Az utolsó orrszarvú

Az orrszarvú kalandjai
(Marics Bence, a kadarkúti Jálics Ernő Általános Iskola tanulója)

Az állatkertben jártam, és meglátogattam az orrszarvút. A kifutó kerítését egy szakaszon méretes fatörzsekből építették. A fatörzsek közötti résen simán ki-be járkálhatott akár egy kacsa is, de az orrszarvú nehezen fért volna ki. Viszont vakarófának valószínűleg kedvére volt ez az elrendezés. Az orrszarvú nekidölleszkedett a kerítésnek, a látogatók pedig  résen keresztül vakargatták a hátát. Olyan a tapintása, mint az érdes fakéregnek, mégis benyomható, mintha vízzel lenne töltve. Amióta megtapogattam, egy kicsit én is orrszarvú lettem. Sokkal menőbb, mint az egyszarvú!
(Majoros Nóra)

Repülőgépen utaztam Kairó és Róma között. Egy kisfiú ült mellettem, Gaddielnek hívták. Valahonnan Nyugat-Afrikából jött, teljesen egyedül. Kezében egy felfújhatós repülőt szorongatott, a légitársaság ajándékát, és az ebéd mellé dupla süteményt kapott. Azt mondta, a római pápához megy, mert el akar neki mesélni egy történetet, amit senki sem hisz el. Gaddiel úgy gondolta, a pápa már biztosan hozzáedződött a csodákhoz. Nagyon izgult, mert csak kicsit beszélt angolul, és megkért, hogy segítsek neki szépen megfogalmazni a történetét.

            Elmondta, hogy a faluja a szavannán, egy domb tövében fekszik. A domb túloldalán sokféle vadállat él, még egy orrszarvú is. A falusiak sokszor hallanak éjszaka fegyverropogást, és hajnalban, amikor vízért mennek a kúthoz, megfigyelik, melyik állat hiányzik. Ha a gazellák vagy a zebracsorda nyugtalan, akkor tudják, hogy a fehér vadászok mulattak éjszaka. Ilyenkor elénekelnek egy dalt, hogy az állatok szelleme megbékéljen azzal, hogy csak mulatságból haltak meg. Ha oroszlán vagy elefánt hiányzik, akkor egész nap énekelnek, hogy mérges szellemük megkímélje a falut.

            Volt egy ember, Gaddiel szerint erős és nagyfülű, aki gyakran ólálkodott a falu közelében. A városból hozott kólát meg egy rádiót. Gaddiel titokban követte, és rájött, hogy az orrszarvút figyeli. Elmondta a falu vezetőjének, hogy szerinte a férfi orvvadász, de az inkább az idegennek hitt a kóla meg a rádió miatt. Gaddiel beszélt a vadőrrel is. A vadőr odament az idegenhez, aki adott neki egy üveg italt. Varázsital lehetett, mert az idegen és a vadőr az egész délutánt együtt töltötte, mintha régi barátok lennének.

            Gaddiel megvárta, míg beesteledik, aztán kisont a faluból. Amikor az orrszarvú közelébe ért, énekelni kezdett. Az orrszarvú futva, fújtatva közeledett. Gaddiel félt a hatalmas állattól, mégsem hagyta abba az éneklést. Amikor az orrszarvú egészen közel ért hozzá, hirtelen megállt. A szarva majdnem hozzáért a fiú melléhez.

            − El kell tűnnöd innen, mert meg fognak ölni – mondta Gaddiel és megsimogatta az állat szarvát.

            Hirtelen zajt hallott a távolból, és megismerte az idegen lépteit.

            − Menj el! A vadász meg akar ölni! − mondta a kisfiú még egyszer, de az orrszarvú nem mozdult.

            Az idegen közeledett. Halk kattanás hallatszott. A puska!

            A kisfiú sírva fakadt, és a könnyei ráfolytak a szarvra. Az orrszarvú fényleni kezdett, és Gaddiel a halvány fényben két szorosan összehajtogatott szárnyat vett észre az oldalán.

A fiú még egyszer próbálkozott:

            − Kérlek, menj el!

            Felragyogott az orrszarvú szarva, és egy pillanatra elvakította Gaddielt, meg a vadászt is. Gaddiel halk surrogást hallot, ahogy az orrszarvú kibontotta a szárnyait. A vadász közben messziről és vakon tüzelt.

            A falubeliek meghallották a lövést. Odaszaladtak, és azt látták, hogy az idegen Gaddielre fogja a puskáját. Az idegent elfogták, megkötözték, és a rendőrség börtönbe zárta. Gaddiel elmondta, mit látott, de nem hitték el, pedig az orrszarvú eltűnt. Eljött a fővadőr a városból, napokig kutatott a szavannán, de nem talált rá. Azt mondta, ebből a fajta orrszarvúból ez volt az utolsó az egész világon. A falubeli vadőr megijedt, hogy az egész kihalt orrszarvú fajta minden szelleme rajta fog bosszút fog állni, ezért inkább elhitte, amit Gaddiel mesélt. A repülőjegyet is ő vette neki.

            Az idő elszaladt, és a gép megkezdte a leszállást. Gaddiel ijedten fogta meg a kezem.

            − Félsz a landolástól? – kérdeztem.

           Attól ijedt meg, hogy még nem segítettem neki szépen megfogalmazni a történetét. Biztosítottam róla, hogy ügyesen mondta, és a pápa biztosan meg fogja érteni. Már leért a kerék a leszállópályára, amikor Gaddiel megkért, hogy írjam meg, amit elmesélt. Elköszönt, én meg beültem az első kávézóba, pedig a reptéren méregdrága a kávé, és megírtam.