Amikor a tükör megrepedt, megremegtek a hegyek. Amikor darabokra tört, süvöltő szélvihar söpört végig a világon és összeomlott egy nagy birodalom. Amikor eltemették a darabjait, visszatért a remény. Ez a történet mégsem a tükörről szól, az sem baj, ha meg sem jegyzed. Csak azt ne feledd, hogy a törött tükröt mélyen a föld alá kell rejteni, nehogy a szerencsétlenség rád találjon.
Élt egyszer egy király. Kevély volt és gazdag. Égbe törő hegyekkel határolt birodalma virágzott, alattvalói boldogan éltek. Neki mégis hiányzott valami. Maga sem tudta volna megmondani, hogy mi, de vágyai éjjel sem hagyták nyugodni, mintha a falak is egyre hangosabban visszhangozták volna: még, még, még. Biztos volt benne, hogy hamarosan megőrül.
Egy éjjel aztán nem bírta tovább, lóra pattant és vágtázni kezdett. El a palotából, el a parancsoló hangoktól, hátha megnyugszik a lelke. Léteznek azonban dolgok, amelyek elől a legsebesebb paripa hátán sem lehet elmenekülni. Még, még, még - visszhangozták a hegyek, süvítette a szél. A király addig hajtotta a szerencsétlen állatot, míg az a fáradtságtól össze nem esett. Az uralkodó üvöltött, sírt, könyörgött lovának, hogy álljon fel, míg végül kénytelen volt belátni, hogy gyalog kell tovább mennie. Nagy sokára egy aprócska, ezüst fényben fürdő tóhoz ért. Kimerült, elkeseredett és szomjas volt. Letérdelt a vízhez, ám a nyugodt víztükörről - meglepetésére -, nem a saját tükörképe, hanem egy varázslatosan szép vízitündér szeme nézett vissza rá. Abban a pillanatban, hosszú idő óta először, elcsendesedtek a gondolatai. Ziháló tüdejét lassan áradó friss levegő töltötte meg, teste elernyedt és nem vágyott már másra, csak hogy örökké ezt a szempárt nézhesse.
Egy éven keresztül minden éjjel visszatért a tóhoz, hogy lássa a lányt, majd úgy döntött palotát épít a tó köré, hogy nappal se kelljen nélkülöznie szerelmét. A tündér kérte, hogy ne tegye, ne zárja őt falak közé, rideg kövek közt nem élhet, de a király meg sem hallotta a könyörgését.
Híre ment a birodalomban a különös építkezésnek. Az emberek sugdolózni kezdtek, nevettek rajta, szájról-szájra járt a bolond király története, aki egy tóba szerelmes. Mindenki, még a környező birodalmak uralkodói is biztosak voltak benne, hogy megháborodott, de ő csak ücsörgött naphosszat a tó partján, álmodozott, terveket szőtt.
Ám, ahogy formát öltött a palota, a tó változni kezdett. A vize apadásnak indult, ráadásul napról-napra zavarosabb és büdösebb lett. A király néha úgy érezte, mintha a kezére csavarodó hínár a mélybe akarná rántani. A kastély falai egyre magasabbra emelkedtek, egyre kevesebb napfényt engedve a tóhoz. Az uralkodó éjjelente keserves sírást hallott, látta, ahogy a vízitündér teste egyre áttetszőbbé válik, mintha a tóval együtt szépen lassan ő maga is felszívódna, mégsem tett semmit.
Egyik reggel arra ébredt, hogy a tó felszínét vékony ezüstréteg borítja. A gyenge jégre hasonlított, csak épp azt nem tudta senki megmondani, milyen varázslat hozta létre. Az uralkodó örült, mert a védőburok alatt tisztulni kezdett a víz, és a tündér is egészségesebbnek látszott. Rámosolygott szerelmére, ám az tudomást sem vett róla. Másnapra erősebb, tükörszerűbb lett a réteg, harmadnapra pedig annyira megvastagodott, hogy amikor a király belenézett, ijedten hőkölt hátra, mert nem látott benne mást, csak saját magát. A tó felszínét beborító tükörréteg elvágta a tündértől.
Amikor erre rájött, olyan hangosan üvöltött dühében, hogy beleremegtek a palota ablakai. Puszta kézzel próbálta darabokra törni a vastag pajzsot, de ahogy ütötte, az csak egyre erősebb lett. A fejében újra felerősödő hangok már nem többet és többet akartak, hanem bosszúért kiáltottak. Hét napig nem aludt, nem evett, a szemei vérben forogtak, mire hadserege legerősebb katonáinak sikerült egy hajszálvékony repedést ütniük a tükörrétegen. Innen már nem volt nehéz dolga, a végső csapást ő maga mérte a gyűlöletes tóra. A tükörpajzs sikítva robbant apró szilánkokra, majd egy elképzelhetetlen erejű széllökés után mindennek vége lett. Az egykori tündér-tó medre üresen meredt a királyra. Nem volt már ott semmi, amin jóleső bosszút állhatott volna, a tündér és vele együtt minden eltűnt, amit szépnek látott ezen a világon.
A király soha többé nem tette ki a lábát a palotából. Azt beszélik, hajtóvadászatot indított a tündér után. Biztos volt benne, hogy nem halt meg. Ám hiába keresték, hiába kutatták, egy tóban sem találtak rá. Idővel az ország összes tükrét elkoboztatta, és egyenként törte darabokra, míg a szilánkokkal meg nem telt a kiszáradt meder. Az egykor virágzó királyság hanyatlásnak indult, amihez alattvalói hozzáértek, minden tönkrement, a nap sem sütött ki többé. Amikor hét év elteltével hódító katonák masíroztak be a trónterembe, a bolond király meg sem próbált védekezni. Miután elfoglalták az országot, lerombolták az elátkozott palotát, a tükörszilánkokkal teli medret pedig végre betemették. Soha senki nem ment többé a közelébe. Néhány nappal később megjelentek az első fénysugarak az égen, és valahol egy erdő mélyén rejtőző aprócska tóban fellélegzett egy vízitündér.
Bódi Kati illusztrációja |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése