Bagoly ült a háztetőn. Apró volt, beleférne a tenyerembe. Barna tollai egybeolvadtak a cserepekkel, sárga szemét elnyelték a csillagok. Éjfélt ütött az óra, a madár pontosan érkezett. Mostanában minden este itt vijjogott a rozzant, szegény viskónk fölött. Anya figyelt fel rá először, aztán szép sorban az egész falu. Mindenki rólunk beszélt: a házról, ahová beköltözött a halál.
Kívülről persze semmi sem látszott. Sápadtfehérre meszelt falak, méregzöld ablaktáblák, tűéles fenyők és apa kézzel tákolt magaslese, ahová azóta nem ment fel, amióta újra megjelent a bagoly. Ha egy idegen elsétálna a házunk előtt, azt hinné, normálisok vagyunk. Anya könnyes arccal futott ki az udvarra, hogy heves kézcsapásokkal elriassza a madarat. Hiába. A kuvik kitartóan kiabált, a hangja élesen vágott a csendbe. A gangról figyeltem a kétségbeesett próbálkozását. A bagoly a mi otthonunkat nézte ki új otthonának, nem tehettünk semmit. Megnyikordult a bejárati ajtó. A szél kifújta a kandallómeleggel együtt a fájdalmas nyögéseket is. Apa szerette a madarakat, még egy bagoly formájú kaspót is faragott az ezredfordulóra. Már rég kipusztult a belé ültetett rózsabokor. Tavaly megvettük az első digitális fényképezőnket, hogy szép képeket tudjon csinálni a magaslesről. Egyet sem kattintott vele.
– Mikor megy már el innen? – zokogta anya, és megdobta egy kővel a tetőt. Nem találta el a baglyot.
– Tudod jól, mikor – feleltem epésen. A bagoly itt volt a nagyszüleim halálakor. A dédszüleimet is elkísérte utolsó útjukon. 1874 óta, amióta felépült a ház, mindig ő a tragédiák hírnöke. Egy nap értem is eljön. De egyelőre csak apát akarja. Az orvos megérkezett. Anya megtört háttal bekísérte. A szembe szomszéd ablakából lámpafény áradt ki, kíváncsi sziluettek kémlelték a kínok végharcát. Anya megkérdezte, el akarok-e búcsúzni apától. Nemet mondtam. Elég volt végignéznem, ahogy a betegség napról napra, huhogásról huhogásra emésztette fel őt. Ereje teljében akarok emlékezni rá. A magasleshez sétáltam. Végigsimítottam ujjaimmal az érdes fán. Valamit belekarcoltak. Kitapintottam.
„Anno domini” (Az Úr esztendejében)
Nem állt utána évszám, pedig apa mindig szokott hozzátenni, ha barkácsol. Meg akartam kérdezni tőle, hogy lehet valami az Úr éve, amikor a bagoly könnyűszerrel kisajátíthatja magának, és azt visz el, akit csak akar.
A bagoly hirtelen elrepült. A szívem őrülten kezdett verni, kettő helyett kell dobognia ezután. Az orvos távozott, nem volt már szükség rá. Anya könnyei lassan felszáradtak. Egyre csak ez a két szó járt a fejemben: Anno domini. Tudtam, a bagoly a kertünkben fészkel, nem mehetett messzire. De most csend volt, csak a házból hallatszódott ki fojtott beszéd. Anya ölelte apát, apa pedig nyugtatta őt, hogy a legrosszabbon túl van, és fel fog épülni. A bagoly tévedett. Mégis csak az Úr évében jártunk.
 |
| Koczkás Réka illusztrációja |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése