Most már nagyon unom, hogy ráülnek a fejemre, és telepakolják mindenféle
szobabútorral. Régebben a madarak megelégedtek a fészekkel, amiben zsivajozott
a tojás. Csip, csip.
De most elkapta őket is a nagy divathullám, és bútoroznak, polcoznak,
ameddig a koronám és a szívem bírja, mert a bútorok gyerekkori jó pajtásak. Hol
hát a részvét? És hol a tojás? Csepp, csepp.
Oh, ha én fiú lennék, két kalimpa lábbal, akkor felmásznék magamra,
persze csak óvatosan, nehogy letörjenek az ágaim, és bekopogtatnék hozzájuk. Kipp,
kopp.
Ők beengednének, mert határozott lenne a hangom és erős, mert akkor lenne
hangom, és elmondanám nekik, hogy ejnyeno, hol a tekintet másra? Fent, lent.
Aztán elővenném a kismérleget, és kiokosodnám a tonnák súlyát, amitől a
törzsem úgy kipúposodott, és kérvényezném a kilakoltatást, amit ők csak
nevetnének. Hihi, hehe.
De én kihúznám magam, és elfelejteném, hogy van csúzlim, kövem, meggymagom,
mert attól csak szúrósabb lenne a csőrük, és megmutatnám nekik a papírt,
ceruzát és vonalzót. Tervem, tervem.
Azzal húznám a vonalakat, ők pedig a csíkot, és egymás kezébe csapnánk a
tervet, és én már indulnék is építeni, új otthont a jó madaraknak. Lám. Lám.
Végül elkészülne a ház, és jönne az IFA, ami átbillentené hozzájuk a
tonnákat, és újból mosolyognék, mert boldog fa lennék, amire egy fiú minden nap
felmászik. Bye, bye.
Porubszki Patrik, 11 éves
Gyengénlátók Általános Iskolája, Budapest
Felkészítő pedagógus: Józsáné Éltető Katalin
Körmöczi-Kriván Péter, író
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése