szerzetre lett
figyelmes. A szerzet torzonborz hajjal, nagy, bozontos szakállal, gyűrött
ruhában üldögélt egy homokkupac tetején és őt nézte.
-
Hát te meg mit csinálsz? –
kérdezte meglepődve a napsugár, s elgondolkozott, vajon le merjen-e pihenni
ennek a nem túl bizalomgerjesztő fickónak a vállára.
-
Téged vártalak – mosolyodott el a
kócos illető barátságosan, mintha már régről ismerné a napsugarat.
-
Ugyan már ne viccelj! Hogy
várhatnál engem? Nem is ismersz! Épp most születtem – kacarászott a napsugár s
végül az alaktól nem messze, egy fa ágára ült.
-
De bizony téged. Minden évben pont
egy órával azelőtt ébredek, mielőtt jössz. S nagyon örülök neked. Te hozod a
tavaszt és a boldogságot a királyságomba – magyarázta a nagy hajú fickó
kedvesen.
-
Királyságodba? – vihogott a
napsugár – Milyen király vagy te, aki itt ülsz egy kupac homokon gyűrötten és
borzasan? Hol van a várad meg a királyságod?
-
Én vagyok a Homokkirály és ez itt
a birodalmam – mutatott maga köré a torzonborz figura büszkén. – Minden évben
tavasztól őszig a te testvéreid fényében úszik száz meg száztornyú váram, amit
minden nap még szebbre és hatalmasabbra épít nekem tucatnyi óriás.
A napsugár csak
kacagott, de nem válaszolt. Minek is foglalkozzon ezzel a fickóval, amikor
teljesen bolond?! Még hogy vár, meg óriások! Inkább csiklandozni kezdte a vadgesztenyefa
ágán szunyókáló rügy tetejét.
A Homokkirály
mosolyogva üldögélt tovább a homokkupaca tetején és élvezte, ahogy fürge tavaszi
szél bele-bele kap a hajába. Ahogy becsukott szemmel fésülködött,
szárnysuhogást hallott. Egy galamb szállt le a közeli fára.
-
Üdv Sugárka, de jó hogy itt vagy
végre. Úgy fáztam már. Meg éhes is vagyok. Honnan vehetnék enni? – búgott a napsugárnak.
-
Kérj tőle – intett a napsugár a
Homokkirály felé. – Állítólag király.
A galamb szépen
szemügyre vette a homokkupacon üldögélő alakot, aki közben végzett a
fésülködéssel. De így sem tűnt királynak. A galamb azért úgy gondolta, egy
próbát megér, szörnyen üres volt már begye.
-
Hahó, te ott lent, tényleg király
vagy?
A Homokkirály
mosolyogva fordult a hang irányába és kedvesen felelt.
-
Oh, kedves galambom, hát nem
ismersz meg? Én vagyok az, a Homokkirály! Minden évben tavasztól őszig az én
birodalmam óriásai etetnek téged minden jóval, te pedig hálából táncolsz nekik,
hogy nevessenek. Várj csak, lesz itt mindjárt lakoma meg dínom-dánom.
A galamb forgatta a
fejét, de nem emlékezett se óriásokra, se lakomákra. Az igazat megvallva
fogalma sem volt, mi lehet az a lakoma, ami meg a dínom-dánomot illeti,
túlságosan puccos neve volt ahhoz, hogy finom legyen.
-
Nem kell nekem se lakoma, se
dínom-dánom, megelégszem egy szelet tegnapi kenyérrel is. Van nálad?
-
Sajnos nincs. Az ilyesmiről mind
az óriások gondoskodnak az ud… - kezdte magyarázni a király, de nem fejezhette
be, mert a galamb igen szemtelen kacagással a szavába vágott.
-
Ugyan már, milyen király az,
akinek még egy szelet kenyere sincsen otthon?! Bolond vagy te, nem király! –
búgta gúnyosan, majd elröppent ennivalót keresni.
Délután eleredt az
eső. A Homokkirály boldogan mosakodott a hűvös, tavaszi esőcseppekben. Mikor a
fürdő után épp egy ibolyalevélbe törölközött, panaszos nyávogást hallott a
közeli bokorból. A Homokkirály úgy ahogy volt, puha zöld mohaköntösében
odasietett a bokorhoz és bekukucskált. Egy fekete-fehér foltos macska feküdt a
bokor alatt bal hátsó lábát nyalogatva.
-
Segíthetek neked, kedves? –
kérdezte barátságosan.
-
Hát te meg ki vagy? – kérdezte meglepetten
a macska, miközben méregetni kezdte a Homokkirályt. Egérnek nagy volt, embernek
kicsi. S az egész alak olyan fura volt a hosszú szakállával, meg a zöld,
bolyhos ruhájában. Vagy talán köntösében? Ki jár köntösben az utcán egyáltalán?
-
Én vagyok a Homokkirály.
-
Király? Köntösben? – kacagott fel
a macska. De bele is fulladt a nevetés, mert igencsak megsajdult a lába. Hát
nyájas képet öltött inkább és így folytatta:
-
Ha király vagy biztosan van valamid, amin
hazavihetsz. Nagy segítség lenne!
-
Oh, kedves, boldogan vinnélek, de
a járgányaim még nem érkeztek meg. Az óriásaim hozzák őket. Tavasztól őszig,
míg királyságomat betölti az öröm és a kacagás, száz és száz féle kocsi áll itt
mindenfelé.
