De megnézem, mit kapok.
Mit találhatok ma itt.
A magoncok és a foszlós kalács
Csöppke meg
volt győződve arról, hogy az erdőszéli ház, ahol Nagymamával éltek, épp a világ
végén áll. A házuk mögött egy erőtlen patak folydogált, azon túl a Medvehagyma bükkerdő
húzódott. Csöppke azt gondolta, aki az erdőn túlra merészkedik, azt a magoncok megfogják
és bedobják a világvégi magoncgödörbe. Az őszintét megvallva, nem is a gödörbe pottyanástól
tartott. Azt el tudta képzelni, milyen érzés lehet. Esett ő már le fáról is.
Attól félt, ha a gödörbe dobják, a világ másik végén fog kiesni. Ott a magoncok
gúzsba kötik, elhurcolják, és magonctanonc lesz belőle. Mióta Péter bácsi, a
falu erdésze, tudatta Nagymamával, hogy az erdő végében erőre kaptak a
magoncok, azóta folyton-folyvást a magoncokon járt az esze.
A karácsony már a kert végében ólálkodott. A kályhában ropogott a tűz, Nagymama népdalokat énekelt. Fát díszítettek, csuhéból angyalokat fontak. Csöppke nagyon szerette a karácsonyi készülődést. Leginkább azt várta, amikor Nagymamával együtt süthette a kalácsokat. Nagymama foszlós finomságának nem lehetett ellenállni, ezért minden karácsonykor több rudat is sütöttek.
Kalácssütés után Nagymama lepihent kicsit. Csöppke az ablakhoz lépett, és az erdőt fürkészte. Vajon a magoncok ilyenkor is tanonc-jelöltekre vadásznak? Csizmát húzott, meleg kabátot öltött. Besurrant a konyhába, kosárba pakolta a meleg kalácsokat és kilépett az ajtón. Átugrotta a patakot, belépett az erdőbe. A fák közé besusogta magát a szél. Ráérősen pilinkélt.
− Tisztelt magoncook! Hahóó! Ajándékot hoztam! – kiáltotta remegő hangon.
A háta mögött hóropogást hallott. Megfordult.
− Csöppke, hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Péter bácsi.
− A magoncokat keresem. Az erdő végében tanoncokra vadásznak. Hoztam nekik foszlós kalácsot, hogy rám többé ne vadásszanak.
− A magoncokat? – kérdezte nevetve Péter bácsi.
A karácsony már a kert végében ólálkodott. A kályhában ropogott a tűz, Nagymama népdalokat énekelt. Fát díszítettek, csuhéból angyalokat fontak. Csöppke nagyon szerette a karácsonyi készülődést. Leginkább azt várta, amikor Nagymamával együtt süthette a kalácsokat. Nagymama foszlós finomságának nem lehetett ellenállni, ezért minden karácsonykor több rudat is sütöttek.
Kalácssütés után Nagymama lepihent kicsit. Csöppke az ablakhoz lépett, és az erdőt fürkészte. Vajon a magoncok ilyenkor is tanonc-jelöltekre vadásznak? Csizmát húzott, meleg kabátot öltött. Besurrant a konyhába, kosárba pakolta a meleg kalácsokat és kilépett az ajtón. Átugrotta a patakot, belépett az erdőbe. A fák közé besusogta magát a szél. Ráérősen pilinkélt.
− Tisztelt magoncook! Hahóó! Ajándékot hoztam! – kiáltotta remegő hangon.
A háta mögött hóropogást hallott. Megfordult.
− Csöppke, hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Péter bácsi.
− A magoncokat keresem. Az erdő végében tanoncokra vadásznak. Hoztam nekik foszlós kalácsot, hogy rám többé ne vadásszanak.
− A magoncokat? – kérdezte nevetve Péter bácsi.
− Igen –
bólogatott Csöppke.
− Gyere velem.
Bemutatlak a magoncoknak – fogta kézen Csöppkét Péter bácsi. − Nézd, ők a
magoncok – mutatott az erdővégi bükkfa-csemetékre.
− A magoncok
facsemeték? − kérdezte csodálkozva Csöppke.
− Igen –
mondta kedvesen Péter bácsi.
− Akkor az
erdőn túl nincs is vége a világnak? – mosolygott Csöppke elégedetten.
− Nincs,
Csöppke. Gyere, menjünk haza, mielőtt hóember lesz belőlünk.
− Menjünk – mondta Csöppke, és közben arra gondolt, milyen jó, hogy megmaradtak a kalácsok.
− Menjünk – mondta Csöppke, és közben arra gondolt, milyen jó, hogy megmaradtak a kalácsok.
Szöveg: Simon Réka Zsuzsanna. Illusztráció: Egri Mónika. Ablak: Kőszeghy Csilla. Nyitogató: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése