Egyszer volt, hol nem volt, hajj, de nagyon régen volt, bizony abban a nagy régiségben még poharas tejföl sem volt, hanem csak vödrös, így minden teremtett lény vödörből lefetyelte a tejfölt, ám senki se bánta. Élt-volt pedig ezekben e békés, nagy időkben egy buzgó, fekete kandúrkirály. Szép király volt, jó király volt őkelme: királyi tejcsarnokában mindig jutott egy-egy csöpp a rászorulóknak és a megtört szívűeknek, s a királyi trónus kaparófái is mindig nyitva álltak a túl hosszúra nőtt karmú alattvalók előtt. Volt aztán ennek a kandúrkirálynak egy kedves szórakozása: igen szeretett újságot olvasni. Egyszer az emberek földjéről hozott neki egy szép képes újságot a postás. A kandúrkirály föllapozta kíváncsi mancsaival, s igen érdekes hírt olvasott, hogyaszondja:
„A fekete macska balszerencsét jelent. Aki fekete macskát lát, azonnal bújjon át a létra alatt, köpje meg a tenyerét, dörzsölje meg zsebében az aprópénzt, és kívánjon háromszor jó egészséget a kéményseprő édesanyjának!”
Megrémült az olvasmánytól a kandúrkirály, el is nyávogta magát azzal a nyávogásával, amitől felesége azonnal ott szokott teremni. Ezúttal se volt másképp, nyomban ugrott hites párja, a macskakirálynő, és nagyra nyitotta szemét, hogy jól lássa: mi bántja az urát? Azt mondja a macskakirály:
– Édes cicám, nagy gond emészt engem, azt írja a képes újság: balszerencsét hoz a fekete macska. Hát én ezek után hogy lehetnék jó király?
Azt mondja erre a macskakirálynő:
– Édes uram, gondod ne legyen avval, hisz amit a képes újság ír, az mind csupa hiábavalóság, meg kishitűség, ráadásul kellemetlen bolondság is, ami értelmes macskának nem való.
Ám a macskakirály lelkét úgy elsötétítette az újságcikk, hogy felesége óvó szavai hiába próbáltak abban világosságot gyújtani. Csak a balszerencse járt királyi fejében.
Mivel szép király, jó király volt a mi fekete kandúrunk, sehogyan se volt ínyére balszerencsét hozó fekete macskának lenni. Minden királyi igyekezetét arra fordította hát, hogy e balvégzetet elkerülje: minden szőrszálát megszámolta, megszámlálta a nyelvén az érdes dudorokat, megszámlálta a karmait, a fogait, de még az orrlyukait is – utóbbiakat persze nem tudta túl sokáig számlálni, ám cserébe annál többször újrakezdte. Hűséges alattvalóival egész regimentnyi létrát hozatott királyi tejcsarnokába, és reggeltől estig a létrák alatt bújkált, míg egyszer elfeledte, miképpen is szólt a babona, és inkább a létrák tetején kezdett bolondul ugrándozni. Majd a tenyerét köpködte, macskakirályhoz merőben méltatlanul. Sőt, egyszer befestette magát fehérre is – persze a finom macskaszőr hamar ledobta magáról a beltéri diszperzitet (más festék épp nem volt a palotában). Alattvalói nem hagyták szó nélkül ezt a bolondságot. Mind nyávogott, miákolt, egyesek még fújtak is: hát miféle hitvány babonaságba keveredett a mi kandúrkirályunk?
Amaz büszke, rátarti kandúrkirály volt még tévedésében is, nem hallgatott olyan szóra, ami kétségbe vonta igazlátását. Így szólt hát nagy megátalkodottságában:
– Essen le a fülem, essen le a farkam, s némuljak meg egészen, ha nem nekem van igazam!
És láss csodát: abban a pillanatban a kandúrkirály csakugyan megnémult. Érdekes módon a farka nem esett le, a füle is a helyén maradt, egyáltalán helyes, királyi formát mutatott a továbbiakban is, viszont egy incifinci kis hangot sem volt képes kiadni többé. Ha nyávogott, ha miákolt, ha dorombolt, abból teremtett lény nem hallott semmit, csak a száját tátogatta szomorún a pórul járt király.
Látta ezt a macskakirálynő, el is nyávogta magát hamar:
– Édes uram, távozzon el tőled minden babonaság!
Erre persze a kandúrkirály nem szólhatott semmit. Annál inkább szólt a babonaság:
– Az még csak hagyján, hogy úgy szólítasz engem távozásra, hogy meg sem szólítasz tisztességesen, de az már igencsak és pláne disznóság, hogy úgy akarsz engemet távozásra bírni, hogy közben azt sem tudod, ki vagyok!
A macskakirálynő erre így felelt:
– Adjon Isten, babonaság, emberek bajvivője, macskák irtózata, képes újság élesztője! Lásd, úgy bírlak távozásra, hogy minden neved tudom!
A babonaság azt mondta:
– Csakugyan minden nevem tudod, királynő, s valóban te vagy, ki távozásra bírsz.
Azzal a babonaság távozott a macskák királyságából.
Közben a kandúrkirály hangja, ha már urát nem szolgálhatta, szintén útra kelt. Hol itt, hol ott miákolt föl az országban. Emitt dorombolt, amott vernyákolt egy kicsit. Az alattvalók összezavarodtak: hallották ugyan a királyi hangot, de uralkodójuk nem látták sehol. Az elkóborolt hang pedig rest volt mindenkinek magyarázkodni. Csak ment, ment hetedhét ország ellen.
Elért aztán a restség földjére. Nagy, lapos ország volt, szélesen hullámzó tejtavakkal. A szomjas hang belekortyolt a tó tejébe, de az büdös volt és savanyú. Azt mondja a hangnak a restség:
– Gyere, te szép, királyi hang! Légy az én hangom ezentúl, dorombold a restség dalait, légy király az én országomban!
De a hangnak nem tetszett ez a munka, és továbbment. Elért az álmatlanság földjére. Szúrós tüskéjű, goromba bokrok teremtek ebben az országban. Sötét volt a bokrok alján, nem látta a hang, hogy hová lép, puha talpát a tüskék megsebezték. Azt mondja a hangnak az álmatlanság:
– Gyere, te szép, királyi hang! Légy az én hangom ezentúl, nyávogd az álmatlanság énekét, légy király az én országomban!
De a király hangjának nem tetszett ez a munka, így továbbment. Elért a kétely földjére. Ezen a földön találkozott a babonasággal, aki már a két másik országban is előtte járt. A babonaság és a kétely próbáltak már egy ideje együtt élni, de békesség köztük nem volt, mert az egyik mindent elhitt, a másik meg azt se, amit a saját szemével látott. Amint a hang megérkezett, mindkettő rögtön a magáénak akarta:
– Az én hangom legyél, az enyém, mert én olyan okos vagyok, hogy a füled is kettéáll tőle! – akaratoskodott dölyfösen a kétely.
– Ne az övé legyél, hanem az enyém, mert én olyan jól meg tudok magyarázni mindent, hogy igazam is lesz! – győzködte nagyképűn a babonaság.
Akkor a hang körülnézett ebben az országban, és látta amit látott: a fák nem tudtak rendesen az ég felé nőni, mert folyton a leveleiket számolták, hogy szerencsés, vagy balszerencsés szám jön-e ki. A madarak nem tudtak gondoskodni rendesen fiókáikról, mert mindig elfeledték, hogy a legutóbbi teliholdkor bal- avagy jobbfelé repültek-e ki a fészekből élelemért, és mire utánagondoltak, a zsákmány elszökött, a fiókák meg félig éhen haltak. A medve téli álma végeztével képtelen volt kijutni a barlangjából, mert nem tudta pontosan, hogy mit kéne tennie a napvilágon az árnyékával, csak toporgott kínjában a sötétben, és vívódva rágcsálta mancsait.
– Hejj, de rút, szerencsétlen egy ország ez! Úgy látszik, akármerre járok, az én kandúrkirályom földjénél jobbat nem találok. Menten visszatérek hozzá, biztos szívesen lát, még ha botor módon némaságot is kívánt magának! – sóhajtott föl a hang, azzal otthagyta a babonaságot meg a kételyt, és zengzetes nyávogással suhant is vissza a macskakirályságba.
Ott a királynő már olyan szomorú volt a néma ura miatt, hogy a bajusza egészen a földig lógott bánatában, de gyászolt az egész ország is, hisz mit ér egy olyan király, aki képtelen szavakkal kifejezni magát? Annál nagyobb volt az öröm, mikor a királyi hang megérkezett, és a macskák nagyura végre elnyávogta magát! Persze nyomban bűnbánatot is tartott, amiért nem hallgatott a feleségére, és mind a kilenc életére* megfogadta, hogy a babonaságot száműzi a macskák birodalmából eztán, emberek földjéről való képes újságot pedig nem olvas többet, mert értelmes macskának az nem való. Hétországra szóló mulatságot csaptak, még a kóbor macskák is libazsírral itták a kecsketejes habos kakaót, úgy ünnepelték vígan a kandúrkirály hazatalált hangját. A király pedig az átélt megpróbáltatásoktól úgy megbölcsült, hogy attól fogva igazságos és jó uralkodója volt a macskanemzetségnek mind a kilenc életében.**
*A macskák kilenc élete természetesen nem babonaság, hanem tudományos tény.
** Ez is csak a fentieket bizonyítja.
 |
| Takács Viktória illusztrációja |
.jpg)