Illusztráció: Bódi Kati
Hogy miért szeretek olvasni?
Hát… hogy miért, erre nem tudok válaszolni.
De hogy mióta, arra pontosan emlékszem.
Tudod, azt, hogy én egy kicsikét másmilyen vagyok, mindig is tudtam. Sokmindenből.
Kezdjük ott, hogy ikernek születtem. Méghozzá egypetéjűnek. Ami igazán ritka.
Ezért például nem csoda, hogy utálok egyedül lenni. Nyilván, hiszen csak úgy… mondjuk… fogalmamsincs, de azt hiszem, nagyon kevés másodpercig voltam egyedül. Csak, amíg az a sejt, a mamámé és a papámé valamiért ketté nem osztódott. Akkor aztán egyszerre már nem is voltam egyedül, ketten osztódtunk tovább, két kis szederke, aztán két ebihal, aztán két inimini gyerkőc.
Ez azért is jó, mert már nagyon hamar megszoktam, hogy nekem mindig van kivel megbeszélni a dolgokat.
Eleinte gondolom, csak odabokszolással (hé, menj odébb, itt én voltam), meg simogatással (na, jó, azért nem menj messze, mert sokkal jobb, ha érzem, hogy itt vagy), aztán gagyorászással, ikernyelven, és úgy két három év után már embernyelven, úgy, hogy ha akarták, mások is megértették.
Aztán azért is más voltam, mert nekem nagyon korán meghalt az anyukám. És az ilyen gyerekek egy kicsit mindig szomorúak. Tudnak nevetni, meg szaladgálni, meg fagyit enni, meg minden, csak éppen nekik úgy süt a nap, mintha ott lenne előtte egy nagyon halvány felhő. Alig látható, egész vékonyka, olyan, mint egy két ujjal felcsippentett vattacukor, de ott van a nap előtt. Mindig.
Szóval ilyen másmilyen kislány voltam én. De az ikertestvérem is, így hát együtt voltunk másmilyenek.
És ez nagyon jó volt így, de azért még így is maradtak dolgok, amiket senkinek nem lehetett elmondani.
Még neki sem.
Mert még én sem tudtam, hogy ezen lenne elmondani való.
Csak éreztem.
Itt voltak például a könnyek. Amik egyáltalán nem akkor jöttek, mint más normális embernek. Anyáknapján például sehogysem, pedig eskü-igazán nagyon sokat gondolok aznap is mindig az anyukámra. De egyszerűen olyankor soha nem jöttek.
Meg akkor sem például, amikor intőt kaptam magatartásból, mert kirángattam az uzsonnasorból a Vajast, mert mindig beállt direkt a kis Barczi elé. Pedig a sírás a megbánás szép jele lett volna, Marika néni szerint. De sajnos akkor nem jött egy szem könny se. Egyetlenegy se.
Viszont amikor az osztálykiránduláson a buszról megláttam egy szép házat, azon egy szép erkélyt, és annak a szép korlátját, tessék: már könnyes is lett a szemem. És amikor a Saci megkérdezte, hogy miért bőgsz, akkor mégsem válaszolhattam, hogy mert olyan szép ott az a kacskaringó.
Ki az a hülye, aki elbőgi magát egy korlát miatt?!
De ez még nem is lenne akkora baj, de ott van a legesleges –legnagyobb borzasztóság ezekkel a könnyekkel. Hogy nekem nem akkor lesz könnyes a szemem, mint másnak, hanem amikor… amikor…
Elmesélem.
Például amikor egyszer suliba indultunk, és visszamentem, és odaadtam a túróstáskát a Petyabának, a hajléktalan szomszédunknak, úgy nézett rám, hogy könnyes lett a szemem.
És sajnos a múlt héten is, amikor a napköziben visszavittem azt az eltévedt kis elsőst az osztályába. És amikor megköszönte, és azt mondta, hogy milyen kedves vagyok, és adott egy nagyon csúnya rajzot, meg egy puszit is – hát akkor is megtörtént…
És én még sok másban is másmilyen vagyok, de ez igazán a legborzasztóbb másmilyenség.
Hogy lehet sírni ilyen dolgoktól?! Hát ennyire beképzelt lennék?
SENKI MÁS NEM CSINÁL ILYET, SENKI. Csak én vagyok ilyen hülye.
Ez tuti.
…és akkor egyszer az történt, hogy annyira untam magam az egyik délután a napköziben, amikor Apa késett, és már sötét volt, a leckém kész, és még mindig nem ért oda értünk, hogy levettem a könyvespolcról egy könyvet. Csak úgy.
Janikovszky Éva – Málnaszörp és szalmaszál.
Pedig azt sem tudtam, mire jó egy szalmaszál.
És aztán egész jó volt olvasni arról az oroszlános padról, meg a kisfiúról, aki szeretett rajta ülve gondolkodni.
Meg a recsegő lépcső is tetszett, én is szeretem az öreg, nyikorgó lépcsőket. Annyi titkuk van. És ha figyelek, elmesélik, kik jártak rajtuk, és azt is, hogy amikor ott lépkedtek, szomorúak voltak-e, vagy nem.
És még a történet is egész jó volt.
Közben nevettem is rajta, és arra gondoltam, hogy én nem féltem volna a szenesembertől, mint Síróbaba, pedig hát sírni azt én is tudok…
És aztán egyszercsak ott volt.
Hogy „Misu semmikor nem szokott sírni, csak egyetlen esetben. Ha azt mondják neki, hogy fel a fejjel.”
És az is, hogy „Dezső bácsi nagyon keménykötésű ember volt, soha senki nem látta sírni. Sem a borbélynál, sem a fogorvosnál, sem a háborúban. Egyetlen dolog volt, amit Dezső bácsi nehezen bírt száraz szemmel végighallgatni. Azt, hogy ő milyen jó ember.”
És abban a pillanatban, hogy ezt elolvastam, egyszerre teljesen másmilyen lett a világ.
Mert abból a málnaszörpös könyvből én akkor kiolvastam, hogy vannak még ilyen emberek.
Akik nem akkor sírnak, mint mások. Akik másmilyenek.
Pontosan úgy másmilyenek, ahogy én.
És akkor ez azt jelenti, hogy… nem is vagyok hülye.
Csak másmilyen.
Méghozzá szabályosan másmilyen.
Könyvbeillően-szabályosan…
Hát… hogy miért, erre nem tudok válaszolni.
De hogy mióta, arra pontosan emlékszem.
Tudod, azt, hogy én egy kicsikét másmilyen vagyok, mindig is tudtam. Sokmindenből.
Kezdjük ott, hogy ikernek születtem. Méghozzá egypetéjűnek. Ami igazán ritka.
Ezért például nem csoda, hogy utálok egyedül lenni. Nyilván, hiszen csak úgy… mondjuk… fogalmamsincs, de azt hiszem, nagyon kevés másodpercig voltam egyedül. Csak, amíg az a sejt, a mamámé és a papámé valamiért ketté nem osztódott. Akkor aztán egyszerre már nem is voltam egyedül, ketten osztódtunk tovább, két kis szederke, aztán két ebihal, aztán két inimini gyerkőc.
Ez azért is jó, mert már nagyon hamar megszoktam, hogy nekem mindig van kivel megbeszélni a dolgokat.
Eleinte gondolom, csak odabokszolással (hé, menj odébb, itt én voltam), meg simogatással (na, jó, azért nem menj messze, mert sokkal jobb, ha érzem, hogy itt vagy), aztán gagyorászással, ikernyelven, és úgy két három év után már embernyelven, úgy, hogy ha akarták, mások is megértették.
Aztán azért is más voltam, mert nekem nagyon korán meghalt az anyukám. És az ilyen gyerekek egy kicsit mindig szomorúak. Tudnak nevetni, meg szaladgálni, meg fagyit enni, meg minden, csak éppen nekik úgy süt a nap, mintha ott lenne előtte egy nagyon halvány felhő. Alig látható, egész vékonyka, olyan, mint egy két ujjal felcsippentett vattacukor, de ott van a nap előtt. Mindig.
Szóval ilyen másmilyen kislány voltam én. De az ikertestvérem is, így hát együtt voltunk másmilyenek.
És ez nagyon jó volt így, de azért még így is maradtak dolgok, amiket senkinek nem lehetett elmondani.
Még neki sem.
Mert még én sem tudtam, hogy ezen lenne elmondani való.
Csak éreztem.
Itt voltak például a könnyek. Amik egyáltalán nem akkor jöttek, mint más normális embernek. Anyáknapján például sehogysem, pedig eskü-igazán nagyon sokat gondolok aznap is mindig az anyukámra. De egyszerűen olyankor soha nem jöttek.
Meg akkor sem például, amikor intőt kaptam magatartásból, mert kirángattam az uzsonnasorból a Vajast, mert mindig beállt direkt a kis Barczi elé. Pedig a sírás a megbánás szép jele lett volna, Marika néni szerint. De sajnos akkor nem jött egy szem könny se. Egyetlenegy se.
Viszont amikor az osztálykiránduláson a buszról megláttam egy szép házat, azon egy szép erkélyt, és annak a szép korlátját, tessék: már könnyes is lett a szemem. És amikor a Saci megkérdezte, hogy miért bőgsz, akkor mégsem válaszolhattam, hogy mert olyan szép ott az a kacskaringó.
Ki az a hülye, aki elbőgi magát egy korlát miatt?!
De ez még nem is lenne akkora baj, de ott van a legesleges –legnagyobb borzasztóság ezekkel a könnyekkel. Hogy nekem nem akkor lesz könnyes a szemem, mint másnak, hanem amikor… amikor…
Elmesélem.
Például amikor egyszer suliba indultunk, és visszamentem, és odaadtam a túróstáskát a Petyabának, a hajléktalan szomszédunknak, úgy nézett rám, hogy könnyes lett a szemem.
És sajnos a múlt héten is, amikor a napköziben visszavittem azt az eltévedt kis elsőst az osztályába. És amikor megköszönte, és azt mondta, hogy milyen kedves vagyok, és adott egy nagyon csúnya rajzot, meg egy puszit is – hát akkor is megtörtént…
És én még sok másban is másmilyen vagyok, de ez igazán a legborzasztóbb másmilyenség.
Hogy lehet sírni ilyen dolgoktól?! Hát ennyire beképzelt lennék?
SENKI MÁS NEM CSINÁL ILYET, SENKI. Csak én vagyok ilyen hülye.
Ez tuti.
Janikovszky Éva – Málnaszörp és szalmaszál.
Pedig azt sem tudtam, mire jó egy szalmaszál.
És aztán egész jó volt olvasni arról az oroszlános padról, meg a kisfiúról, aki szeretett rajta ülve gondolkodni.
Meg a recsegő lépcső is tetszett, én is szeretem az öreg, nyikorgó lépcsőket. Annyi titkuk van. És ha figyelek, elmesélik, kik jártak rajtuk, és azt is, hogy amikor ott lépkedtek, szomorúak voltak-e, vagy nem.
És még a történet is egész jó volt.
Közben nevettem is rajta, és arra gondoltam, hogy én nem féltem volna a szenesembertől, mint Síróbaba, pedig hát sírni azt én is tudok…
És aztán egyszercsak ott volt.
Hogy „Misu semmikor nem szokott sírni, csak egyetlen esetben. Ha azt mondják neki, hogy fel a fejjel.”
És az is, hogy „Dezső bácsi nagyon keménykötésű ember volt, soha senki nem látta sírni. Sem a borbélynál, sem a fogorvosnál, sem a háborúban. Egyetlen dolog volt, amit Dezső bácsi nehezen bírt száraz szemmel végighallgatni. Azt, hogy ő milyen jó ember.”
És abban a pillanatban, hogy ezt elolvastam, egyszerre teljesen másmilyen lett a világ.
Mert abból a málnaszörpös könyvből én akkor kiolvastam, hogy vannak még ilyen emberek.
Akik nem akkor sírnak, mint mások. Akik másmilyenek.
Pontosan úgy másmilyenek, ahogy én.
És akkor ez azt jelenti, hogy… nem is vagyok hülye.
Csak másmilyen.
Méghozzá szabályosan másmilyen.
Könyvbeillően-szabályosan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése