Tasnádi Emese: A Felhő Tetején Láblógató Húsvéti Nyuszi

Tudtátok-e hogy egy mesét elkezdeni a legnehezebb? Mert kezdhetjük úgy, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, meg amúgy is, hogy „az úgy volt”. Aztán itt vannak még a „valamikor régen”, meg a „nem is olyan régen” kezdetű mesék is. De, ezt mesét nem lehet így elkezdeni. Ugyanis ez a mese se nem egyszer volt, se nem régen volt, hol nem volt. Ez a mese van. Itt, ni, a kezemben. Igen kicsi mese, pont belefér. Most vettem elő a zsebemből. Az az igazság, hogy nem is a mesét kerestem, hanem egy zsebkendőt. De ahogy kotorásztam, keresgéltem, zsebem mélyére nyúlkáltam, valami az ujjamba kapaszkodott. Kihúztam hát és ő szépen elterült a tenyeremen.

– Hát te ki vagy? – kérdeztem csodálkozva.

– Én egy Mese vagyok.

– Azt látom, de milyen mese?

– Milyen, milyen? Rövid mese!

– Na, jó de miről mesélsz?

– A Felhő Tetején Láblógató Húsvéti Nyusziról.

– Mi???

– Mondom, a Felhő Tetején Láblógató Húsvéti Nyusziról.

– Nem értem.

– Azt látom. Az arcodon. Már meg ne haragudj, de eléggé bárgyú. Mit nem lehet ezen érteni?

– Semmit.

– Dehogynem. Elmesélem, figyelj!

A Húsvéti Nyuszinak jól megy sora, 365-ből csak két nap van dolga.

Húsvét vasárnap nyúlcipőt húz, kicsit jajong, mert lábát húzza a csúz.

Mondhattam volna azt is, hogy csíz, de az egy madár, s fájós lábakkal sosem komál.

A cipő után kosarát vállára keríti, s nyög egy nagyot, mert a lumbágo keseríti.

A lumbágo doktorosan mondva egy hátfájás, de így unalmasan hangzik.

Kosarából szerteszéjjel szórja a tojást még az éjjel, s hétfőre kelve lesi, ki mit lel.

A csoki tojáson mindig csodálkozik, mert, biz, ha ő csokira lel, azt nem adja el!

(még Húsvétkor sem!)

Hétfő este aztán már nincs más dolga, a kosarát kimossa, nyúlcipőjét kamásliba húzza,

s egy ugrással felhőn terem, lábat lógatva tovább már csak pihen 363 napon át.

– Ennyi?

– Ennyi.

– Hát ez tényleg rövid mese. De… mese ez egyáltalán?

– Már miért ne lenne az?! Hisz van eleje és vége, meg főszereplője!

– Hát jó. Ha Te mondod…. – mondtam nem túl meggyőzően és visszadugtam a zsebembe a Mesét. Aztán egyszer csak eszembe jutott még valami, így hát újból kotorásztam, keresgéltem, nyúlkáltam, míg meg nem találtam az én rövid mesémet.

– Mit akarsz? – kérdezte a Mese mikor újból a tenyeremen volt.

– Egy valamit nem értek.

– És mi lenne az?

– Mi az a kamásli?

– Cipővédő ruházati kiegészítő, vagyis cipőhuzat. Hát még ezt sem tudod? És most joccakát! – mondta kicsit mérgesen, majd visszaugrott a zsebembe. Én pedig hümmögve tovább ballagtam és azon tanakodtam, hogy hogyan is kell befejezni egy mesét, ami nem úgy kezdődött, hogy „egyszer volt, hol nem volt”.