2025. március 6., csütörtök

Póth Rebeka: Jókai a szomszédom


(c) Póth Rebeka
 

Reggel 7 óra, álomból ébreszt a telefonom. 

Rápillantok: 2025. február 18. … Beköszönt hozzám. Ez Jókai szelleme! Más nem lehet. 

Kopogtat az idő kapuján, 200 év távlatából, szinte hallom. Összeborzongok.


35 éves vagyok, de a kamaszkori görcsök, szorongások nyomot hagytak a lelkemben, és fel-feljön a hordalékuk még 20 év távlatából is.


Álmomban iskolás vagyok, és leadási határideje van ,,A kőszívű ember fiai“ olvasónaplónak. Ez bevillan, és leizzadok…

Nem értem a könyv végére! Nem ment. Pedig esküszöm: PRÓBÁLTAM! 

Ezt magam számára is belül, szinte sírós hangom ismételgetem. Teljes a pánik. 


Hazamegyek, és elhatározom, hogy írok valamit, BÁRMIT, csak legyen valami. 

VALAMI véleményem, emlékem csak van róla! 


Elpakolom a tálkákba kiöntött sósmogyorót, mazsolát, diákcsemege-maradékokat tegnapról. 

Olvasáshoz készítettem be, hogy fokozzam az élményt, vagy inkább ropogtatással levezessem a feszültségemet, ami azért gyűlt fel bennem, mert nem értem, amit olvasok. 

Épp ellenkező hatást érem el: elkezdek arra figyelni, hogy a sós mogyoró és az édes, kicsit savanyú mazsola íze milyen furcsán keveredik, nem illenek össze - mint két ember, akik próbálnak szót érteni, nem megy, csak nem megy. A helyzetet a semlegesebb kesudió menti meg, ami összebékíti a két végponton állót, a nagyon édest és a nagyon sóst. 


Elmélkedésemből egy éles hang zökkent ki: csöngetnek. Egy öregúr áll a bejárati ajtóban, sétapálcával. Bemutatkozik: Jókai … 


Anyának kezet csókol – anya kezén a főzés miatt ott maradt egy zöldségzöld levélke, emiatt még komikusabb a jelenet – és átnyújt egy szál virágot. Nekem pedig egy selyemszalaggal átkötött dobozt ad át: bonbont. 


Olyan szép és nemes, hogy ilyet már csak a boltok legfelső polcain lehet látni. Alul van a Mars, Twix, Sickers, Kitkat, amiknek a papírjától egyetlen tépéssel megszabadulsz, és máris csillapíthatod az éhségedet, aztán persze már 5 perc után nem is emlékszel arra, mit is ettél. 

Vagy felnyúlt ezért a dobozért az öreg, és lekampózta a sétapálcájával – ezt is kinézem belőle – vagy már 150 éves ez a csokoládé… 


Elmeséli, hogy meghalt a felesége, eladta a régi, közös telket, és egyedül beköltözik ide, a szomszédunkba, velünk szembe. 

Nagyot nyelek. Egy kesudió darab megkarcolja a szájpadlásomat, amitől hirtelen köhögni kezdek, és magamra vonom a figyelmet. Anya rámnéz, és megkér, hogy kísérjem be az urat a nappaliba, amíg ő még megkavarja a levest. 

Ahogy bemegyünk a szobába, előreengedem. 

Nem reflexből, mert nem vagyok udvarias gyerek, hanem valami belső hang szólal meg bennem…

Leülünk, és azt veszem észre, hogy nagyon figyelmesen néz, fürkészően vizsgálja az arcomat. Ő, engem. 

Kicsit el is pirulok ettől. 

A zsebemben a Messenger nagyot pittyen és rezeg, amitől még jobban elpirulok. Ő csak néz, türelmesen. 

Gyorsan előveszem, elnézést motyogok, és repülő üzemmódra teszem a telefont. 

Akkor még nem tudom, hogy legalább két órára abban is marad… 


Beszélgetünk. 

Figyelmes, okos-bölcs szemekkel néz rám, érzem, ahogy a tekintete vándorol karikás szemem, gondterhelt homlokom között, megpihen a kezemen, csendesen fürkészi. 

Amikor anya is csatlakozik hozzánk, elkezd mesélni... Nem bácsisan reszketős, szánalomra méltó a hangja, hanem halk, de határozott. Ahogy mesél – és sem a telefonom nem zavarja meg a figyelmem, sem a sós mogyoró –, azon kapom magam, hogy élvezem a szavait. Leköt, érdekel. Pedig más világ, amiről mesél, az élete nem olyan volt, mint az enyém... Nagyon-nagyon nehéz hozzá kapcsolódnom, nem adja magát egykönnyen, de aztán mégis sikerül. 


Jókai úr ott ragad nálunk, de nem bánjuk. A levest újra kell melegíteni, mert rég kihűlt. Velünk ebédel ő is. 


Kikísérem, és az ajtó csukódása után az olvasónaplómhoz sietek... Végre! 

Végre értem, ki is ő.


Mikor felébredek, álmosan motyogom: Isten éltessen, Jókai Mór! 

Megreggelizek, de közben nehéz elválasztani az álom valóságát attól, amiben épp vagyok... Még nem élesek a határok.

Elmosogatok, majd kabátba bújok, és elsétálok a Bikás parki könyvszekérhez. 


Egy pár láb lóg ki a kocsiból. 

- Jókaitok van? – kérdezem.

- Persze! Az mindig van! 

- Kérek egyet, …mondjuk ezt!

- Tessék, 200 forint lesz.



Szerkesztette: Czeiner-Szücs Anita


2025. március 3., hétfő

Csík Mónika: A rejtelmes sziget

 

(c) Takács Viktória



Akárha török háremhölgy

nevét őrizné Ada Kaleh,

legendák rejtelmes szigete,

sziréndalra sóvárgó hajósok

képzeletétől körbefonva.

Sóhajtásnyi idő alatt nyargalt

át rajta a szél, fürösztötték

habok évszázadok óta,

rejtette köd, folyami homály,

minaretjéből visszhangzott

ugyanaz a nóta: lallaaa, lallaaaa… –

dicsőítették lakói ekképp az urat,

hímeztek cifra köntösöket,

sodortak aromás dohányt,

futtattak kőházak falára

repkényt, borostyánt, bogarat,

utcáit nyaranta hevítette a nap,

füge és gránátalma mézelt

gondozott kertjeiben,

s amint leszállt az est, a folyóvíz

kóbor lelkek panaszait locsogta

kikötők halászbárkáinak.

Költők énekelnek meg efféle

titkot, nyugalmat, füttyöt, madarat,

festők visznek fel vásznukra

ennyi színt, vibráló formát,

türkizzel dúsított aranyat,

mesemondók szövik történeteikbe

hírét e paradicsomi létezésnek,

míg el nem apad az ihlet forrása.

Szomjas az áradó Duna,

éhes az áradó Duna,

felfal és elnyel falat, utcát, házakat,

mi fent volt, lentté válik,

müezzin helyett a mélység orgonája

ébreszti álmukból a kertek

almafáit, babérbokrot, szőlőt

többé nem termő tőkéket,

feneketlen kutat, lépcsőt,

főtéren veszteglő padokat,

hínár ölel díszes vaskaput,

fakupákban kagylók tenyésznek,

hullámok koptatnak háztetőket,

kovácsolt cégéreken öles iszap.

Az emlékek beférnek néhány ládikába.

Hogy sziget állt ott egykor,

ahol ma örvények keringnek,

csak a szél meséli, vagy kósza tajték,

ami a partoldalban néha kicsap.