Birta-Székely Noémi: Mama

Birta-Székely Noémi

Anus mamának

Olyan ez a ház, mint egy puha ágy, udvar, nyári konyha, kamra, nagyszoba.

Belépek a zöld kapun, tulipán, bazsarózsa, papkalap és őszirózsa tompítják lépteim.

Mama már a lócán vár, csendjeink összeölelkeznek, simogatják egymást.

Mama fejkendő, hétköznap kék és zöld, vasárnap templomfekete. 

Mama kredenc, benne vaníliás, diós, lekváros linzer karikák, házicsokoládé és kekszgolyó laknak. Anna napkor őszibarack kompót.

Mama télen duruzsoló csempekályha és kacagtató életmese.

Mama kattogó varrógép, színes, virágos díszpárna huzatok bomlanak ki belőle. 

Mama kajszibarack lekvár, gyógyító barackmag, fogaink között ropog a nyár melege.

Mama zöldségleves, illatos, otthonízű gőzölgés.

Mama kölnivíz, vezet, megtart, elringat. 

Mama csipkebogyó tea, gyógyít, kúrál, éltet.

Mama menedék a dombtetőn, biztonság, szeretet.

Mama tavasszal kék ibolya és orgona csokor.

Mama ősszel dió, szilva és temetői ima.

Mama gyerekkor, meleg dunyha.

Mama, mama, mama, mama.

Várfalvy Emőke: Négyen a fa tetején

Várfalvy Emőke

– Jössz már? – kiáltott le Zsolti a cseresznyefa leggöcsörtösebb ágáról.
– Mindjárt – válaszoltam én, és összeráncoltam a szemöldököm.
– Ezt már ismerem – morgolódott Zsolti, és letépett egy cseresznyét, majd kis vizsgálódás után megállapította, ha nincs lyuk, nincs kukac. Jóízűen befalta.
Egy darabig csend volt, aztán kisebb ribillió támadt pont a fejem felett.
– Hagyjál már, ez az enyém!
– Nem, az enyém!
– Hülye vagy!
– Te vagy hülye!
– Auuuu…
– Ne csináld!!!
– Mi folyik ott? – kaptam fel a fejem rémülten.
– Semmi! – válaszolta Zsolti.
– Ellopta a cseresznyémet és megette – duzzogott Ákos, aki idő közben még egy ággal feljebb mászott.
– Zoli?
– Tessék – válaszolt Zoli. Hallhatóan tele volt a szája cseresznyével…vagy magokkal.
– Tudnál segíteni?
– Feljönni? - lelkesedett Zoli, és éreztem, ahogy pont a fejem mellett repül el egy jól irányzott cseresznyemag.
– Nem, a cseresznyeháborúban egy kis béketárgyalás… - dünnyögtem, aztán újra összeráncoltam a szemöldököm. Ez a szöveg sehogy sem akar összeállni.
– Auuuuu! – hangzott újra a fejem fölül és egy 32-es méretű kék cipő koppant a kerti asztalon pont a számítógépem mellett.
– A repülő cipőkről köztudott, hogy égi jelek.
Lecsuktam a laptopomat, és nekiindultam a cseresznyefának.
– Jön! – hangozott három torokból egyszerre az izgatott felismerés.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány – állapította megy Zsolti.
Már a második ágba kapaszkodtam, és igen, jól másztam.
Átfutott az agyamon, hogy nagyjából harminc éve másztam először fára, egy vadgesztenyére, ami a házunk előtt állt, és minden évben a kertünk felé belógó ágán feketerigó fészek volt, cuki kis csupasz fiókákkal.
Akkor nem gondoltam, hogy Gábor, Gabesz és Janek valami életre szóló dolgot tanít nekem, és nem csak egy bátorságpróbát végeznek rajtam, mert mégiscsak egy lány vagyok, még ha rövidnadrágom és felnyírt gomba hajam van, mint nekik.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány.
A gesztenyefára érdemes volt felmászni, mert onnan át lehetett látni a házak felett, és mindig tudtuk mikor nyit ki a Rém nevű trafikos, aki igazából Jóska bácsi volt, és imádott nekünk Turbó rágót, csokibevonatú nyalókát meg télifagyit eladni…na meg a valahonnan mindig volt nála matrica a Lutra albumhoz.
Míg ezt átgondoltam, pont felértem a cseresznyeágra. A göcsörtösre.
– De anya, mit csinálsz, az nem fülbevaló!
A fiaim egyszerre nevettek, ahogy a fülemre aggattam egy-egy dupla cseresznyét, ahogy még a nagymamámtól tanultam, mikor annyi voltam, mint most a kisebbik.
– Van, aki eszi, van aki felveszi – hallatszott a fejem fölötti ágról férjem bölcs meglátása, akinek újra tele volt a szája hatalmas, érett cseresznyeszemekkel.
– A lányok furák – rötyögött Zsolti, és az öccsének nyújtott egy marék cseresznyét.
– Anya nem lány, mert felmászott a fára – válaszolta Ákos, mielőtt a legbordóbb cseresznyeszemet a szájába rakta volna. – Ha ezt megeszem, mehetünk a Katicába fagyizni! Látjátok, most nyit a Jóska bácsi.

Nagy Izabella: Oviba menet

Nagy Izabella

anyuval
Anyuval kézen fogva sétáltunk az oviba,
lóbáztuk előre és aztán hátra,
hintázott kezünk önmagától,
szél fújt át fonott ujjainkon,
bár fogtuk szorosan, hiába.

Mintha a szél elválasztani akarna,
úgy, mint az oviba, ha érkezem,
anyu elköszön, szemével simogat,
kezével kezemre kulcsol,
nem lóbázzuk, mert menni kell.

apuval
Apukám égig érő sudár jegenyefa.
Én pedig, ha kinyújtom az ujjaimat,
meg tudom fogni a felhők lábát.
Ez titok,
senki se tudja, csak apu meg én!
Amikor az oviba értem jön négykor,
rám kacsint és apusan mosolyog.
Nyakába ültet,
és én tudom,
hogy ma is kinyújtom az ujjaimat,
megfogom majd a felhők lábát,
mert apukám égig érő sudár jegenyefa.

Tóth Ágnes: Karóra, bableves és Nostradamus

Tóth Ágnes

Tisztán láttam, hogy Kuku átlopakodik a konyhán és besurran az utcai szobába. Dédi háttal állt, éppen szárazbabot főzött a sparhelten és hangosan zsörtölődött, mert nem akart megfőni a paszuly. A fazékban rotyogott az étel. A tűz pattogott és megvilágította a pápaszemét. Olyan volt, mintha két kis reflektoron keresztül nézné a készülő ebédet.
A falvédőn szép kövér légy mászott. Megállt az “I” betű fölött, mint nagy fekete pont a piros íráson, mely azt tudatta: „ Hol hit, ott szeretet...”
Dédi azonnal agyoncsapta a légycsapóval. Szegény rovarnak még annyi ideje sem volt, hogy elemezze a szöveg nemes mondanivalóját.
Kuku közben kihúzta a komód felső fiókját, kivett egy apró fekete dobozt, kiemelte belőle anyu aranyos karkötős óráját és zsebre vágta. Visszatolta a fiókot és lábujjhegyen indult kifelé. A térdén ki volt szakadva a nadrág, a szemében semmi biztatót nem láttam, mégsem tudtam haragudni rá, ugyanis fülig szerelmes voltam belé.
A szemben lévő házban lakott idős apjával. Édesanyja két éve meghalt, ő pedig kétes társaságba keveredett. Nem lehetett több tizenkét évesnél. Finom arcú, hajlékony termetű fiú volt, gyönyörű kékesfekete hajjal. Én hétéves voltam, de a közelében mindig ifjú hölgynek éreztem magam és mindent elkövettem, hogy észrevegyen. Most azonban erre egy cseppet sem vágytam. Néztem, milyen ügyesen slisszol kifelé, és csak akkor kiáltottam fel, amikor eltűnt.
Kiabálhattam, mert Dédi süket volt, és csak akkor értette meg, miről beszélek, ha azt halkan és nyugodtan mondtam.
Éppen Kuku után akartam szaladni, de valaki hátulról elkapott és megrázott.
– Te meg mit ordibálsz, mint a fába szorult féreg? – érdeklődött papó, én meg nem tudtam, hogy a fenébe kerültem ide, a Szilvásban lévő öreg házba, amikor az előbb még a Csordás János utcai otthonunkban voltam szemtanúja egy lopásnak.
– Na, ébredj már fel, mert érted jöttek a szüleid, s mindjárt indultok haza – dörgött rám az öreg.
Álmosan néztem körül. A diófaszekrény előtt anyám és apám beszélgetett.
– Hé! – kiabáltam. – Miért vagytok olyan nyugodtak, mikor éppen most lopta el Kuku az anyu aranyos karkötős óráját?! Dédi meg, amilyen öreg és süket, nem hallotta, és nem látta, mert éppen bablevest főzött és egy legyet csapott agyon a falvédőn.
– Térj már magadhoz – mondta apám –, az egészet csak álmodtad.
– Az nem lehet, hiszen még most is érzem a bableves illatát – jelentettem ki határozottan.
– Csakhogy Dédi ma paprikás krumplit főz ebédre, úgyhogy tévedsz – nevetett anyu, és egy csupor tejet nyomott a kezembe.
– Na, jó, főzzön amit akar, az órát akkor is ellopták! – kiabáltam. Aztán kimentem az udvarra, hogy még egy kicsit gyötörjem a szegény görbehátú birsalmafát, amire papó hintát szerelt nekem.
Éppen az ágak felé szálltam nyikorogva, amikor szóltak, hogy indulunk. Az út a Fáklya utcán végig, a strand és a strekk mellett olyan végtelennek tűnt, mint a vonatfüttyök és a tehervagonok sora. Amikor végre hazaértünk, fáradtan rogytam le a sámlira. A konyhában bablevesillat uralkodott. Anyámék arcán feltűnt az első meglepődés.
– Kidobtam a krumplit, mert büdös volt – mondta dédi, majd hozzátette: ez az átkozott bab meg nem akart megpuhulni...
Anyám furcsán nézett rám, aztán bement az utcai szobába. Pár perc múlva kihozta az üres órásdobozt.
– Jaj istenem, szűzanyácskám – suttogta sápadtan –, eltűnt a drága karórám.
– Persze, hogy eltűnt, ha egyszer ellopták – mondtam bölcsen. – Én előre figyelmeztettelek benneteket.
Félórai keresgélés után apám azt javasolta, hogy üljünk le ebédelni, mert üres gyomorral nem lehet gondolkozni. Aztán majd utánanéz mi is történt valójában.
Körülültük a konyhaasztalt és kanalazni kezdtük a bablevest. Éppen szemben ültem a falvédővel, mikor megállt a kanál a kezemben. A “HIT” szócska középső betűjén nagy fekete pontként virított az agyoncsapott légy. Apám követte a pillantásomat. Hosszasan nézett, majd megtörölte a száját és felállt. Felvette a zakóját, majd kilépett az ajtón.
Alig negyedóra múlva visszatért. Izgatottan vártuk, mit fog mondani. Ő pedig rám nézett mosolyogva, megsimogatta a búbomat és így szólt:
– Még jó, hogy van egy kis Nostradamusunk. Aztán elővette a zsebéből a karkötős órát és meglengette anyám orra előtt.
Attól kezdve mindig kíváncsian hallgatták furcsa álmaimat.

Kiss Lehel: Unoka-fa

Az egyéves Kiss Lehel

Nagyapó kézen fogta kisunokáját, s úgy battyogtak a Felső-kert felé. Aki rájuk nézett, nem tudhatta, hogy megfiatalodott-e nagyapó, vagy pedig kisunokája öregesedett-é meg. Ők ketten tudták, pedig maguk között ez sohase jött szóba. A kertet azért mondták Felső-kertnek, mert az nem az otthoni kert volt, hanem fent a dombon, a másik utcában elkerített földdarab, két idegen ház között. Büszke is volt rá a kisunoka, mert arról nem volt tudomása, hogy valaki másoknak is lett volna Felső-kertjük.
Egyszer paszulyt vetettek a Felső-kertben, máskor zöldséget gyomláltak. Volt, hogy kisétáltak oda csak úgy, körülnézni. A kert végében magas, sűrű volt a sövénykerítés – piros szemű, finom sombogyó termett benne, galagonya meg kecskerágó. A többi bokrot-ágat nem ismerte nagyapó, csak látásból, de azok nem is voltak különösképpen érdekesek. A kert felső sarkában úgy terült el a szilvás, mint valami illatos, háziszőttes takaró. Sok-sok szilvafa volt benne, és millió virág a nyakig érő fűben. Máskor meg nagyon alacsony volt a fű, s ilyenkor egy megmászásra csábító szénaboglya gubbasztott az egyetlen almafa alatt.
Míg nagyapó ott zörgetett valamit a roppant málétáblában, kisunoka gondolt egyet, s felkapaszkodott a szénaboglya tetejére. Tetszett neki, hogy olyan puha és rugalmas, ezért egyre nagyobbakat és nagyobbakat ugrott rajta. „Mi lenne, ha felpattannék az almafa ágáig?” – gondolt egyet magában. És addig-addig próbálkozott, míg elérte az alsó ágat. „Mi lenne, ha felülnék a fára?” – fűzte tovább a gondolatot kisunoka. És addig-addig próbálkozott, míg felült az almafára. Olyan volt az almafa két vastag ága, mint valami óriási villa. Oda ült fel kisunoka, elégedetten lógatta le kétoldalt apró lábait. Sosem érezte még magát olyan nagynak.
– Te meg hogy kerülsz oda? – bújt ki nagyapó a máléból. Csodálkozott nagyon, és talán ijedt is volt egy kicsit, mégis mosolygott.
– Felkapaszkodtam a boglyáról!
Másnap nagyapó hazavitette a boglyát egy szekeres bácsival, és négyágú, kicsi villájával felhányta a padlásra. Kisunokája is segített neki.
– Te meg hogy kerülsz oda? – kérdezte újra nagyapó, amikor újra kibújt a máléból. Most csak csodálkozott egy kicsit, de egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Kisunokája leugrott az almafáról, s pillanatok alatt ismét fenn termett a villás ágak között.
– Hát így! – rikkantotta, s nagyapó most már nem mosolygott, hanem nevetett, nevetett és nevetett. Aznap különösen vidáman mentek hazafelé.
Amikor kisunokáék elköltöztek messze, ahová csak vonattal lehet menni, nagyapó csak ennyit kérdezett:
– Ki segít majd nekem leszedni a paszulyt a Felső-kertben?
Lassan ballagott nagyapó a Felső-kertbe, s lassan is jött hazafelé. Zsebében mindig hozott egy-két almát nagyanyónak. Még télen is hozott valami összeaszott, fonnyadtakat, amik még a disznónak se kellettek.
A vakációkat kisunoka és nagyapó egyformán várta. Ők ketten tudták miért, pedig ez maguk között sohasem jött szóba. Kisunoka mindig felröppent az almafára, s ilyenkor nagyapó csak nevetett, nevetett és nevetett.
Amikor a szilvafákat mind kivágták, nagyapó odaállt a fejszés ember és az almafa közé, és ezt mondta: „Ezt az egyet nem!” A traktorista felszántotta a tisztást, és csúnyán szidta nagyapót, amiért az almafát meghagyta. „Vágassa ki már innét egyszer, ne kelljen annyit kerülgessem!” – dohogott idegesen, de nagyapó csak ennyit mondott: „A fa ott marad!”
Kisunoka csodálkozott, amikor látta, hogy kiszáradt a sombokor, a galagonya és a kecskerágó, és csak azok a bokrok-ágak maradtak meg, amiket nagyapó nem ismert, csak látásból. Pedig azok nem is érdekesek különösképpen. Meglepve nézte, hogy eltűnt a szilvás minden virága, füve, fája is, s hogy csak az almafa van meg.
– Emlékszel? – kérdezte nagyapó.
Hát hogy ne emlékezett volna?! S habár most először esze ágában sem volt almafán lovagolni, felkúszott valahogy a villás ágak közé. Nagyapó csodálkozott egy kicsit, és talán ijedt is volt, mégis mosolygott.
Eljött a tél, eljött a tavasz, eljött a nyár, eljött az ősz, s az almafa nem akart teremni többet. Még valami összeaszott, fonnyadtakat sem. Pedig kisunoka úgy adott volna legalább egy akkorát, mint egy sombogyó az ő kisfiának. Eljött a tél, eljött a tavasz, és a traktorista már megszokásból is csúnyán szidta kisunokát az almafáért. „Vágassa ki már innét egyszer, ne kelljen annyit kerülgessem!” De kisunoka mintha meg sem hallotta volna. Évről-évre ennyit mondott csupán: „A fa ott marad! A nagyapó fája!”

Bertóti Johanna: gyerekkor

Bertóti Johanna

négyfelé elosztott narancs,

négybe osztott csokoládé,

levált talpú túrabakancs,

tejbegríz és limonádé,

féltett kincsek a dobozban,

lakat a kincses dobozon,

a vízbomba mindjárt robban,

látszólag eldőlő torony,

megehető akácvirág,

bodzából készült üdítő,

lépten-nyomon egy új világ,

árnyjáték, diavetítő,

csokipapír sztaniolja,

kicsiny sztaniolszobrocskák,

legfinomabb fagyitorta,

babák, az se baj, ha ócskák,

éjféli mézes kenyerek,

szülinapra kapott gitár,

üveggolyó, legósereg,

támadó legójanicsár,

két párna közt szendvicsember,

bábszínház széktábla mögött,

annyira távol a tenger,

gomba lapul bokrok között,

a megműtött horgolt baba,

vigyázz, kész, rajt! versenyfutás,

kicsi kézben kicsi kapa,

Lázár, Janikovszky, Csukás,

a játékból sosem elég,

szójáték, szóvirág, szókép,

kívülről fújt versek, mesék

s a meglepetés írógép

Gyermekkori kalandozások

Forrás: Fortepan

Kedves Olvasó!

Az elkövetkező hetekben olyan versekkel és mesékkel jelentkezünk az Író Cimborák oldalán, melyek a gyermekkort, gyermekkori emlékeinket idézik valamilyen formában. A téma szinte kimeríthetetlen: gyerekszáj, első iskolai nap története, első szerelmünk emléke, gyermekkorunk olvasmányai, zenéi, illatai, ízei, sorsdöntő találkozások, játékok, nyaralások, ünnepek. Felelevenítjük átélt félelmeinket, örömeinket, kellemes és kellemetlen élményeinket.
Visszautazunk abba a korba, ahol a körülöttük lévő világ még tele volt mesével, verssel, varázslattal, és megpróbáljuk megidézni azt a gyermeket, aki egykor mi voltunk.
Az írott szövegeket szerzőink gyermekkori fotói illusztrálják. Már ezekért a fényképekért is érdemes velünk tartani!

Üdvözlettel és nagy lelkesedéssel, a két szerkesztő:

Simon Réka Zsuzsanna és Smelka Sándor

Várfalvy Emőke: Majd a tenger

Illusztráció: Bódi Kati

(Janikovszky Éva portréja)

       Az úgy volt, hogy apának azt mondta a főnöke, nem a szakállas, hanem a szemüveges, aki az igazán fontos dolgokat mondja, mint például azt, hogy apa lehet szabadságon, tehát végre lesz ideje velünk focizni, nem csak egy gyors puszit adni, mikor már lefeküdtünk, szóval a szemüveges főnöke azt mondta, hogy apa megkapja a bónuszt.
       Azt azonnal tudtam, hogy ez jó hír, mert, mikor a múltkor a Sziliéknél voltunk unalmas családi összejövetelen, ahol a felnőttek mindig körbeülnek az asztalnál, és rendesen kell viselkedni, mert ez mégiscsak egy ünnep, ahova kiöltözünk és finomakat eszünk, és van abrosz, meg mindenféle olyan étel, ami felnőttek szerint finom, de én utálom, mert nem lehet hozzá ketchupot enni, szóval ezen a családi összejövetelen elbújtunk a Szilivel a háztartási helyiségnek nevezett szobába, ahol a mosógépet tartják a rokonok, mert nekik arra is van pénzük, hogy a mosógépnek külön szobája legyen, szóval ott elbújtunk és a Szili mutatott a telefonján egy játékot, amin, ha jól ugrált kapott bónusz felszerelést meg új pályát, meg ilyenek.
       Anyáék nekem még nem engedik, hogy telefonom legyen, mert egész nap nyomkodnám, és akkor nem koncentrálnék a leckére, és akkor biztos nem lenne belőlem semmi, ha nagy leszek, pedig, belőlük is lett valami menedszer, pedig ők is állandóan a telefonon pötyögnek vagy beszélnek.
Na mindegy. A felnőttektől ezt már megszoktuk.
       Szóval a bónuszról kiderült, hogy nem felszerelés, és nem is másik pálya, hanem anya megmondta, hogy az sok pénz, ami azt jeleni, hogy végre nyáron elmegyünk a tengerhez.
        Apa halkam megjegyezte ekkor, hogy szerinte a bónusz azt jelenti, hogy lecseréljük a 20 éves kocsinkat egy olyanra, ami többet van itthon mint szervízben, mert ugye egy autó lényege, hogy elvigye az embert Ából Bébe és nem az, hogy álldogáljon a Bélabánál, aki mindig buherál valamit rajta, aztán egyszercsak újra busszal kell menni iskolába.
       Szóval apa kinézett magának egy szép Passzátot, de anya azt mondta, hogy csak nem gondolod, meg különben is, nekem is jár valami öröm, ha te csak folyton dolgozol és sosem vagy itthon, így apa, hogy öröm legyen és ne hüppögés, meg ajtócsapkodás, azt mondta anyának, hogy persze drágám a tenger jó lesz nyáron.
       És akkor anya arcán elterült a mosolygás, amitől olyan szép lett, mint amikor még oviban sikerült a karate bemutatóm és megkaptam az övemre a sárga csíkot, csak nem volt könnyes a szeme, mint akkor, amit azóta sem értek.
         És anya fogta a szétterült mosolyát és egész este, és másnap is meg harmadnap is, egész este ott ült a gép előtt és kereste a tengeri szállásokat, hogy legyen még kínálat és a legjobbakból választhassunk, persze elérhető áron, amit nem igazán értek, mert minden ár elérhető, ha az embernek sok a pénze, és ugye a bónusz miatt nekünk most sok van.
       Szóval anya ült a gép előtt és a vacsora mindhárom nap pirítós volt párizsival, de nem bántuk, mert láttuk, hogy anya örül, és mindenféle teraszokról, meg medencékről mutogatott képeket, és megkérdezte, hogy kavicsot akarok gyűjteni a tengerparton vagy homokvárat építeni, mire én azt mondtam, hogy nekem mindegy, mert addigra betöltöm a kilencet, és akkor úgyis lesz majd telefonom, mint mindenkinek, szóval csak a wifivel foglalkozzon.
       Erre egy kicsit elmúlt a mosoly, és azt mondta, hogy na ezért aztán pláne nem lesz telefon, és hogy akkor ezután csak azt fogja megnézni, hogy neki tetsszen a hely, és lehetőleg legyen legalább félpanzió, mert ő aztán a nyaralás alatt nem fog főzni, mert akkor az nem is nyaralás, csak az itthoni lét átköltöztetése jó drágán víz mellé.
        Én erre nem szóltam semmit, apa is csak halkan jegyezte meg, hogy tőle lehet egész panzió, de akkor legyen benne az ital is, mert, ha már a Passát elúszott a tengerrel, legalább sörből ihasson kettőnél többet.
        És akkor anya azt mondta, hogy persze drágám, igazán megérdemled, hogy jól érezd magad te is, és milyen jó lesz, mert majd a tenger mindent megold, és de jó lesz, és tényleg jó volt, mert végül talált egy szállodát gyerekmedencével, amihez csúszda is van meg bárral és napozóágyakkal a parton, ahol homok van és pálmafák, amik szép árnyékot vetnek.
        A medence nekem is tetszett, és már egészen én is úgy éreztem, hogy majd a tenger engem is rendbe hoz, vagy legalábbis jó lesz, mert egyrészt nem kell iskolába járni, másrészt a képen ez a medence sokkal nagyobb mint a Sziliéké, és ha telefonom nem is lesz, legalább a medencénk nagyobb lesz egy hétig mint az övék.
         Anya gyorsan foglalt, mert aki korán kel aranyat lel, ezt a múlt héten tanultuk olvasás órán, és anya nagyon örült, hogy ilyen okos a fia, hogy mindenhez hozzá tud fűzni valamit, én meg örültem, hogy büszke rám, mert hátha a tengerre mégiscsak telefonnal megyek.
        Ezután egészen jó volt minden februárig, mert bármit törtem is el, vagy felejtettem ki a házimból, táskámból, anya sóhajtozott, aztán egyszer csak elmosolyodott, hogy majd a tenger.
           Ez a tenger egy jó hely lehet tényleg, mert apa most is sokszor jött haza úgy, hogy én már nem is láttam, mert aludni kellett, reggel anya mégis felkelt hozzá és átölelte a nyakát, nem úgy, mint amíg nem volt tengerről szó és rácsapkodta az ajtót, mert apa biztos azért nem jár haza, mert már nem szereti.
          Anya a tengerre vásárolt nekünk akciós matracot, fürdőgatyót és magának egy két egyberészes dresszt, amiket ki is hoztak szép csomagban, és akkor sem volt sokáig szomorú mint máskor, amikor kiderült, hogy a dressz még a Zsófi nénire se menne rá, pedig ő fiatal és nem szült mint anya, és ettől ugye lehet az embernek karcsú teste, de ugye neki már annyi dolga van, és nincs ideje, meg kedve sem folyton salátát enni, arról nem is beszélve, hogy én is, apa is inkább a mogyorókrémes nudlit szerertjük vacsira, mint a tonhalat.
           Aztán jött a március és anya kevesebbet mosolygott, és egyszer csak kitört a vakáció, ami nem is vakáció, mert a gép elé kell ülni minden nap, és ott küldi a Zsófi meg a Kriszti néni a videókat és nekem ott kell írogatni a betűket, és nem értem, hogy mi van, de anya még mindig mondogatja, hogy semmi baj, mert majd a tenger mindent megold.
          Gondoltam, megkérdezem a nagyit erről, de vele nem találkozunk már hetek óta, és ő meg nem szeret messengerezni, bár anyával folyton a telefonon lógnak és mikor arra megyek, anya lehalkítja a hangját, szóval nehéz dolog.
       Aztán múlt héten, amikor a nagyinak szülinapja volt, végre tudtam vele beszélni, miután elénekeltük neki videóchatben a boldog szülinapot. Nem az Alma együttesest, mert az a ma van a szülinapom és azt csak gyerekeknek szokták, szóval utána a nagyi, mondta, hogy beszéljünk már kicsit mert olyan rég nem látott és akkor anyáék elmentek pezsgőt tölteni, mi meg beszélgettünk és a nagyi furán nézett és amikor kérdeztem, hogy majd ő is jön-e a tengerre, akkor mondta, hogy nem valószínű, és valószínűleg mi sem, de akkor jött anya, és mondta, hogy ő hisz benne, hogy sikerülni fog, apa meg azt mondta, miután megitta a pezsgőt, hogy reméli, mama meg azt, hogy imádkozik.
        Ezek szerint a mama intézkedik Istennél az ügyben, s mivel a hittanon még a szünet előtt megtanultuk, hogy Isten mindenható, valószínűleg elintézi, hogy nyáron majd a tengeren anya és mi is ott legyünk és minden szép legyen, meg jó, és talán a telefonom ügyében is eljár, de ezt most nem említem, mert, ha mindenható, úgyis tudja.

Az úgy volt...Várfalvy Emőke tengerre vágyik

Nagy Izabella: Esti mese (Nemes Nagy Ágnes tollával)

Illusztráció: Zelei Marcell

Hogy telt a napom? Elmondhatom.

Hosszú volt, nem tagadom.

Inkább hívlak, légy itt velem,

a most a fontos és a jelen.

Ez itt az ágy, ez benne én,

fejem a párna csücsökén.

Ez itt te vagy, a kékszemű,

könyvből illan el a betű.

Olvasol, hogy pihenhessen

minden erre járó szellem.

Szádon mosoly, arcod szép,

sugárzod rám esti meséd.

Nincs most más, csak nyugodt csend,

hangodtól fejemben összeállt rend,

nincs most munka, nincs rohanás,

csak az éji ellazulás.

Érzem kúszok tőled távol,

kiszabadulva a világból,

ez itt az ágy, ez benne én,

ez itt te vagy, így kezdeném,

ha még nyitva lennék mára,

a többi mesét is megvárva.

Tasi Katalin: Vadhattyúk

Illusztráció: Pap Kata

Tudod, anya, ma eléggé rossz napom volt. 

Az uszodában kezdődött. Még csak harmadik alkalommal mentünk, és ez egészen más így, mint nyáron, a papival. Vele olyan jó volt, egész nyáron, hogy szinte minden nap kivitt a strandra. A kismedencében játszottam egész nap, hasaltam a vízben, míg ő a medence szélén újságot olvasott, annyit hasaltam, hogy kikopott a nyár végére a fürdőruhám, néztem, ahogy a medence mozaikjai átváltoznak a víz alatt, ha bedugom az arcom, és lángost ettünk, meg Leó jégkrémet ebédre. Délután bevitt a nagymedencébe, fogott a hasamnál, és bíztatott, ússzál, kis ovisom, gyere, Locspocs , mire iskolás leszel, úgy fogsz úszni, mint egy kis viziszörny. 

Ma, az uszodában tesiórán nem ilyen volt. Az első két alkalommal még csak álltunk a derékig érő vízben, meg tempózgattunk párat, de ma már úszni kellett. Volna. Ott állt a Feri bácsi a medence szélén, síppal a nyakában, és akkorákat sípolt, hogy mindegyiknél összerezzentem. Na, nem azért, mert hangos volt – mondjuk azért is lehetett volna, mert irtó hangos volt – hanem mert minden sípolásnál a sorban az elsőnek bele kellett ugrania a vízbe, a mély részén, aztán egyedül elúszni a medence elejéig. És ahogy sípolt, egyre fogyott előlem a sor, és tudtam, hogy nemsoká nekem kell ugranom, és azért rezzentem össze, mert féltem, minden sípolásnál egyre jobban féltem. 

Aztán amikor rám került a sor, a medence szélén álltam, láttam a saját lábam, ahogy próbál a lábujjaimmal kapaszkodni a medence szélébe, és görögnek le rajta a vízcseppek, és fáztam is, mert én voltam az utolsó a sorban, és mire én kerültem sorra, már hideg lett, nem volt jó meleg, mint a nyáron, és ebben a medencében is láttam a mozaikokat, mélyen, nagyon mélyen a medence fenekén, és nem mertem elugrani. Csak majdnem. De a Feri bácsi belelökött. Ne félj, ússz, mondta, és én már placcsantam is a vízbe. Megütöttem a hasamat kicsit, és azt éreztem a víz alatt, hogy fáj, meg hogy olyan lassú lett minden. És nagy is. 