-
Ugyan már! – fújt nagyot a macska
– Ne handabandázz itt nekem! Óriások csak a mesében vannak. Ha nem tudsz
segíteni, inkább hagyj békén, ne fárassz a badarságaiddal!
Távolról
kutyaugatás zaja hallatszott. A macska rémülten feltápászkodott és elbotorkált.
A Homokkirály
visszasétált az ibolyabokorhoz, előkészítette másnapi ruháját. Megvacsorázott
és korán lefeküdt aludni, de előtte még megnézte a naptárat és az időjárás jelentést.
Igen! Holnap
csodásan szép tavaszi idő várható. Ez lesz az első nap, amikor az óriások a
hosszú téli álom után először jönnek el hozzá a szomszédos Napsugár Óvodából.
-
Vajon meg van még az a piros
vödör, amivel azt a gyönyörű bástyát szokták önteni a fiúk? – töprengett
elalvás előtt még egy kicsit a Homokkirály, majd mosolyogva álomba merült.
Körmöczi-Kriván Péter:
A
játszó tér
A
játszó tér eltűnt és ezt budapesti Buda Pisti is jól tudta, aki Budán tanult,
Pesten élt. Már este is érezte a homokba süppedt várromokban, hogy valami
történni fog. És történt, mert a játszó tér eltűnt. Budapesti Buda Pisti nem tudta,
hogy mitévő legyen, ezért szájába dugott egy ropit, és egyetlen reccsenéssel eltűntette.
Nem is sejtette, hogy az eltűnt játszó tér egy bokor mögül nézte őt, és fogta a
hasán zörgő mászókát, hogy ne zörögjön, mert akkor oda lesz a játék. Az igazi
játék. Budapesti Buda Pisti elszánta magát, hogy megkeresi a barátját, ezért
összerakta magában a kérdést, fejére csapta a sapkát és elindult.
-
Uram! Látott esetleg
erre egy játszó…?
-
Nem láttam. - szervírozta
magát a válasz.
De
budapesti Buda Pisti tovább kérdezett, és ment előre elszántan. Ha hátra nézett
volna, legalább egyszer, akkor meglátta volna, hogy a játszó tér hintája éppen kilógott
egy villanyoszlop mögül. De ő csak ment előre és kérdezett.
-
Hölgyem! Látott
errefelé egy játszó…?
-
Esetleg jó napot
kívánok! És nem hölgyem, hanem asszonyom!
Budapesti
Buda Pisti kihúzta magát.
-
Jó napot asszonyom!
Látott errefelé egy játszó…?
-
Mármint jó napot kíííííííván
a fiatalúr?
-
Jó napot kívánok!
Látott errefelé egy játszó…?
-
Nem láttam fiatalúr. És
ha megbocsát!
Budapesti
Buda Pisti nem tudta, mit bocsásson meg, és ideje sem volt kitalálni, mert a
járdához csapódó tompa lábak már messze jártak. Folytatta tovább az útját, be
Budára, majd ki Budából, be Pestre, majd ki Pestből, és közben kérdezett és jó
napokat kívánt és mindent megbocsátott mindenkinek. Főleg azt, hogy senki sem
látta a játszó teret, ami a legutóbb egy csatornafedőt húzott magára, csupán
néhány centire Budapesti Buda Pisti lecövekelt lábaitól.
-
Bejártam mindent.
Megkérdeztem mindenkit. A játszó tér sehol. Nekem itt valami gyanús.
Budapesti
Buda Pisti zsebre vágta a kezeit, szájába dugott egy ropit, egyetlen
reccsenéssel eltűntette és elindult hazafelé, ami más volt, mint máskor. Most
nem voltak hintarágások a nadrágon, nem voltak csúszdafoltok a cipőn, nem
voltak potyautas homokkupacok a sapka alatt. Helyettük egy kérdés volt csupán,
ami fáradtan lógott a száján.
-
Látott errefelé egy
játszó teret?
Mikor
hazaért, apu és anyu összehúzott szemöldökkel nézték, ahogy budapesti Buda
Pisti leveszi a cipőket, fogasra dobja a sapkát, majd összehúzott szemöldökkel hirtelen
kihangosították magukat.
-
Budapesti Buda Pisti!
Legközelebb szóljál, ha látogatód érkezik.
Budapesti
Buda Pisti bólogatott, hogy rendben, de nem értette, hogy miféle látogatóról
szól a szó.
-
Már vár bent a
szobában. De mond meg neki, hogy egy óra múlva vacsora, utána pedig lefekvés.
Budapesti
Buda Pisti bólogatott, hogy rendben, de még mindig nem értette, hogy miféle
látogató és hogyan és miért, ezért elindult óvatosan a szobaajtóhoz, megfogta a
kilincset, lenyomta és akkor hirtelen elfelejtette becsukni a száját, mert a
hinta ott ült az ágyon és lóbálta magán a párnákat. A csúszda a könyves
szekrény tetején préselődött és engedte le magán a könyveket. A mászóka mászott
be az ablakon, majd újra ki és újra be. A homokozó pedig várat épített, mosolygó
várkapuval.
Budapesti
Buda Pisti szemei megteltek a válasszal, amit egész nap keresett, hiszen a
barátja végre ott volt. Beterítette az egész szobát.
Körmöczi-Kriván Andrea Gyopárka illusztrációja
