Damó István grafikája
A vándor fázósan húzta össze magán a köpenyét.
Hidegen fújtak a szelek, a hóesés is feltámadt. Nem csoda, decemberben jártak
már, közeledett a karácsony. Akkoriban, az ezerötszázas években még nem voltak
hókotrók, autópályák, de még betonozott utak sem. Tavasztól, őszig csak az
merészkedett ki a városból, akinek nagyon muszáj volt. Hogy azon a téli
éjszakán mit keresett Luther Márton Wittenberg falain kívül, ma már nem tudjuk.
De a hagyomány úgy tartja, hogy egy viharos, téli éjszakán éppen hazafelé
tartott. Az erős szélben alig tudott haladni, a hóvihar úgy ráncigálta, mintha
az életét követelné. Luther éppen egy erdőn vágott keresztül, amikor a vihar
hirtelen megállt. Hipp-hopp, eltűnt, mintha ott sem lett volna. A reformátor felfohászkodott
Istenhez, hálát adva, hogy megmentette az életét. Míg imádkozott, az ég felé
fordította a tekintetét, és úgy tűnt neki, hogy talán soha nem világítottak
ilyen szépen a csillagok, mint abban a pillanatban. Mikor befejezte az
imádságot, körbenézett, és mit látott? A fenyőfák ágain úgy szikrázott a hó,
mintha a csillagok leszálltak volna a földre. Luther elgondolkodva nézte a
hófödte fenyőfákat. Majd gondolt egyet, levágott néhány terebélyesebb ágat, és
elindult hazafelé.
Wittenbergben már izgatottan várta haza a családja.
– Jaj, azt hittem, odaveszel a hóviharban – szaladt
elé Katherina asszony, és sorjáztak elő mind a csemeték is.
– Nézzétek, gyerekek, mit hoztam nektek – vette elő
a fenyőágakat az apjuk.
– Fenyőgallyakat – húzta el a száját Johannes, aki
már nagyobbacska fiú volt.
– Igen ám, de nem akármilyen fenyőgallyak ezek.
Mesélő gallyak. Mégpedig a világ legeslegszebb történetét mesélik el. Katherina,
hozz nekem gyertyát. Minél többet.
Katherina asszony összeráncolta a homlokát.
– Nem elég kiednek a mécses, ami az asztalon
világít? Drága mulatság a gyertya, nem pazarolhatjuk. Kell az, ha majd olvasni
akarnak.
– Nem is pazaroljuk! – nevetett Luther. – Hidd el,
Katám, ma többet tanítunk meg a gyerekeknek, mintha akárhány könyvet elolvasnának.
Az asztalon a mécses halványan pislákolt. Luther
lefektette a fenyőágakat az asztalra, és mesélni kezdett. Elmesélte mindazt,
amit az erdőben átélt.
– Féltem és rettegtem – mesélt a gyerekeinek –,
olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig sem láttam. Féltem, hogy meghalok, hogy
sohasem jutok ki a rengetegből. Így van ez a bűneinkkel is. Amikor rosszat
teszünk, olyan, mintha egy sötét erdőben bolyonganánk. Sötétség vesz körbe
minket, és a lelkünk is sötét, mint most itt ez a szoba. De azután Istenhez
kiáltottam, és ő meghallgatott engem. Kitisztult az ég, és felragyogtak a
csillagok. Körülöttem a fákon pedig úgy ragyogott a hó, mintha csillagok
szálltak volna le a földre. Ez történt az első karácsonykor is. Isten
megbocsátotta a mi bűneinket, és az ég a földre jött. Isten Fia, Jézus Krisztus
elhozta nekünk a világosságot. Ezt ünnepeljük karácsonykor – fejezte be a
történetet Luther.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése