|
(c)Fodor Veronika
|
Váratlan vendég
A
királyné kilépett a palota ajtaján a kertbe, lépteire a kövön napozó gyíkok
messze szaladtak. Hosszú szoknyáját maga alá gyűrte és leült a lépcsőre.
Bentről csapkodás, kiabálás hallatszott.
– Már megint mit csináltatok! Miért
így áll ez az asztal? Pontos útmutatásokat adtam, hogyan kell megteríteni! – kiáltott
a ház ura mérgesen. Egy szolgálólány elpityeregte magát. A királyné nem szólt
semmit, nem akart tovább vitatkozni. A király tovább erőszakoskodott.
– Nem ezt parancsoltam! Nem így
kellett volna feltálalni! – folytatta a szidalmakat.
A királyné befogta a füleit, hogy ne
hallja a bántó hangot. Azon törte a fejét, miért kiabál ennyit a ház ura,
ahelyett, hogy békére lelnének a szép, új palotában. Olyan soká lett kész a
márványlapozás, és olyan sokan dolgoztak a falak freskóin, hogy kellően pompázatos
legyen. Gondolataiból hatalmas csörömpölés zökkentette ki. A palota ura
mérgében még az asztalt is felborította.
A szolgálók szomorúan kukucskáltak ki
a kertbe, a királynét lesték, de a szidalmak tovább záporoztak.
– Serényen, szaporán tegyétek rendbe!
A királyné megremegett. Megigazította
a kis kabátkáját, hogy ne fázzon annyira. A nap, mintha észrevette volna,
rásütött. A meleg átjárta a testét.
Vele szemben a nagykapu díszes
vasrácsain át egy hatalmas termetű, lompos, bozontos cica ugrott a kertbe. Tekintete
a királynére tapadt. Szokatlan volt ez a kihívó nézés egy macska részéről. Szürke
szemei kikerekedtek, mintha mondani akart volna valamit. Az asszony ránézett,
és megborzongott. Szinte megbabonázta az állat tekintete. A cica odasomfordált
és dörgölőzni kezdett hozzá. Olyan büdös és koszos volt, hogy a királyné selymes
ruhája szürke lett tőle. Megsimította az állat füle tövét, de ijedtében elkapta
a kezét. A macska bőrét csúnya hegek borították, a szőre foltos volt a sok vakaródzástól.
Bolhák nyüzsögtek a szőrében.
– Ó, te szegény! Nagyon szenvedhetsz!
– szólt a királyné. A macska szomorúan nyávogott.
A királyné megfogta az állatot, és
távolabb vitte a bejárattól. Az árnyas bokrok között letérdelt, és az ölébe
vette a cicát. Kezét ráhelyezte a nyakára, és határozottan megfogta, ne tudjon
elosonni. Ujjaival beletúrt bozontos szőrébe, és egyenként szedegette ki belőle
az izgő-mozgó jövevényeket, majd útnak eresztette őket a fűben. Szétszéledt a
sok kis idegen. A cica értetlenül nézett rá, de ahogy teltek a percek, és ahogy
tisztult a szőre, úgy oldódott fel egyre jobban. Lassan megértette, hogy
megszabadul végre az élősködőktől. A királyné szenvedélyesen tisztogatta a kis
állatot, és undorát leküzdve matatott a szőrén órákon keresztül, egészen addig,
amíg teljesen fehér nem lett. A cica a végén elterült, és mély álomba merült.
– Kimerültél, úgy összecsipkedtek ijedtükben a
bolhák – nyugtatgatta az asszony.
|
(c)Fodor Veronika
|
Visszatért a palotába, ahová időközben
megérkeztek a vendégek, a királyné felszaladt a márványlépcsőn, és a szobájában
átöltözött, kezet mosott. A ház ura
peckesen járt fel, s alá, büszkén mutogatta a felújított termeket. A királyné
csendesen járkált a vendégek között, és köszöntötte őket.
A palota gyönyörű volt. Tágas
termeiben a sok vendég izgatottan szemlélte a drága berendezést, a bútorokat,
és a falra aggatott festményeket. Tálalás előtt a királyné felszaladt a
márványlépcsőn, kamillás gyógykrémet vett magához. Egy pillanatra megállt a
lépcső tetején és lenézett. Azonnal észrevette, hogy a cica őt várja a szalon
közepén. Lesietett, hogy minél hamarabb bekenhesse a sebeket, de mire leért a
földszintre, az állat eltűnt. A mulatozó vendégeket kérdezgette, nem láttak-e
egy beteg cicát, de senki sem segített. A királyné egyre kétségbeesettebben
kereste, a vendégek egyre hangosabban énekeltek, mulatoztak. De senki sem vett
tudomást a cicáról, sőt, kinevették az asszony kutatását.
– Kit érdekel egy rühes macska? – gúnyolódtak.
A királyné sokukat nem is ismerte, a
király vendégei voltak mind. Az ő egyetlen, egyben váratlan vendége a cica volt,
aki eltűnt.
A konyhán keresztül kiszaladt a
kertbe, és a bokrok tövében megtalálta a sebeit nyalogató állatot. A cica dorombolva
fogadta őt. Tekintetéből eltűnt a borzongató követelőzés, szelídsége jól esett
a királynénak.
– Gyere be! Várnak a vendégek! –
kiáltott ki a ház ura.
A királyné engedelmeskedett, elindult
a palota felé, karjában a macskával. Mikor beértek a palotába, a király
mérhetetlenül elszégyellte magát. Ebben a csodás házban egy ilyen csúnya, beteg
macska!
– Nem hozhatod be ide! – rivallt rá.
A királyné körbenézett, minden szem
rászegeződött. A vendégek zavartan nevetgéltek. A cica ijesztő tekintettel
nézett a királyra, ahogyan a királynére nézett abban a pillanatban, amikor
beugrott a kertbe. A király ráförmedt:
– Eridj innen, te ronda macska!
De a macska nem tágított, már csak
azért sem, mert a királyné olyan erősen fogta a nyakát, hogy nem mehetett.
– A macska az én vendégem, és itt
marad – mondta határozottan.
Így szálltak szembe a király
akaratával, ők ketten.
A vendégek elkedvetlenedtek,
nemsokára hazaszállingóztak, és a király hiába mérgelődött, magára maradt. A
kis macska viszont otthonra talált. Onnantól kezdve őrizte az asszony jókedvét.
Mosolyt csalt az arcára, idővel a király szívét is megenyhítette.
Sok év elteltével egy reggel
felébredt a király, és lenézett a lépcsőház tetejéről a szalonba. A királyné a
cicával játszadozott. A márvány fénye elhalványult, a freskók színe megfakult.
A bútorok elkoptak a használatban. Minden szép volt, de az idő elhalványította
a palota pompáját. A királyné kacagása azonban vidámabb volt, mint valaha, és szelídsége,
ahogy megsimította a cica fényes, fehér szőrét, elbűvölte a ház urát.
Szerkesztette: Németh Eszter