Vakációba szökdécselő

Tudod, mi a jó a varázslatban? Hogy nem kell hozzá feltétlen a Roxfort Expresszre ülnöd. Elég csak felvenni egy szellős lábbelit, és kényelmes tempóban, szalmakalappal a fejeden – mert a napszúrástól azért óvakodjunk – kisétálni a legközelebbi rétre. Itt indul a varázslatok labirintusa. Nyugalom, az eltévedés kizárt!

Most, hogy hamarosan kitör a vihar, akarjuk mondani az !ÓICÁKAV, lesz időd rá. Végre! És lesz tered, hogy felfedezd a réteket, amik nem csak elhagyott formában varázslatos helyek (bár a Beszélő Fatuskó és a vadmarcipán azért már döfi).

Találhatsz a réten ezer és egy varázslényt, bámulatos mutatványt, amik elsőre lehet, hétköznapinak és uncsiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinak tűnnek. De itt van a lényeg! A labirintus s egyben a varázslat nyitásához szükséges hármas kulcs: a türelem, figyelem, képzelőerő.

Vedd kezedbe őket és találd meg a mágikus szöcskét, a bűvös egeret és a fő attrakciót: a szöcskeegeret! Nem, ez nem mesebeszéd! Létezik. Él, mozog, olyannyira, hogy idén dobogóra is állt. Ő lett az év emlősállata. A magyar szöcskeegér.

S hogy honnan ismered meg? Harap? Csíp? Rúg? Ciripel? Rakétával száll az űrbe? Lenget-e lovagi kardot, bújik-e ürgebőrbe, hogy körbe-körbe tőrbe csaljon?

Rétről hazatérve lapozd fel virtuális vers- és mesetárunk, s hetente két új, labirintusban barangoló történettel elmondjuk mind, amit a szöcskeegérről tudni vélünk.

Ezennel megnyitjuk a Szöcskeegér-labirintust.

 

Márialigeti Anna illusztrációja (részlet)

 

Tarts velünk!

Vár szeretettel az Író Cimborák és illusztrátorok varázscsapata, s a fűlabirintusban szökdécselő három szertelen szerkesztő:

Bódi Kati, Miklya Zsolt és Várfalvy Emőke

 

Tovaügető

 

Illusztráció: Szabó Imola Julianna

Búcsúznak az
Eszeveszett LÓfejek
avagy világraszóLÓ lovasságok szerkesztői

Kedves Olvasó Cimboráink!

Az elmúlt hetekben találkoztunk táltosokkal, csikókkal, szabad és gazdás lovakkal, pónikkal, pacikkal, vízilovakkal, paripákkal, gebékkel, kancákkal és ménekkel, nyihogtunk, prüszköltünk, vágtáztunk, legeltünk és hemperegtünk fűízű rímben és szénaszagú mondatokban. Most akkor mi elvágtázunk tágabb mezőkre, ahol kék a fű és lila a tó és rózsaszín a vattafelhő és nem is láttok minket addig, amíg a következő téma be nem köszön.

Viszlát, szabad a pálya!

Majoros Nóra, Nagy Izabella, Szabó Imola Julianna

Szabó Imola Julianna: Aztán az ujjbegy

Illusztráció: Bódi Kati

 

Lépten és nyomon patazaj a táj. Ívben törnek a dombok, a szél megfordul, a hátuk holdív. Éjjelre a csillagok sörénnyé szelídülnek. Sárga fényük a házak fölé hullik. És a kapu, kitárja a rétet, paplan a föld felett. Zöld és smaragd, kegyelem palástja. Az én királyságom. A béke égboltja, ahogy a legelőre hajol. Hajnalra már csak az álmatlan árnyak suhannak. Sebesen és robogva, szárnyuk nő, mintha nem lenne idő, nem lenne tér. Évszakok öltöztetik, izmaikon a napfény rézszerű, csupa pompa. Repdes a surlófényben a lószőr, szürke és deres, vattapuha. A szabadság vágtat örömében. Aztán az ujjbegy mintha a felhőkből nyúlna a földre. Fej, négy láb, ahogy egybeér a legelővel. Ahogy egybeér velem. A halandóval. 

(Szerkesztette: Miklya Zsolt)

Takács Viktória: A kék ló

 

Franz Marc: Blaues Pferd
forrás: Wikimedia Commons

Nagyiék házában sohasem változtak a dolgok. Míg anya otthon mindig valami újításon törte a fejét, addig nagymamánál mindennek megvolt a pontos helye. Mindenkinek illett tudni, hogy melyik fiókban tartja a zsebkendőket, melyik polcon sorakoznak a törölközők, hol keressük a színes gumigyűrűket. Nagyiék nem szerették a felesleges változtatásokat.
        Rend a lelke mindennek – mondogatták, amikor a nyári szünetben náluk töltöttünk néhány hetet.
        Egy kora nyári napon ámulva vettük észre, hogy a házban változás történt. A nappali falán egy új kép lógott, rajta rózsaszín és sárga dombok között kék lovacska állt lehajtott fejjel. A színei egy kicsit megfakultak, a szépen faragott keret itt-ott megkopott.
        – Honnan van ez a kép? – kérdeztem csodálkozva.
        – Nagypapa vette a városban. Egészen belehabarodott ebbe a lóba. Tudjátok, éppen ilyen kiscsikója volt gyerekkorában, arra emlékezteti – mesélte nagymama. – Képzeljétek, néha hallom, hogy beszél hozzá. Indigónak szólítja, így hívták az ő lovacskáját is.
        – Nagypapa, még sosem hallottunk a lovacskádról – telepedtünk a nyikorgó kanapéra.
        Kíváncsian vártuk a mesét. Nagypapa lassan, tűnődve nézett ránk. Tekintete ábrándos lett, ujjaival a karfát babrálta. Hümmögött és sejtelmesen mosolygott magában.