Jól van, megyek már,
megyek már! A türelmetlen mindenüket! Még hangosan (vagy halkan) gondolkodni
sem szabad, mert a végén máglyára vetnek, mint boszorkányt.
Most bezzeg kellek, mi,
mert itt fáj, ott fáj, szorít, megátkozott, csomót kötött, meg az ördög tudja.
A múltkor is beállított az az álszent potrohos, hogy valami „lotyó” csomót
kötött arra a testrészére, amit ilyen szent embernek, mondjuk, használnia sem kéne,
de én azért oldjam fel.
Miközben hallgattam,
töprengtem, mivel húzok kisebb bajt a fejünkre, mert a lányra is gondolnom
kellett, aki így védekezett a potrohos „szent” ellen. Nehogy a Menjországba
kerüljünk mind a ketten. Így aztán a „szent” embert megróttam, miért nem jött
rögtön, az ilyesmit komolyan kell ám venni, meg hát rögvest leoldottam volna
róla a csomót, de így, hogy késlekedett, legalább fél év lesz.
 |
| A szerző felvétele |
Nem értem, mi olyan
fontos, hogy ennyire dörömbölni kell, ölnek valakit? Annak már úgyis mindegy.
Kiittam még a teám, varázsfőzetnek gondolják, pedig csak herbárium, a nénitől
tanultam, amikor idevett magához. Annak, akit ölnek, lassan vagy gyorsan, egyre
megy. A szüleimnek is az volt, apám lassan ölte anyám, de neki aztán egyszer
csak elege lett a „bezzeg a szomszédasszony”-ból, meg a „bezzeg az anyám”-ból,
a vérömlenyek okozta fájdalmas lassúságból, a rúgás miatt halva született
fiúból, és a szelíd anyám meglökte a belezőkést. Azért van a sebhely még mindig
az arcomon, az apám fél kézzel rángatott a hajamnál fogva, a kés nyomott
hagyott az arcomon, ahogy lökődött. Az apám egy rándulással a Menjországba
került, soha többé nem rángatott. A néni próbálta ugyan védeni az anyám, de csak
annyit tehetett, hogy magához vett. Magasra csaptak a lángok, felvitték a
szelíd anyám a Menjországig.
- Látod, ha nem lennének
olyanok, mint mi, lánykám, mi volna... – mondta a néni a máglya mellett.
Mivel a potrohos, szent
embereket sok bajból segítette ki, mindig békén hagyták. Miközben mindenre
megtanított, amit tudott, felnőttem. Tavaly ment el, egy téli este. Meghűlt,
nem volt semmi, ami segített volna rajta.
Jól van, jövök már, no mi
az? Hogy a méltóságos asszony szülni tetszik s jöjjek, kéret a bába.
A bába valóban úgy néz
rám, mint a Miurunkra. Meleg vizet loccsantok a kezemre, alaposan megsikálom. A
méltóságos asszony méltóságán alul visít. Mint a disznó, ha leszúrják. Krémet
keverek és óvatosan a hatalmas hasra kenem. Fertály óra múlva elhal az utolsó
visítás. Aztán hirtelen kezdődik újra. Ikrek. A bába elsápad.
- A fiút, a fiút
tartsátok életben – nyög a méltóságos asszony.
Mind a kettő eleven,
gyönyörű. A méltóságos úr ügyet sem vet a lánykára:
- Nem kell, vigyétek a
Menjországba!
Megitatom méltóságos asszonyt, aztán hazajövök.
A hónom alatt nagyobb a csomag, mint indulóban. Csillagszemű a lányka.
- Sajnos a Menjországra
még várnod kell – mondom neki. – Na gyere, te árva, kapsz tejet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése