Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lakótelep. Majdnem
ugyanolyan, mint a többi. De csak majdnem. Mert ezen a lakótelepen mindig
történt valami érdekes. Egyszer például, senki sem tudja, hogyan, pipacsmezővé
változott a játszótér melletti park. Attól kezdve Pipacs térnek hívja mindenki,
hiába, hogy nem ez a hivatalos neve. Másszor víz tört fel egy tűzoltócsapból,
ami még nem lenne akkora csoda, de kiderült, hogy nem egy közönséges csőtörés
okozta a ribilliót, hanem a föld hasa kordult egyet, kénes, ám annál gyógyítóbb
termálvizet köpködve az arra járók arcába. Azóta az ivókút a Pipacs téri
lakótelep egyik nevezetessége.
A másik meg Szonja szobaállatkertje. Mert cicák és kutyák
laknak bőven a lakótelepen, még nyuszi és tengerimalac is akad egy-kettő, nem
beszélve Zotya akváriumáról és Bence terráriumáról, de Szonja
szobaállatkertjével, pontosabban, szobai állatóvodájával egyik sem tud
versenyezni. Jó, hát ismerjük el, hogy Szonjának van egy nagy-nagy előnye a
többiekkel szemben: a bácsikája állatorvos az állatkertben. Ott pedig gyakran
előfordul, hogy pótdada kerestetik valamelyik elárvult állatgyerkőchöz. Először
még összefutott az egész lakótelep, amikor Szonja sétálni vitt egy árván maradt
páviánt, sőt, másodszorra is összefutott, mert mégiscsak nagy dolog, ha az
embernek nem kell elvillamosozni az állatkertbe, és belépőjegyet váltani, elég,
ha lesétál a Pipacs térre, ha egy kismajommal akar találkozni. A környéken élők
azonban lassacskán megszokták, hogy Szonja hol egy kengurubébit levegőztet egy
hordozókendőben, olyanban, amilyenben a kisbabákat viszi az anyukájuk vagy az
apukájuk, hol egy mókus futkos a vállán ide-oda.
Azon a napon azonban, amikor először vitte sétálni
Létrácskát, a zsiráflányt, mégis keltettek némi feltűnést.
Létrácska ugyanis
zsenge kora ellenére (hathetes múlt akkoriban) jó fél méterrel magasabb volt
Szonjánál, így inkább úgy festettek, mintha Létrácska sétáltatná Szonját, nem
pedig fordítva. A zsiráflány időnként megállt egy-egy fa vagy bokor mellett, és
álmodozva rágicsálni kezdte a tetejüket. Ilyenkor Szonja nagy nehezen odébb
rángatta. A játszótérről azonban sokáig nem sikerült kimozdítania. Létrácska
legjobban a csúszdát élvezte, no, nem, mintha belefért volna, de imádta hátba
bökdösni a gyerekeket, akik így kellő lendületet kaptak a lefelé száguldáshoz.
Ezen kívül az összes fákon, lombokon fennakadt tollas- és gumilabdát leszórta,
és lelegelte a játékvár mellett kinőtt bodzafácska teljes virágállományát.
Ettől Lajos bácsi, a parkőr kicsit ideges lett, mert imádta a bodzaszörpöt, és
a felesége azt ígérte, ha visz haza néhány virágot, pár nap múlva már ihatja
is. Most meg kénytelen lesz beérni azzal a büdös – bár bizonyára rendkívül
jótékony – gyógyvízzel, ami a játszótér melletti kútból folyik. Hogy
kiengeszteljék, Szonja odaterelte Létrácskát a park sarkában álló szoborhoz,
ami egy harcsabajuszos, szomorú szemű bácsit ábrázolt, egy valamikori
polgármestert, akinek a fejére pár napja valami komisz kölyök felrakott egy
papírcsákót. Lajos bácsi már rég leszedte volna, ha nem szédül annyira a
létrán. Létrácska azonban egyáltalán nem szédült attól, hogy olyan magasan
hordta az orrát, így aztán egy rántással lekapta a papírcsákót. Igaz, mire
Szonja közbeavatkozhatott volna, jóízűen el is fogyasztotta az egészet.
Ám biztosan nem ártott meg neki, mert amikor a sétából
hazaértek, lelkesen nekiesett az akácvirágokból álló illatos vacsorának, amit
az állatkertből hozott Szonja bácsikája, és repetának elmajszolt még egy vödör
vegyes zöldséget is.
Núbiai zsiráf létére Létrácska rajongott a magyar
rajzfilmekért, ezért vacsora után behajtogatta magát Szonja apró szobájába, az
emeletes ágy felső részére, és együtt nézték Frakkot, a macskák rémét. Nagyokat
nyerített, valahányszor Lukrécia és Szerénke pórul járt, mert Szonjával mind a
ketten Frakknak drukkoltak. Nem is elégedtek meg egyetlen résszel, így aztán a
negyedik végére úgy elzsibbadt Létrácska ágyláb és létra köré tekeredett nyaka,
hogy Szonjának kámforos kenőccsel kellett bedörzsölnie, hogy újra ki tudja
egyenesíteni.
De Szonja tudta azt is, hogy ez csak átmeneti megoldás,
Létrácska hétről hétre nő egy létrafoknyit, és hamarosan nem fog beférni
nemhogy a szobájába, de a lépcsőházba se. Akkor majd visszaköltözik az
állatkertbe, de – ahogy a bácsikája megígérte – minden vasárnap meglátogathatja
Szonját a Pipacs téri lakótelepen, és beköszönhet a negyedik emeleti ablakon.
Addig is megtanít Létrácskának néhány jógagyakorlatot, hogy minél tovább
nézhessék együtt a rajzfilmeket, és sétálhassanak a Pipacs téren. Elvégre jön a
május, nemsokára a pipacs is kivirágzik, és mindenki szeretné látni, hogy is
fest egy sárgásbarna núbiai zsiráf a lakótelepi pipacsmezőben.
Kovács Enikő Szonja, 9 éves
Kispesti Pannónia Általános Iskola
Felkészítő pedagógus: Aradiné Szatmári Dia
Turbuly Lilla, író, költő
Enci anyukájaként nyilván elfogult vagyok a rajzzal kapcsolatban, ezt nem tagadom. Az írónőt azonban nem ismerem, mégis úgy vélem, fantasztikusat alkotott. Meséjének stílusa 100%-ban passzol a rajzhoz és kislányomhoz is. Vicces, kedves, a mai gyerekek szóhasználatát alkalmazva íródott, így könnyen olvasható egy kisiskolás számára is.
VálaszTörlésKöszönet Turbuly Lillának! Meséjével még életre szólóbb emlékké tette Enci rajzát. :-)
Kovácsné Nagypál Tünde
Kedves Tünde, csak most olvastam a hozzászólását. Nagyon örülök, hogy tetszett a mese, és hogy úgy találják, illik Enikő rajzához. Nekem is szép emlék a közös munka, jó volt mesét írni ehhez a vidám, kedves, ötletes képhez. Enikőnek további sikereket kívánok a rajzolásban és minden másban is! Turbuly Lilla
VálaszTörlés