Miklya Luzsányi Mónika - Nana mama utazásai

Bódi Kati Illusztrációja

Nana mama háza kicsi volt: három lépés előre, három lépés hátra, három lépés jobbra, három lépés balra. Nem is kellett nagyobb ház Nana mamának, mert nem igazán tudott hosszabb utat megtenni, mint három lépést előre, három lépést hátra, három lépést jobbra, három lépést balra. De Nana mama ezt sem bánta, hiszen futott éppen eleget világ életében, ugyanis annyi gyereke volt, mint a csillag az égen. Vagy ha annyi nem is, hát minden ujjára jutott egy, vagy tán még annál is több. Nana mama, ahogyan azt szokás, csupa szépre meg jóra tanította a gyerekeit, és persze meg is dorgálta őket néha:

− Nana! Ha nem vigyázol, meglátod, baj lesz a vége.

De a gyerekek nem látták meg, mert Nana mama mindig elhárította a fejük fölül a bajt, az évek alatt viszont a szomszédok annyiszor hallották az asszony figyelmeztető hangját, hogy mire megöregedett, el is felejtették a nevét. Így lett Nana mama, de ezt sem bánta, mert valójában vidám kis öregasszony vált belőle. A szomszédok nem is értették, hiszen ahogy a gyerekei felnőttek, mind elhagyták a kicsi házat, el a kicsi öregasszonyt, és el az országot is. Nana mama mégsem szomorkodott:

− A gyereknek ez a dolga – mondogatta mindig −, amíg felnő, vigyázunk rá, aztán meg engedni kell a saját útjára.

 A szomszédok hümmögtek egy sort, de nem sokat szóltak, mert Nana mama gyerekei szanaszéjjel voltak hetedhét határban, néhanapján, ha hazalátogattak öreg anyjukhoz. De Nana mama nem szomorkodott. Mert egy valamit a szomszédok sem tudtak. Nana mamának volt egy csudálatos karosszéke és egy csudálatos bőröndje, amelyben nem ruhákat tartott, de nem ám! Hanem egy satnya kis virágocska nőtt benne, de annak a kis palántának éppen annyi levele volt, mint Nana mama gyerekeinek a száma. Esténként az öregasszony közel húzta a bőrödhöz a karosszékét, és csak ennyit mondott a virágnak:

− Indulhatunk!

És a virág perdült-fordult, de olyan sebesen, hogy felemelkedett a helyéből a ház, és repült, repült a felhők között, és meg sem állt, amíg el nem értek Nana mama valamelyik gyerekéhez.
Így utazott Nana mama minden este, pedig ki se mozdult a házikójából, és három lépésnél nem igen tett többet, sem előre, sem hátra, sem jobbra, sem balra.

Bertóti Johanna - Esti olvasás

(c)Schall Eszter

Radnóti Miklós Éjszaka c. verse nyomán

Olvas a ház, olvasnak a házban mind a lakók,

együtt olvas a pókhálóban a légy meg a pók.

Csönd honol, ámde betűzés közben rág az egér,

olvas a sakktáblán a paraszt, a király, a vezér,

ágyban a plüssmackó, a sarokban a barbibaba.

Olvasnak gyerekek, s olvas anya is meg apa.

Égen a félhold estimesét olvas fel a ködnek,

hosszú szárítókötelen száradnak a könyvek.

Miklya Zsolt - Az égi templom földre

(c) Simonyi Cecília

Ma nagy pelyhekben hull a hó,

kinyílt az ég zsákja megint,

kristályruháját ölti fel

a jégre hűtött pillanat.

Így válik tűvé millió

felhőben hűlő páracsepp,

lapok, lapocskák, oszlopok

keletkeznek fagypont alatt.

Lesznek belőlük csillagok,

csillagképek, galaktikák,

ahogy a szél kavarva fúj,

a város felett mindenütt.

Az égi templom földre hull,

ma nagy pelyhekben jön közénk,

a mínuszoknak így örül

utcákon lakó sok szegény.

Jégrészecskékre fagyva lent

emberrészecskék alszanak,

kristályruháját ölti fel

fehéren át a Mindörök.

Fodor Veronika - Emlékek városa

(c)Szimonidesz Hajni

Létezik valahol egy város. Ezt a várost senki nem látja egyformának. Másmilyen annak, aki itt él, és másmilyen annak, aki épp csak ellátogat ide.

Az Emlékek városa néha csendes, tele fával, kis ligetekkel, benne sok-sok ibolya. Máskor tengerparti, ahol hétvégente kókuszdiószeleteket árulnak a napozóknak, és minden sétahajóról vidáman integet valaki. Emma emlékeinek városa egy folyó partján fekszik, és mivel az itt élők szeretik a vizet és benne a halakat, azok mindenhol megjelennek. Halak ficánkolnak a bárkákban, kőhalak úsznak a házak kapui felett, és rézhalakat fognak a szökőkutak szobrai.

Nem messze az egyik szökőkúttól áll egy ház. Nem sokban különbözik a többitől: falai sárgák, tetején zöldek a cserepek, kapuja csupa szív alakú kunkor. Régen Nagyapó lakott itt. Már messziről látszott, ahogy csíkos nyugágyában üldögél a kertben. Ha túlságosan sütött a nap, elővette szekrénye mélyéről hajóskapitány-sapkáját, és talán a sapka tette – nem lehet tudni –, olyankor mindig csupa hajós dologról mesélt. 

Emmának egy ilyen napsütéses délutánon jutott eszébe Nagyapó, s aztán nem is hagyta nyugodni egy gondolat. Órák óta keresgélt valamit. Aztán úgy érezte, talán megtalálhatja valahol a padláson, a zsályazöld katonaládák egyikében, a sok kidobásra ítélt régi holmi között. Leengedte a padlásfeljáró rozoga létráját, kibújt a cipőjéből, és mezítláb elindult felfelé. Lekuporodott a homokkal felszórt deszkapadlásra, és pakolni kezdett. Kidobálta a fél pár glaszékesztyűt, az ódon borotvaszappan-dobozt, a csorba rézkilincset és a megsárgult csipkefüggönyöket. Amit keresett, az nem volt sehol. Sem a ládákban, sem a régi szép idők tárgyai között. De hogyan is találhatna meg egy hangot? Valakinek a hangját, amit mára már teljesen elfelejtett? Hanyatt dőlt hát a porban, és egy megsárgult képet szorított magához. A tetőcserepek résein át látta az eget: mint bogáncsok egy sötét pokrócra, úgy ragadtak rá a csillagok.

Nattán-Angeli Nóra - Ebben a házban élt

(c)Demény Andrea

Ebben a házban élt a Magas Cé. Gazdája a zongorából csalogatta elő minden nap. Onnan szállt, lebegett fölfelé egyre magasabbra. Ha nem akadt bele a függönybe, akkor kiszárnyalt az utcára is. Olykor a fellegekben járt, máskor pedig megcsiklandozta néhány járókelő fülét, majd elillant, mint a teagőz.

 Ebben a házban élt a Jóéjszakát Puszi. Egész nap szunyókált, a paplan alól még a lábát sem dugta ki. Estefelé tért magához, és szárnyakat bontott. Körözött, zümmögött, bejárt minden homlokot, fejbúbot, orcát, hol itt csattant, hol ott huppant. E szakadatlan föl és alában, ide-odában végül már forgott a világ szegény Jóéjszakát Puszival. Visszaszállingózott a vackára, és nyomban elaludt.

Ebben a házban élt a Pöttyös Bögre. Fénykorában piros volt, de mostanra kifakult. Folyton régi nyarak illata kavarodott fel benne, amikor a ház még megtelt gyerekekkel. A bögre apró kezek közt járt az asztalon, vagy nagy, meleg tenyerekben durmolt. Azóta az ajtót a huzat is alig rezegtette, a házba már tévedésből se csöngettek be. A szobában még a légy sem röpködött, és az ágyi poloska is elköltözött. Csend volt. Csak a teáskanna csuklott, vagy egy porcica nyávogott. Egy délelőtt Pöttyös halált megvető bátorsággal a földre ugrott. Hátizsákjába csak a legszükségesebbeket dobta be, fogkefét, fogkrémet, ilyesmit. Az udvaron még fölvett egy öreg diót, és a kapu felé indult.

Ebben a házban élt az Üres Oldal. Élt, éldegélt egy sűrű könyv kellős közepén. Mindig gyorsan átlapozták, nem vettek róla tudomást. Egy napon Üres Oldal fogta magát, kihullott, és egészen a konyháig szaltózott. Feltett főni három strófát, beleaprított egy marék rímet, belekevert néhány szóképet. Megbolondította egy kis ritmussal, majd félkemény alliterációt reszelt bele, azzal készen is lett. Kész Költemény, gondolta büszkén.

 Ebben a házban élt a Füles Fotel. Tágas volt, kék és bársony. A gyerekszobában az ágy mellett strázsált. Várta a belebújást, a fejen állást, a civakodást, a zokogást, a meseolvasást. Kívülről fújta Weöres Sándort, titkokat őrzött a 2/a-ról, és a lakókkal együtt dúdolta este, hogy Alszik Velence. Egyszer azonban Füles Fotel meghűlt. Nem tudni, hogy egy hosszan tartó szellőztetés vagy az éjszaka rajta felejtett vizes törölköző okozta-e, esetleg a gyerekek cipelték haza a vírust az óvodából, iskolából. A fotel hapcizott, és a füle bizony sajgott. A család aggódva figyelte. Füleire sapkát adtak, lábaira zoknit húztak. Mivel Füles állapota nem javult, felkeresték vele Doktor Bútort, aki meghallgatott és meggyógyított mindenféle bútorzatot. Volt nála törött lábú asztal, foghíjas fogas, horpadt hátú komód, álmatlanságban szenvedő éjjeliszekrény. Ott ült az egész garnitúra a kandallónál, melegedtek, beszélgettek. Doktor Bútor közvetlen a kandalló mellé helyezte Fülest. Egy hét múlva a fotel felépülve várta hozzátartozóit. Megköszönték a gondos ápolást, minden jót kívántak a többi lábadozónak, és a fotellel együtt hazamentek.

 Ebben a házban élt a Magas Ég. Pontosabban itt a mamája lakott. Az Ég csak hébe-hóba tért be hozzá, amikor elfáradt abban, hogy folyton a Föld felett feszüljön, és betakarja kékkel a mindent. Hogy mindig nagy legyen, védelmező, és a sötétben is bátor. Hogy felhőit terelgesse, szellőit eregesse, csillagait minden este fényesítse. Olyankor összefogta köpönyege széleit, és zsipp-zsupp, leugrott a Földre. Bekopogott a mamájához, egy tányér mennyei hallevest és arany galuskát evett. A zongorán eljátszotta a Bölcsődalt, majd eltette magát másnapra.

Smelka Sándor - Semmibe lógó

(c) Másik Zsófi

Szélvihar

Panelok nyögik,

recsegik életeink

vasbeton súlyát.

Go home

Hazajössz százszor,

itthon vagy. Mégis mennél

el tovább: hazább.

Kanapémagány

Tágul a lakás:

saját képernyőinkben

ülünk – egyedül.

Bontás

Mosdó a tűzfal

magasában: semmibe

lógó életek.

Fészek

Egy épülő ház:

Homok és tégla között

babakocsi áll.

Majoros Nóra- A kert és a lepke

(c)Paulovkin Bogi

Füvek voltak benne, a fű közt cickafark meg pitypang, de azért inkább füvek. Csak a diófa alatt volt több a pitypang meg a cickafark, mint a fű. A mandulafa és a levendulák körül puha, vékony szálú fű nőtt, a szálak között mohával, a málnánál meg az eperágyások körül vastag szálú, aminek az éle vág, mint a kés. A rózsabokor alatt páfrány tenyészett, a cseresznyefa alatt pedig hóvirág aludta nyári álmát a földben. A homokozó mellett mentamező suhogott, a közepében kardvirág és margaréta nőtt. A téglarakás mellett rebarbara sínylődött, de még nem döntötte el, hogy életben marad-e. Meg még sok más is volt a kertben. Az elszáradt szilvafa kiásott tönkjén egy kint felejtett metszőolló hevert, az olló fényes élében egy nappali pávaszem nézegette magát. Az imént kelt ki a bábból. Csodálkozva nézte ezernyi apró szemével azt a kaleidoszkóp-képet, amit az olló mutatott.

***

− Milyen szép – zúgta a mandula lombja.

− Csitt, még meghallja! – kiáltott rá a moha.

A moha nagyothalló volt, azért ordibált.

− Mit kiabálsz már megint? Tőled zeng az egész kert! – torkollta le a poloska.

− Nem akarom, hogy elbízza magát. Ez a mandula meg folyton susog fölöttem – mentegette magát a moha.

− Nem bízza el magát, hiszen olyan törékeny – jegyezte meg a göröngy.

− Mi köze a hiúságnak a törékenységhez? – fontoskodott a vakond, és éles karmával szétkotorta a göröngyöt.

− Én is törékeny vagyok – cincogta kánonban az a sok morzsa, ami az előbb még göröngy volt.

− Elmúlik és elfelejtitek. Mindent elfelejtetek – jegyezte meg lemondóan a kornyadozó rebarbara.

− Műalkotás. A szemünkbe vésődik örökre – tette hozzá a pók.

A hálóját a málnakötöző szalag és a málnakaró közé fonta.

− Te már csak tudod… – zümmögte gúnyosan a légy, amelyik a málna levelén ült, és nem tartotta valami nagyra a pókot.

− Tudja. Ő is művész. Nézd csak meg a hálóját – mondta a málnalevél.

− Háló? Milyen háló? – kérdezte a légy.

− Magam sem tudtam volna tökéletesebbre rajzolni. Bár nekem is lehetne szárnyam… − sóhajtotta a pók, a légy pedig szemtelenül kinevette. Aztán felrepült, és egyenesen beleszállt a pók hálójába.

A szél is elfütyült a pillangó felé, hogy megnézze közelebbről. Ahogy megrebegtette a színes szárnyakat, láthatatlan kis felhőben szállt fel a hímpor. A szél megijedt, és arrébb lebbent, inkább a hervadó szegfűk fejét rázta meg, abból már nem potyogott semmi. Aztán elfújt egy pitypangbóbitát is, csak hogy fitogtassa az erejét. De a lepkéhez nem mert közelíteni többet.

− Félek, hogy eltöröm – vallotta be a mentáknak, akik nem feleltek, de durcásan elrejtették előle az illatukat.

A menták tövében egy hangya megállt a sorban, hogy gyönyörködjön a lepkében. Feltorlódott mögötte négyszáztizenkét másik hangya.

− Menj már, hé!

− Upsz. Bocs. Csak elbámultam.

− A lepkét nézed, mi? Nem jó semmire. Holnap lepotyog, nem marad belőle más, csak egy színes lemez. Lom. Van belőle a bolyban halomra.

− Olyan különleges... – sóhajtotta a hangya.

− Menj már! – ordították mögüle a többiek.

A virágok is megnézték maguknak. A szerényebbje csak felé forgatta a fejét, hátha a lepke majd felfigyel rá, megkívánja a szirmait, és legalább egy pillanat erejéig pózolhat vele. De az előkelőbb virágok – a rózsa, a kardvirág, a margaréta − még oda is kiáltottak neki. A cseresznyefa még emlékezett a saját virágzására. Összedobott gyorsan egy verset, és fennhangon szavalta, pedig senki sem volt rá kíváncsi. A cseresznyefát nem is a pillangó érdekelte, hanem a saját tehetsége, bár azt nem tudta eldönteni, hogy költőnek jobb vagy előadóművésznek.

Így zsongott, zsibongott a kert, pedig csak egy pillangó nézegette magát a metszőolló élében.

***

− Ó, milyen érdekes ez a sok szín – gondolta a pillangó. − Ez mind én lennék? Vagy az a sok szín, amit látok, nem is az enyém, hanem egy festményé, amire rászálltam? Talán szürke vagyok még mindig, mint az a csúf gubó, amit az imént hagytam el. Belülről olyan otthonos volt, nem tudtam, hogy kívülről ilyen közönséges. Akkor én is csúf vagyok biztosan.

Meghallotta maga körül a zsongást és zsibongást.

− De hiszen ezek rólam beszélnek! Úgy szégyellem magam, itt állok gyűrötten és kábán. Vajon tényleg csúnya vagyok? Egyáltalán, ki vagyok én? Nem is tudom… De miért nem szeretnek? Miért sutymorognak? Az a sok szép virág… Milyen jó volna, ha szép lennék, mint ők. Vagy olyan nagy és erős, mint a diófa. Elszálljak arra? Jaj, nem, nem merek. Ki fog nevetni. Jaj, ez a sok nézés, ez a sok hang. És még a szél is cincál, a szél is utál. Pedig ez a kert volt mindig az otthonom, itt voltam hernyó. Ó, nem is szabad visszaemlékeznem rá, csak elszomorodok, milyen nyomorúságos egy élet is volt az, ronda hernyóként élni. Jaj, hát senki, senki sem szeret? Akkor hát… elmegyek.

***

A kisfiú egy ideig hallgatta a kert csacsogását, aztán felkelt a fűből. Kiköpte a fűszálat, amit eddig rágcsált. Futva indult el a ház felé, aztán visszafordult, mert eszébe jutott, hogy a metszőollóért jött tulajdonképpen, amit az anyukája kint felejtett. Ahogy az ollóért nyúlt, felrebbent róla egy nappali pávaszem, és mint egy bolyongó falevél, ellibegett a diófa felé.

Nagy Izabella - Hajlékok

(c) Schall Eszter

Utakon

A hajlék, ahová fejed hajtod, ha párnád a kabát csücske,

vagy kedvesed csontos válla. Döccenve bukik előre,

majd húzod vissza öntudatlan, bábuként ring

és bólint állad alá, jól esik most

a hideg ablaküveg is, és az ütemes kattogás.

A hajlék, ahová megérkezel hosszú vonatút után,

fürge kezek kedvedért ütnek össze gyors vacsorát,

egy kis tojás, egy darabka sajt meg egy csésze jó tea,

az éhes utazónak a maradék jár, meg az idegen ágy.

A hajlék, ahová igyekszel a vonatúton, ha kedvesed

az ablaküvegen át kiles, esőt bámul, elmosódott, hideg

panorámát, várva a vacsorát, valahol, nemsoká.

Ketten utaztok, érkeztek, mindig csak ketten,

hajlékotok a kezeitekben.

A vonat pedig robog tovább.

(c) Schall Eszter

Az én hajlékom

Egy ágy. Egy kerek asztal. Három könyv. Pöttyös bögrében a teám.

Buksi kutya lábamnál pihen, fekete szeme figyeli, ki merre jár.

 

(c)Schall Eszter

Hegytetőn

A hegytetőn állt egy rozzant házikó.

Belepte a hó, majdnem átbukott a küszöbön.

Bübüvel arra sétáltunk a délelőttökön, és

próbáltam kitalálni, miért üres.

Azt hiszem, senkié volt a házikó. Gondoltam

egy bátor reggelen, bekukkantok. Meglesem, kié a hajlék?

Bübüvel bekopogtunk a rozzant deszkaajtón, és

vártunk csendesen.

Mintha moccant volna valaki odabent,

de lehet, hogy csak én gondoltam, itt is akad élet.

Bübü, menjünk inkább, ő vidáman nézett vissza rám,

valljuk be: féltem bemerészkedni a huzatos ajtón.

Lehet, Isten lakott a hegytetőn. Neki is jár egy hajlék.

A hó átbukott a küszöbön, bátran bemerészkedett,

Isten talán hóembert készít belőle,

de ezt csak úgy kitaláltam. Bübünek meséltem hazafelé.

Szabó Imola Julianna - Tenyérélen

(c)Simonyi Cecília

Bevackolok a láthatatlanba. A kékbe, ami úgy illan el a város felett, akár a füst. Háztetőt formálok a fényből, tenyérélre hajtom a fejem. Éjjel hűvösebbek a hangok, szinte kongatnak a tálak hasán. Kocognak a megfakult árnyak, hátamra terítem őket. Fekete is lehetnék, ha nem lenne most minden fehér. Havas. Üres. Tiszta. Anya szerint az éhség vak madár, oda száll, ahol éppen nem tépik a szárnyát. Nem tehetek róla. Magokat és morzsákat kaparok a zsebrésemből. Olyan apró, mint az ágyamon a párna. Tollak repülnek, akár a könyvlapok. Miféle tinta a könny, ha láthatatlan? Éjjel hidegebbek a hangok. Szelídítem őket, mint langyos radiátor a lila ujjakat. Anya szerint madarak leszünk, átvágjuk a távolság kötelét, és újra visszajöhetünk a földre. Fa leszek ebben a parkban. Kő leszek a Holdban. Vas, a szilánk élén. Fény, a kiégett résben. Tó leszek, vagy egy gally. Csak ember. Csak ember ne legyek újra.

Bertóti Johanna - Variációk

(c)Császár Vera Makina

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezem tőled

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezed tőlem

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezed tőle

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezi tőled

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezem tőled

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezed tőlem

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezed tőle

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezi tőled

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezem tőled

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezed tőlem

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezed tőle

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezi tőled

fázol – mondtam, és rád adtam a kabátom

fázol – mondtam, és ráadtam a kabátom

fázol – mondtad, és rám adtad a kabátod

fázol – mondtad, és ráadtad a kabátod

fázol – mondta, és rám adta a kabátját

fázol – mondta, és rád adta a kabátját

Németh Eszter - Otthonok felé... & Császár Vera Makina - Hajlék

Császár Vera Makina képei a Hajlék-sorozatból, a videók a szövegek a szerző felolvasásában a hozzájuk tartozó zenei aláfestéssel.

Hajlék 1. (nekem)

Ugróiskola. Gyerekkacagás, a kislány egyedül álldogál a fal előtt. Krétát vesz a kezébe, rajzolni kezd a falra, először tétován. Egyre erősebbek a vonalak, dörömböl a falon a kréta.

Kopp-kopp. Dobban az ütem. Pitt-patt, szökken a kavics a betonon. A falra krétaporként vetődik a félelem. Girbegurba gyerekbetűk.

Egy, kettő... Tíz. Az ugróiskola vége, huppannak ölbe, kézbe, autóba. Indulnak haza. Krétaporárnyék a falon. Apádat és anyádat tiszteld.

A csendben a kislány megfordul, nézi a falra rajzolt ajtót. Rászorítja a tenyerét. Ördögöt a falra.
Napárnyék mögötte, közelít a sötét, Énistenem, kinyitódik már a szemem. Meg a falon az ajtó.

Krétapor szállong. Se árnyék, se kislány. Csengő kacagás. Vígy el minket a kísértéstől! Feneketlen a mélységed, határtalan a magasságod, megmérhetetlen a szélességed, megzavarhatatlan a tisztaságod.

Felegyenesedik, csendben nézi az ugróiskolát. Amikor hazaindul, a lenyugvó napfényben nem a felnőtt, hanem gyerekkori árnyéka látszódik a falon. Úgy a földön is.

 Hajlék 2. (A.-nak)

„Spatz!” Nem éri el a szó. A vacogó kis veréb tüzesen sütő nyári napsugárban gubbaszt a faágon. Nem is faág az igazából, hanem stég az Isztrián. Vagy még az sem. Egy ház mögötti bója, a tenger sós hullámai a semmiből jönnek, és oda indulnak vissza sót csapva a ház falára. Nem is nappal, már éjszakai sötét. Locsognak a hullámok.
A végtelenből induló és oda visszatérő hullámok. Madárgubbasztás. Szárnycsapások. Távolodás és közeledés.

Napos, tavaszi délután, a kő még hideg, ülni rajta, de a fal már langyos, hátat nekivetni. Nézni a rügyező ágakat a csillagvizsgáló tövében. Tavasz. Madárcsicsergés. A Mindenségbe nyúló ágak.
Gallyujjak, az Énistenem kezén, tenyerén.

Veréb. Nem énekesmadár, egy a sokból, szemtelen kis ugribugri. Házi veréb, latin nevén passer domestikus. Annyi van belőlük, eggyel több vagy kevesebb, nem számít.

„Spatz!” A véletlenül kicsúszott becézés névvé szelídül. Nem a semmi ága. Az Énistenem tenyere. Se nem vetünk, se nem aratunk, mégis iszunk a folyóból, mégsem veszünk el.

Van, ami erősebb a szónál, tettnél, gondolatnál. Az érzés, ami van. Az Énistenem tenyere, a semmi ágán otthonom. A végtelen kalicka a szabadság egévé tárul. Otthonná a szeretet semmi kis ágán.
Attila.

Hajlék 3. (énatyámnak, kisfiamnak)
Álmodik egy anyát magának, vagy az álmodja őt. Napfény. Látjátok feleim, egyszerre itt van. Falikép, fehér anya. Az igazságnak tüköre. Oltalmazó.

Nem tudják, mi a siralom, világnak világa, virágnak virága. Együgyű rajzok a barlang falán, a házak falán. Napsugárral verik, széllel szabdalják, kifehérítik. Felmutatják áldozatul. Énistenem, nem a te nevedben.

Íróasztal, fotonfény, lámpapászma. Kollázs. Étkezőasztal, papírfecnik, ragasztócsepp. Napsárga festék. Még egy kis retusálás, még egy kis blue.
Elegáns napernyő, esőernyő nem lehet, ordító fényég a lapról. Az élet kezdete és az irgalom vége.

Véres könnyel öntöztek. Keserűen kínoztak, krétaporral hintettek. Pixellel vertek. Énistenem.
Szem könnytől árad, johu bánattól fárad, az irgalom kezdete, az élet bölcsője. Remény. Krétapor.
Napsütés.


A fiam újságból kivágott anyát tett meg ideálnak. Én csak elképzeltem, mások anyja alapján. Szeretnénk anyányibb anyát. Megírtam. Egyikünknek sem sikerült.

A fiam anyaképére igyekszem hasonlítani. Jobban rajzol, mint ír, mégis a szavakat választotta. Talán engem rajzolna le. Minden szőke, vagány kisfiúban őt látom. Pygmalionjai vagyunk egymásnak. A másik szőkével szempillantás alatt kötött életre szóló barátságot.

Te és én. Én és te. Álmodjuk egymást, nem írlak meg, nem rajzolsz le. Kisfiam.

Mészöly Ágnes - Futókör

(c)Császár Vera Makina

ahol az ösvény élesen dél felé fordul, és a régi gyár betonfala átsejlik a bozóton,

ott voltak egész nyáron, hogy ott éltek, az túlzás lenne mégis,

az élettel együtt jár néhány dolog, az ember jön-megy, futkorászik, akár van oka, akár nincs,

telefonon beszél, számlát fizet, kacag,

ők ezt mind nem csinálták, csak ott voltak a kanyar után,

a bozótosban, a kerítés és az erdei út között.

először fel sem tűnt a létük, aztán épp az szúrt szemet, hogy ott vannak megint,

ahogy tegnap és tegnapelőtt is, négyen, esetleg öten is talán,

két vattapaplan, egy neonzöld jógamatrac, pár műanyag szatyor

és egy keményműanyag kabinbőrönd elég volt berendezésnek,

ez utóbbin kávés papírbögrék és egy tekercs vécépapír.

a futók csak az első napokban gyorsítottak, akkor is főleg a nők és a magányos férfiak,

a kutyások rászoktak hamar, hogy a kanyar előtt pórázra tegyék a dogokat,

német juhászokat meg snautzereket, a kisebb fajták úgysem mertek a közelbe menni,

a vizslák meg csak bolondoznak úgyis.

a kiserdőben mindenki elfér.

a szerelmesek észre sem vették őket, a babakocsis anyukák meg ritkán jönnek el eddig,

a régi gyár felé, hát nem zavartak senkit ott, a kétezer-hatszázadik méternél, pedig

ott voltak kora reggel, napközben, szürkület idején, de nem csináltak semmit,

tereptárggyá váltak, mint a kiserdő történetét bemutató tábla, a meglazult támlájú pad vagy

a játszótér ottfelejtett betonvas űrhajója, csak abban különböztek

a táblától, a szemetesektől vagy a padoktól,

hogy néha ácsorogva, néha ültükben fának dőlve, néha csak úgy fekve voltak,

csak júliusban feszítettek ki egy nejlont három akác közé a záporok miatt.

ősz közepén tűntek el, mikor már csak a tölgyeken zizegtek a száraz levelek,

akkoriban szerelték le a pad meglazult támláját, és ürítették ki a kukákat is,

de képtelenség volt eldönteni, hogy ez mind hirtelen vagy néhány hét alatt történt,

csak az tűnt fel, hogy már napok óta nem voltak sehol.

nemsokára egy csapat veréb költözött a bozótosba, aztán ott éltek egész télen,

reggelente olyan ricsajjal kutatták a lelapított avart, hogy még a futók is felfigyeltek

a légzéstechnika meg a fejhallgatók másvilágából, napközben felreppentek a nagy kutyák elől, hergelték a kicsiket és bolondoztak a vizslákkal, este meg felültek a bokrok ágaira, elcsendesedtek, és csak voltak, ahogy az erdőben lenni szokás.

Tóth Ágnes – Mintha – Vén tetőcserepek alatt

Mintha

Mintha laktam volna benne,

mintha nagyi nótás kedve

most is a ház körül lengne.

Mintha lenne futó szőlő,

házfalára felnövekvő.

Mintha vén diófa volna,

mintha bentről nekem szólna.

Két kis szemén zsalutábla,

szív-ajtaja nyitva-tárva.

Zsupfedél lett a kalapja,

kémény is díszeleg rajta.

Ha majd süti a kenyeret,

az ég felé füst tekereg.

S ha majd egyszer füst tekereg,

akkor újra gyerek leszek.

(c) Ficzere Kyrú

Vén tetőcserepek alatt

Jó látni a régi házat,

a padlásfeljárót, a tűzfalat,

újraélni gyermekkorunkat

a vén tetőcserepek alatt.

Olvasni a vedlett falon

a kopott írást: „Hülye vagy”,

belesni a kerítésen,

él-e még az öreg Nagy?

Aki mindig megkergetett,

ránk uszította a kutyát,

kiszúrta a labdánkat,

ha betörtük az ablakát.

Menekültünk, amerre láttunk,

kis sikátorokon át,

melyek hamvaikban most is őrzik

ártatlanságunk lábnyomát.