 |
| Zsengellér István illusztrációja |
Néha zenésznek érzem magam, ahogy horgolok. Akárcsak a cselló vonóját, ujjaimmal le-fel kísérem a tűmet, húrokat csiklandozva, miközben valamit alkot. Valami újat. Közben hatéves kislány vagyok, és édesapámat lesem az asztal alól, ahogy szökik ki szájából a vízipipa sűrű füstje. Bal oldalán egy hatalmas faláda telis-tele dunyhákkal és téli ruhákkal. Kisöcsémmel legnagyobb álmunk rajta dobolni, de apukám nagyon félti a lomha tárgyat. Azt mondja, megsértjük, de hát nézz rá, már egy ép sarka nincs szegénynek. Egy mihaszna kincsesláda, amibe nem tudok behatolni, hiszen a fedele nehezebb nálam. A sötét sarokban, mint egy flamingó, kecses lábán áll és a port gyűjti édesapám örökké morgó csellója. Mint egy nyugdíjba kényszerített balerina, aki valaha fekete hattyút táncolt a nyári szezonban, és arab kávét a téliben. De most már csak egy bábu, emlék egy talán szebb időből.
Ahogy kezemben táncol a horgolótű, hallom, ahogy apukám játszik. Ujjait követem a szememmel, ahogy lengeti a vonót. Ujjai hirtelen katonasorba állnak, mint egy megkoreografált táncmozdulat, mint egy berögzült reflex. Úgy vélem, ezek azok a pillanatok, amelyek megihletik a legnagyobb szobrászokat és festőket. Közben ujjaim egyre gyorsabban járnak fonalam húrjai között. Be az alagúton, ki az alagútból. Akárhányszor kezembe veszek egy fogkefét, egy ceruzát vagy a horgolótűt, ujjaim a vonó táncát járják. – Ezek itt a húrok – mutatja édesapám. Egyik vastagabb, másik vékonyabb. Mint egy kíváncsi kismajom, csüngök a karján. Kis ujjaimmal kapaszkodom pulcsijába. Apró körmeim elsüllyednek a szürke, bordó, kék és zöld minták között. Aztán megengedi, hogy megpengessem. És felmordult a hangszer. Aznap eldöntöttem, hogy zenész leszek, és apukám örökké csellódarabokat hallgatott velem. Ölébe vett, behunytuk a szemünket, és hallgattuk ahogy a hangszer sír, ahogy nevet, ahogy szalad, ahogy szerelmet vall, vagy fájdalmában elvész. Mindeközben apukám almaillatú füstöt hintett a mennyezet felé, én meg mély álomba sodródtam a szürke, a kék, a bordó és a zöld minták forró szorításában.
Három évig hegedültem, páratlanul tehetséges voltam a kortársaimhoz képest. A mai napig könnybe lábad a szemem, mikor meghallok egy vonós hangszert. De lám, nem lett belőlem zenész. Helyette elmentem a legközelebbi fonalboltba, és vettem szürke, bordó, kék és zöld fonalat. Horgoltam egy láncszemsort, és a „vonómmal” ráálmodtam egy-két rövidpálcát, egypár kúszószemet, és édesapám kedvenc darabjait hallgatva szép lassan én is alkottam valamit. Ujja hosszabb, mint a karom, teste nagyobb, mint az enyém, és turiztam egy zipzárt, ami akad, ha lehúzod, és fel nem is megy. Mikor végeztem, beledörzsöltem egy jó adagnyi vízipipadohányt, beültem a fotelbe, kávémat letettem a ládára (szigorúan alátétre), és egyedül, de sohasem magányosan meghallgattam kedvenc darabunkat. Szemem könnybe lábadt, testem ellazult a minták forró szorításában. Azóta is ez az én Apa Pulcsim – vagy Apulcsim, avagy A Pulcsim.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése