Takács Viktória: Az otthon három óriása

 

Takács Viktória illusztrációja

 

Amikor Vilma megszületett, a szülei ezüstfenyőt ültettek a ház mellé. Egy ideig együtt nőttek, de a kislány egyszer csak abbahagyta a felfele nyújtózást, míg a fenyő továbbra is telhetetlenül tört az ég felé. Később, amikor a nagylány Vilma hanyatt feküdt az ágyán, épp a fa csúcsát látta az ablakából. Szinte mindig ott billegett rajta egy gerle, mintha csúcsdísz lenne, amit egy régi karácsonyon illesztettek oda. A madár fészke évek óta a fa biztonságos ágai közt rejtőzött.

Vilma az íróasztal fiókjában őrzött néhány régi fotót abból az időből, amikor a fenyő még alig volt magasabb nála. Tanulás közben gyakran nézegette a képet, aztán kibámult az ablakon, és elcsodálkozott, hogy nőhetett ilyen hatalmasra a fa, és hozzá képest ő milyen apró maradt. Az évek múlásával a lehajló fenyőágak alatt titkos sátor alakult ki vastag, puha tűlevélszőnyeggel. Amikor Vilma bemászott, átjárta a gyanta illata, úgy érezte, eggyé válik a fával.

A ház másik oldalán egy hatalmas szederfa terpeszkedett. Olyan nagyra nőtt, hogy árnyat adó karjai beterítették az udvart. Tavasszal az ágairól madárdal szólt, ilyenkor Vilma a tavaszi naptól langyos lépcsőre ült, és a kertet nézte. A zsenge, világoszöld leveleken átszűrődő napfény játéka megbabonázta. A nagy nyári melegben alatta hűsölt a juhászkutya, a tyúkokkal és a kacsákkal. Feketéllett a rengeteg szedertől a fa koronája. Vilma bárhova nyúlt, érett gyümölcsöt talált, gyakran csukott szemmel eszegetett. Egyszer egy szőrös hernyót is a szájában tett az édes szederrel együtt, amit ijedten köpött ki. Amikor a fekete gyümölcs potyogni kezdett, Vilmának gyakran meg kellett törölni a lábát, és le kellett venni a cipőjét, mielőtt a házba lépett. A szederből folyó lé így is befestett mindent, fekete lábnyomok kísérték a járdán, amerre járt. Vilma ijedten és tehetetlenül hallgatta az anyja szitkozódását, s közben úgy érezte, hogy ő is bűntársa a fának. A szederfa ágai átnyúltak Vilma hintája fölé is, amit olyan magasra hajtott a kislány, hogy majdnem felrepült a koronába. Órákig játszott így, mintha a fa karjaiba akarna ugrani.

A falu házai mögött hosszú földek húzódtak, egészen a végeláthatatlan rétekig. A kertekben a veteményesek mellett kukorica, zab és lucerna nőtt, köztük itt-ott gyümölcsfák és tavasztól őszig szorgoskodó emberek. Vilmáék kertjében egy tekintélyes méretű cseresznyefa állt, a környék legbarátságosabb óriása. Ölelő ágait pont úgy növesztette, hogy egy gyerek is könnyedén fel tudjon mászni rá. A kérge néhol egészen sima volt, koronájában pedig magasra lehetett kapaszkodni, és több kényelmes ülőhely is kínálkozott. Fentről láthatóvá váltak az egymás mellett sorakozó kertek, a rét és a faluba vezető út is. A cseresznyefa lombja akkor is elrejtette Vilmát, amikor később a szomszéd fiút figyelte. A kislány sokszor mászott a magasba olvasni, és gyakran vitte magával naplóját is a hűs koronába. Amikor megérett a kemény húsú, roppanó cseresznye, szalagokat kötöttek az ágakra, hogy elijesszék a mohó seregélyeket. A madarakat persze nem lehetett becsapni, és nagyokat lakmároztak a fa tetején.

Egy nyáron Vilma különös cseppeket fedezett fel a fa kérgén, amiről aggódva mesélt a felnőtteknek. „Öregszik, ezért mézgásodik” – mondta nagypapa. „Mézgásodik? Jó, hogy nem gézásodik!” – mosolyodott el magában Vilma, de onnantól kezdve aggódva vizsgálgatta a megszilárduló, áttetsző cseppeket.

A három óriás úgy vette körbe Vilma gyerekkorát, mint három erődítmény. A dús lombok egyszerre védték és szerették a kislányt, miközben a végtelennek tűnő nyarakon a játszópajtásai is voltak.

Évekkel később, egy februári délután, amikor Vilma hazaért az iskolából, dermesztő látvány fogadta. Fűrész sikított, szállt az édes illatú fűrészpor, folyt a fa vére. A nagy szederfa darabokra vágva hevert a földön. Vilma lába fölbe gyökerezett, a döbbenettől sírni sem tudott. Nem kérdezett semmit, tudta a magyarázatot, hogy megkapták a büntetést a koszolásért. Tulajdonképpen mindig érezte, hogy az anyja évről-évre erősödő dohogása egyszer katasztrófához vezet. Most megtörtént hát, de a tátongó űrt nem lehetett megszokni. Évekig elfordította a fejét, hogy ne lássa az otthonán ejtett sebet. A tehetetlen düh volt a legrosszabb, és az érzés, hogy az anyja nem érti, mit tett.

A cseresznyefa kivágása már nem érte váratlanul. Ahogy növekedett a fa törzsén a gumis, áttetsző réteg, Vilma tudta, hogy valami belülről emészti a fát. A levelei egyre erőtlenebbül nőttek, egyre kevesebb cseresznye termett, a nagy óriás beteg lett. Vilma elment otthonról, amikor kivágták a fát. Egész nap biciklizett, és megpróbált nem gondolni a veszteségre. A cseresznyefa helyén támadt űr azonban nem hagyta, hogy elfeledkezzen a hiányról. A kert egészen új arcát mutatta így. Lapos volt és unalmas. Beszántott játszótér.

Ahogy az évek teltek, a kislány felnőtt, az ezüstfenyő pedig elképesztő méreteket öltött. Vilma nyaranta hazalátogatott, és gyerekeivel a fenyő alatt játszottak az ágak takarásában. Girlandokkal díszítettek fel a tágas teret, és teadélutánokat rendeztek a játékállatoknak. Vajon hányadik gerlepár lakhatja a fát, gondolkozott el Vilma, miközben kevergette a csészéjében gőzölgő teát. Ahogy az anyja idősödött, egyszer csak panaszkodni kezdett, hogy az ezüstfenyő túl nagy lett, egészen ránőtt a szomszéd házra. Vilma szikrázó dühvel védelmezte a fát, mintha csak magát védené. Ám az anyja panaszkodása nem szűnt, mi több, aggodalmában munkásokat hívott, és levágatta a szomszéd házra nyúló ágakat. Vilma borzadva nézte a csonkítást. Később, amikor a fa mellől kivágtak egy nagyobb bokrot, tudta, hogy közeleg az elkerülhetetlen.

Telefonon értesült róla, hogy egy éjszakai vihar kidöntötte a védtelenné vált óriást. Vilma megsemmisülten állt, és úgy érezte, soha többé nem akar hazautazni. Nem bírná látni a csupasz házfalat, a kert zavaró tágasságát, a természetellenes űrt, a gyerekkor elmúlását.

 

 

Szerkesztette: Németh Eszter