Anyu puzzle-t játszik ötvennyolc vázamorzsával, és
tizenhárom könnycseppel. Apu a fejét fogja, ami ketchup színű és csípős. A
második ujját hintáztatja éppen, miközben furcsa nyelven beszél hozzám. Én egy
árva mukkot sem értek belőle, mert még nem tudom, hogy mi az a morál, amit már
oda-vissza fújhatnék. Talán valami hangszer lehet vagy lufi, ami nagyon
pukkanékony. Nem tudom. Én még csak annyi idős vagyok, ahány ujjam van a
fogmosós kezemen, ezért csak tippelni tudok. Szerintem a morál egy csodacsizma,
amivel bejárhatom az egész világot, és az most pont jól jön, mert olyan nagyot
ugrok, hogy éppen a Tejfel-torony lábánál landolok, ahol megveszem anyu
vázáját. Fizetni csak később fogok, mert még nem tudom írni és olvasni az
életet, csupán élni, és még a bankautomata száját sem érem fel, ami folyton
éhes. Jó dolog ez a csodacsizma, csak azt remélem, hogy nem olyan csúszós, mint
a lábam, mert akkor nem lesznek vázamorzsák és könnycseppek. Mielőtt még
felhúzom, megkérdezem aput, van-e a méretemben, aztán már indulok is.
Fischer Márta, 10 éves
Pallavicini Sándor Általános Iskola, Sándorfalva
Felkészítő pedagógus: Liebszter Ildikó
Körmöczi-Kriván Péter, író
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése