 |
| Zelei Marcell |
– Szigfrid, csakhogy itt vagy! Mi tartott ilyen sokáig?! – tessékeltem be az ajtón az öreg oroszlánt. A nadrágtartóját a földön húzta maga után, a sörénye sörszagú volt.
– Hova ez a nagy sietség? Épp időben jöttem reggelire! – mondta, és böffentett egy nagyot.
A lármára Luca is kiszaladt az előszobába, és Szigfrid nyakába ugrott.
– Már majdnem itt a lefekvés időm, azt hittem ma már nem is jössz… – mondta, és láttam rajta, hogy kicsit szomorú emiatt. – Ugye, fenn maradhatok még egy darabig? – nézett rám rimánkodva.
Engedtem neki. Azt reméltem, amíg itt van Szigfrid, Zoli is hazaér.
– Épp időben jöttél, mert anyu most akart mesét olvasni nekem.
– Pompás! Ha akad egy kis reggeli, én is szívesen meghallgatom azt a mesét! – mondta Szigfrid, és megnyalogatta a sörös bajuszát.
– Reggelivel nem szolgálhatok, de a vacsorából még épp maradt egy kevés. Bár a tej nem talál a…
– Sörrel? – hahotázott Szigfrid. Akkor inkább kihagyom!
– Te ittál, Szigfrid? – kérdezte Luca, és őszintén csodálkozott.
– Csak egy kicsit. De nem én akartam. Az állatorvos hívott meg, az a szemüveges fickó.
Megrántottam a nadrágtartóját, de Szigfrid tovább folytatta.
– Ott szomorkodott és panaszkodott a pultnál, meg kellett vigasztalnom valahogy.
– Nahát, micsoda véletlen, Szigfrid! Apu is szemüveges, és képzeld, ő is állatorvos!
Az oroszlán megigazította a nadrágtartóját, majd elhúzta a száját.
– Még ilyet… – morogta, és semmi sem jutott az eszébe.
– Szilvia tudja, hogy hol jársz? – kérdeztem, és kicsit megfeledkeztem Lucáról.
– Tudja, tudja, hát mi együtt léptünk fel annak idején… – válaszolt sután Szigfrid, és reméltem, most már másra terelődik a szó.
– Nem mesélsz ma inkább te? – fordult Luca az oroszlánhoz.
– Olyan meséket senki se mond a világon, mint én! – düllesztette ki a mellét Szigfrid, és tudtam, hogy már nem lesz baj.
– Miről meséljek? A szavannáról? Vagy a tigrisekről? A cirkuszról? Azok a tapsok, azok az ugrások…
– Az állatorvosról mesélj inkább. Elmondta, hogy miért szomorú?
Mindketten meghökkentünk. Szigfridben elállt a szó, elkomorodott.
– Tudom is én, ezek unalmas dolgok. Nem beszél ilyenkor az ember, csak kortyolgatja a sörét…
– Akkor te is szomorú vagy, Szigfrid?
– Ha már így megkérdezted, kicsit igen. Tudod, én nagyon szeretnék még egyszer fellépni.
– És az állatorvos mit szeretne? – bukott ki belőlem hirtelen, és magam is meglepődtem.
– Repülni – válaszolt Szigfrid határozottan, és mélyen a szemembe nézett.
Luca értetlenül nézett az oroszlánra. Honnan tudta volna, hogy az apja miattunk kényszerült abbahagyni a repülést?
– Lehetne közös számotok! – ajánlotta fel Luca.
– Ott körözne a sportrepülő a sátor felett, és amikor már mindenki lélegzetét visszafojtva nézné a cseleket, kiugranék a repülőből egy ejtőernyővel! – lelkesedett Szigfrid is, de aztán mintha hirtelen kétségei támadtak volna afelől, hogy ő még képes lenne-e egy ilyen mutatványra.
– Amikor földet érsz, mindenki megtapsol, de te nem hagyod abba a számot, mert az állatorvos labdákat dobál ki neked a repülőből, te pedig mindegyiket elkapod, és visszadobod neki…
Erre mindannyian felnevettünk, mert Luca is tudta, hogy ez már képtelenség.
– De mi lenne utána? – kérdezte aztán Luca, és ismét komoly lett.
– Mi legyen? Taps, ugrálás, vissza, vissza, vissza… üvöltene a tömeg – válaszolt Szigfrid, és nem értette a kérdést.
– De még azután. Utána megint szomorú lennél?
– Nem is tudom… – vonta meg a vállát az oroszlán, és elgondolkodott. – Utána örülnék, hogy még egyszer utoljára sikerült fellépni.
Ősz volt már, amikor teljesen váratlanul összefutottam Szigfriddel a Levendula és az Orgona utca sarkán. Derűs volt, és elmesélte, hogy tényleg sikerült még egyszer fellépnie. Őszintén sajnáltam, hogy nem tudtam róla, megnéztük volna Lucával, talán még Zoli is jött volna. Nem kérdeztem, de láttam a szemében, hogy akkor este nem hazudott Lucának: fellépett, és utána tényleg nem volt szomorú.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése