 |
Illusztráció: Bódi Kati
|
Smelka Sándor: Búcsúmese
Élt egy mesemondó, aki bármiről is mesélt, rímek termettek a mondatai végén. Pedig nem volt ufó, fénylény.
Egy kis házban élt a város peremén, ahol jól láthatta az eget és az erdőt. Na és persze a sok-sok felhőt. A felhőkbe sok mindent belelátott: tündért, királyt, kutyát, teknőst, bohócot, autót, tűzoltót, tevét. S mindnek tudta a nevét, róluk írt sok-sok mesét.
A rímek a hétköznapjaiban sem hagyták cserben, rímekben beszélt a boltban, a hivatalban, buszon, pékségben: „Kérek egy kiflit. És hozzá egy Whiskyt. Ja, és üdvözlöm Krisztit! Lejárt a jogsim. Lyukas a zoknim, és épp nincsen dolcsim. Kérek egy jegyet. Jé, te vagy az, Elek?! Nem viccelek!”
Szóval így beszélt ő mindenhol, főleg esténként, mikor mesét mondott az udvarára érkező embereknek. És a gyerekeknek, no és lengyeleknek és szellemeknek, szóval minden teremtetnek. Az emberek hol nevettek, hol sírtak, de mindig valahogy könnyebben mentek tovább onnan. Hosszú sorban.
Egyszer üres lett az udvar, a mesemondót nem találták sehol. És eltűnt a hang is: a tenor. A felhők között egyszer csak támadt egy rés, ahol besütött a lemenő nap, és ömlött a fény az emberek arcára. És karjára, hangyára, karfára, baltára, kapcára, vackára, almára, arcmásra. A mesemondó hangját hallották ekkor az emberek: én most elmegyek, de ti ne temessetek, csak szeressetek, keressetek és nevessetek.
Erre az emberek nevetni kezdtek, mint a vöcskök.
Erre újra hang szólt a fényből: mondom, ne vessetek, ti ökrök!!
