Fricska Erika: Lili és a zokniszörny

 

Fricska Erika illusztrációja

 

Lili gyakran álmodott szörnyekről.
    Na nem ijesztő, ordítozó szörnyekről, hanem furcsán viselkedő, kicsit bohókás lényekről, akik bolondozásukkal megzavarták az álmait. Az egyik összekócolta a haját, a másik elcsente a frissen kiesett fogát a párna alól, mielőtt a fogtündér megérkezhetett volna. Egyesek pedig előszeretettel dugták el a papucsát az ágy alá. De a legnagyobb baj mégsem ez volt.
    A szörnyeknek volt egy különösen idegesítő szokásuk: imádták a zoknikat. Pontosabban csak a zoknipárok egyik felét. Így hát a szekrényben, a fiókban és az ágy alatt Lili egész gyűjteményt halmozott már fel páratlan zoknikból.
    Egyik este anya a fejét fogta.
    – Ez tűrhetetlen! – sóhajtotta. – Már egy rendes zoknid sem maradt!
    Lili tudta, hogy valamit tennie kell. Nem volt rendmániás, de ez a zoknilopkodási ügy már neki is sok volt.
    Aznap este elhatározta, hogy kinyomozza az igazságot. Összeszorította mind a tizennyolc kis fogát. Elővette a világító unikornisát, aki puha fényt szórt a szobára.
    – Te velem jössz – suttogta. Óvatosan kibújt az ágyból, és a félhomályban elindult nyomozni.
    A szoba csendes volt, de a függöny mögül halk nesz hallatszott, mintha valaki nagyon ügyetlenül próbálna elbújni. Lili fénysugarat irányított a függönyre, és hallotta, hogy valaki szuszog. Lili megdermedt. A szíve gyorsabban vert, de nem hátrált meg.
    – Akárki vagy, gyere elő! – mondta határozottan, bár egy picit remegett a hangja.
    A függöny meglebbent, és kikukucskált a lény.
    Egy valódi kis szörny volt. Négy szeme közül egyik sem tűnt gonosznak – csak kissé álmosnak. Hasán csíkos pizsama feszült, a lábán két különböző zokni, és zavartan állt egyik lábáról a másikra.
    – Na, most fülön csíptelek! – mondta elégedetten Lili.
    – Bocsi – mondta a szörny halkan. – Én igazából nem akartam lopni. Zavarában úgy vigyorgott, hogy az összes foga látszott.
    Lili pislogott, aztán elnevette magát.
    – Szóval te vagy a zoknilopó?
    A szörny elpirult, és babrálni kezdte a csíkos pizsamája szélét.

Kátai Letti: Hangszervarázs

  

Vajda Melinda illusztrációja

 

                                Őszember járja a várost.
                                Hallgasd csak, ügyes zenész!
                                Gityulán furmonikál és
                                Nyekerén cimberedéz.

                                ’Cikkara dimm’, szól puhán, de
                                nyikkan, ha az út rögös.
                                Körötte a levéltenger
                                rozsdaszín meg rúzsvörös.

                                Gyere gyorsan, mert tovább áll. 
                                Szaladjunk a hang után.
                                Hopp egy szaltó, balra bukfenc, 
                                s négy cigánykerék csupán.

                                Előbb még a piacon volt. 
                                Az Őszember, hát ki más?
                                Vett egy trendi Xilofangárt, 
                                de kiderült, hogy hibás.

                                Harsiponját vonogatja, 
                                sosem játszott hegedűn.
                                Közben egy kis puncsot kortyint, 
                                mézmentesen, keserűn.

                                ’Dimmgara cikk’, így lágyan, de
                                sercen, ha a cúg erős.
                                ’Rinka csekk csekk’, ’Zimbezú’, s a
                                ’Klappala’ is tetszetős.

                                Villám kacsint, esernyőnket
                                elcseni hipp-hopp a szél.
                                Sebaj, az Őszember talán 
                                majd rajta kötyöbülél.

                                ’Slakka, cserr-cserr, dumbapumba’,
                                mulatságos kis bagázs.
                                Ütve-hintve-húzva-fújva
                                igazi hangszervarázs.

                                Melyik tetszik? Kipróbálnád?
                                Ó, ne hidd, hogy könnyedén
                                eljátszod a boci tarkát
                                rajtuk. Hidd el, kőkemény.

                                Hová tűnt most? Ni, már látom.
                                Csembulukot ráz, de szép!
                                Felhők bajszát megpengeti,
                                míg az ősz a télbe lép.

                                Télembernek muzsikában
                                nem terem itt semmi becs,
                                koppint egyet az orrodra,
                                s annyit se mond, ejnye, bocs.
     

          

        Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Kiss Dorina: Sörény a játszóházban

  

Török Szilvia illusztrációja

 

Szóval volt egyszer egy oroszlán. Nem igazi, persze – plüss. De meg ne mondd neki, mert Sir Sörény szentül meg van győződve róla, hogy ő a dzsungel hús-vér királya, aki „átmenetileg textiltestben van szabadságon”.
    A gazdája, Félix, hat és fél éves (a fél nagyon fontos), és mindenhová magával cipeli Sörényt (a Sir ízlés szerint elhagyható). Elviszi az oviba, a boltba, a doktor nénihez, sőt, egyszer még a nagyi kertjébe is együtt érkeztek, ahol Sörény hősiesen megvédte Félixet egy különösen gyanús hangot adó pitypangtól. Múltkor pedig még a fogmosáshoz is beültette a mosdókagylóba, és együtt „mostak fogat”. Azt olvasta, hogy a szájhigiénia kiemelten fontos, és nem szeretett volna kockáztatni. A barát az barát. 
    A baj ott kezdődött, amikor Félix elvitte Sörényt Doma szülinapi bulijára a Fergeteg Játszóházba. A hely körülbelül úgy nézett ki, mintha egy kalózcsapat elfoglalta volna egy cukorgyáros nagy vitorláshajóját, és hogy ne unatkozzanak a hosszú tengeri utak alatt, a biztonság kedvéért felszerelték volna trambulinokkal is. A központban egyértelműen a kalózhajó állt, ami méltóságteljesen uralta a teret. 
    Félixnek a megérkezésük után azonnal jó ötlete támadt:
    – Legyen Sörény a kalózhajó kapitánya! – kiáltotta, majd letette őt a hatalmas hajó orrára. 
    – Ő majd figyel, nehogy jéghegynek ütközzünk! – mondta komolyan. Az egész szülinapi vendégsereg beözönlött a hajtótestbe, ahol azonnal össze is vesztek rajta, hogy ki kezelje az irányítópultot. Szerencsére mielőtt elvadult volna a helyzet, megjelent Doma apukája egy maréknyi zsetonnal: 
    – Ki szeretne motorozni, vagy kipróbálni egy játékgépet?
    – Én!!!! – ordították az ünneplők, és szétspricceltek minden irányba. Persze Félix is, így Sörény ott maradt egyedül.

Ayhan Gökhan: Egy kis kaszáspók élete

In memoriam Kuti Vilmos

Kasznár Anna illusztrációja

A kis kaszáspók a fürdőszobában lakott, és nehezére esett a mászás, így van ez, mióta kaszáspók a kaszáspók. Rosszul látott, szemüvege, kontaktlencséje nem volt, ügyetlen lábaival tapogatta ki, hol kezdődik és hol ér véget a világ. Az ő világa egy fürdőszoba volt fényes tusfürdőkkel és kecses, illatos szappanokkal, fésűkkel, fogkrémekkel, fogkefékkel, meg egy hófehér fürdőkád. Éjszakánként a kis kaszáspók ügyesen-bajosan leereszkedett a fürdőkádba, és nyaralt. Rajta kívül nem volt senki a fürdőparton, a kerek ablakon beszűrődő holdfény elhitette vele, hogy nappal van, tomboló nyár, és ez a kis kaszáspóknak rendkívül tetszett. A ház a fürdőszobával néptelen volt, az emberek őszi szünidejüket töltötték messze-messze. Egy nap azonban megjöttek, és beléptek a fürdőszobába. A kis kaszáspók megijedt, hálóján keresztül a plafonig szaladt bajosan-ügyesen, onnan leste meglepetten, mi történik, ezek a furcsa lények meg kicsodák-micsodák. Mióta a világon volt, nem találkozott senkivel. Nem gondolta, hogy a fürdőszoba, a kád, a fényes tusfürdők és a kecses, illatos szappanok, fésűk, fogkrémek, fogkefék valakiké. Az emberről nem hallott, igaz, másról sem hallott soha, rossz volt a füle. Figyelte az alatta jövést-menést-kutakodást-mozgolódást. Csodálkozott, hogy mint egy hatalmas szökőár, a helyét elönti a víz. Nem volt kisebb a csodálkozása, amikor látta, hogy amilyen gyorsan a szökőár jött, olyan gyorsan el is tűnt. Újra leereszkedett a kis kaszáspók, és élvezte a holdfényt, élvezte, hogy az egész kádpart az övé. Így telt a kis kaszáspók élete, s így is telik, amíg fürdőkád a fürdőkád, kaszáspók a kaszáspók. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Czeiner-Szücs Anita: Az angyal fürdőkádja

 

Gillich Luca illusztrációja

 

                                    Két kis copfja libeg-löbög,

                                    új rajzával Gyöngy elszökött.

 

                                    Apához fut: nézd csak, ezt nézd,

                                    így pancsol egy jó kistestvér.

 

                                    Tovább meséli a rajzot,

                                    szóval festi, amit alkot.

 

                                    Vonalvízben habzik a kád,

                                    angyal fürdik, azta, nahát!

 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

András Adél: Az őzbarna szemű tündér

  

András Adél játékfigurája

 

    – Mama, szomjas vagyok!
    – Gyere, igyál!
    Bence, Fülemás nyuszit hóna alá csapva, lassan kitipegett a konyhába.
    – Mama, vécére kell mennem!
    – Rendben, menj!
    Bence, Fülemás nyuszit hóna alá csapva, még lassabban kitipegett a fürdőbe.
    – Mama…!
    – Most már elég, Bence! – méltatlankodott Mama. – Látom én, mire megy ki a játék. Nem akarsz aludni, pedig már késő van, pihenned kellene.
    – Nem szeretem az estét, nem szeretek egyedül aludni – nézett Mama kedves, őzbarna szemébe Bence.
    – Nem alszol egyedül, itt van Fülemás is.
    – Fülemás szomorú, hogy egyik füle kisebb, mint a másik, ezért nem tud aludni. Mindketten szívesebben játszanánk, az izgalmasabb.
    – Izgalmasabb?! – ült le meglepődve Mama az ágy szélére. – Mi lehet izgalmasabb az álmoknál? Hisz álmunkban minden lehetséges.
    – Bármi? Még az is, hogy Fülemásnak két egyforma füle legyen?
    – Ha szeretné, lehetnek egyforma fülei – erősítette meg Mama. – Tudod mit? Itt maradok melletted, míg elalszol, veled tartok álmodban.
    Bence visszabújt az ágyba, jobb kezével magához ölelte Fülemás nyuszit, bal kezét Mama meleg tenyerébe csúsztatta, és máris mély álomba merült.
    Álmában hosszú útra készült.
    Minden nélkülözhetetlen túrakelléket bepakolt kis kék hátizsákjába. Elsőként a vízfestéket, majd a homokozógereblyét. Kedvenc mesekönyve, Thomas, a gőzmozdony következett. Végül legféltettebb kincsét, a tűzpiros Bugatti kisautót is betette az oldalzsebbe. Elégedetten vette hátára a zsákot, bakancsot húzott, hóna alá csapta Fülemást, és kilépett a házból.
    – Gyere, Fülemás, megkeressük a Világzöld erdőben lakó Mindent Megoldó Magdi tündért, ő majd elvarázsolja a füled, hogy egyforma legyen a kettő.

Halász Bálint versei – kicsiknek

  

Köteles Kata illusztrációi

 

                                Tejbegríz

                                Miért nem szeret élni a kő,

                                vagy magasban repülni a felhő?

                                Miért un tekeregni a kolbász,

                                vagy pakli alján rejtőzni az ász?

                                Miért nem akar törölni a radír,

                                halacskát emészteni a panír?

                                Miért van az életben ennyi íz,

                                ha este nincs is tejbegríz? 

Fogas Dávid: A bárányfelhő és a tenger

 

Bódi Kati illusztrációja

 

Egyszer volt, hol volt hol nem volt, Felhőországban élt egy szomorú kis felhő, akinek nem voltak barátai, mert mindenki kinevette, mert úgy nézett ki, mint egy kis bárány. Úgy is hívták, hogy Bárány Berci.
    Annyit csúfolták és bántották, hogy nem volt többet maradása Felhőországban. Úgy döntött, hogy elmegy az Óperenciás-tengerhez, és telesírja vízzel, hogy aztán barátok legyenek örökre. Le is ereszkedett Felhőországból, és addig suhant az égen, míg meg nem pillantotta az Óperenciás-tengert. Vize hatalmas és csendes volt, és sós illatot árasztott.
    A felhő félénken megszólította:
    – Szia, engem Bárány Bercinek hívnak – mutatkozott be.
    – Szia, én meg az Óperenciás-tenger lennék, ha volna bennem elég víz – mondta keserűen az Óperenciás-tenger.
    – Nekem most is hatalmasnak tűnsz! – vigasztalta Berci.
    – Egy évvel korábban még a közeli erdőket és partokat is el tudtam árasztani, majd jött a nagy apály. Azóta apályról apályra egyre kevesebb a vizem, és attól tartok, hogy a végén el fogok fogyni – mondta elkeseredetten a tenger.
    – Nekem nincsenek barátaim. Mindenki kinevet Felhőországban, mert úgy nézek ki, mint egy bárány, felhő alakban – magyarázta Berci. – Azért is jöttem ide, hogy kisírjam magam, a könnyeim beléd hulljanak, és örökre barátok legyünk. Így neked is segítenék, mert több lenne benned a víz.
    – Én nem nevetlek ki, és köszönöm, hogy segíteni akarsz. De ahhoz jó sok esőfelhő kell, hogy megteljek vízzel. Jóval több, mint amennyit te sírni tudsz – mondta a tenger.
    – Akkor elmegyek, és szólok az északi szélnek, hogy fújjon ide sok felhőt! – mondta lelkesen Berci, elmosolyodott, majd elsuhant az égen.

Műhelyablak 3.0

 

Volt egyszer egy Műhely, ablaka újra nyitva,

bekukkanthat bárki, aki csak erre téved,

ahol a madár is énekkel kukucskál,

ahol egy kaszáspók kádparton napfürdőzik,

és egy bárányfelhő Óperenciát ment.

Ahol az „egyszer volt”, „volt egyszer” nem múlik,

jövőbe tart, amíg folytatódik benned,

aki egy régi kép mélyén új képet látsz

nyílni és megszólalni: hol jársz itt, ahol a

madár is énekkel, mesével kukucskál.

 

Takács Viktória illusztrációja

 

Hogy a Cimboraműhelyben mit lelsz, mit nem, rajtad is múlik. Fülelj és láss. Ablakunk nyílik, a téli napokban átvesszük a hangot és képet, egészen a kitavaszodásig.   

 

A téma szerkesztői:

Miklya Zsolt és Takács Viktória