A buborékok, ahogy lassítva lebegtek felfelé, és a mozaikok, ahogy egyre nagyobbodtak és egyre közeledtek a medence alján. Érdekes érzés volt. Hirtelen nem féltem. Nem is csináltam semmit. Csak süllyedtem mozdulatlanul, és a mesére gondoltam, amit nyáron esténként meséltél, Locspocsra, a kis viziszörnyre, aki félt a víztől viziszörny létére, de mégis megtanult úszni, mert lett egy barátja, a Nyolcszázhetvenkettő nevű polip, aki megtanította. És hogy őt nem lökdöste senki a vízbe, és volt egy nagy családja is, volt, aki bátorította, és végül egy hős lett, egy igazi hős, mert megmentett egy egész hajónyi embert a viharból. De nekem nem volt ott a családom, még a papi sem, hogy fogja a hasam, ami már iszonyúan fájta a hasastól, csak a Feri bácsi az élesen szóló sípjával, meg a lökdöséssel. 

Végül persze neki is elég rossz napja lett, mert utánam kellett ugrania, mert egyáltalán nem mozdultam meg, csak lesüllyedtem a medence aljára, és már épp egészen közelről láttam a mozaikokat, meg a köztük lévő kis réseket is, amikor beugrott értem, ruhástul, mert persze ő ruhában volt, hiszen ő is fázott volna vizes fürdőnadrágban odakint, ezért ő ruhástul osztogatta a parancsokat a medence széléről. 

Kicsit köhögtem a parton, ő meg fújogatta a sípját, ami most eléggé bágyatagon szólt. Én jó sokáig a vizet prüszköltem, meg a Feri bácsi sípja is, de a hangja nemcsak a sípnak ment el, hanem a Feri bácsinak is, és nemcsak azért, mert hosszasan kiabált velem, miután kirángatott a vízből, hanem valami másért is, nem tudom, de miután kikiabálta magát, meg kifújdogálta a vizet a sípjából, nagyon halkan elküldött hajat szárítani, utána meg adott nekem egy kakaót a büfében, pedig nem is voltam szomjas, tényleg nem, annyi víz után, amennyit lenyeltem, nem is értem, miért kellett még kakaót is innom. 

Matekon is rossz volt. Mert a számegyenesnél megint eszembe jutott a Nyolcszázhetvenkettő nevű polip, és hogy őt nem lehetne bejelölni a számegyenesen, mert a százasokat még nem is tanultuk, és a Kati néni csak tizenkilencig húzta meg a számegyenest, de én már tudom az átváltást egészen százig, sőt, ezerig is, mert a százas után az már gyerekjáték, ahogy a papi mondta, mert ezt is megtanította a strandon, amikor elküldött egy papírszázassal sörért, hogy hozzak neki, meg a Galambosnak, aki a barátja volt, és igazi postagalambokat nevelt, azzal, hogy de hideget kérjél nekünk, aranyom. Én meg szépen elhoztam nekik a sört, hallgattam, ahogy minden lépésnél koccannak az üvegek, ahogyan lépkedek a fűben mezítláb, és kerülgetem a pipitérek körül döngicsélő méheket, és néztem, ahogyan szépen kiült, és lassan elkezdett sötét csíkot hagyva maga után csepegni a barna üvegeken a sok szép, hűvös, ezüstszínű vízcsepp. 

És amíg megitták a két kanizsait a papa meg a Galambos, akinek a világon a legkerekebb pocakja van, és a leggurulóbb nevetése, olyan, mint amikor a galambjai gurguláznak, kiszámoltuk a visszajárót, és persze jót nevettünk, hogy mindig hiányzott egy jégkrém ára belőle. Aztán leáztattuk a Kanizsai papírját az üvegről, és esténként, a strand után beragasztgattam őket egy füzetbe a mama nagy konyhaasztalán. Szépen meg is telt a füzet a nyár végére. 

A tizenegyet, azt be lehetne rajta jelölni simán, ez jutott eszembe éppen, amikor a Kati néni rám kiabált, hogy menjek ki a táblához, mert a mama konyhaasztaláról meg a vacsoráról az esti mese is eszembe jutott, a Vadhattyúk , ami még a te képeskönyved volt, anyu, azért volt meg a mamánál, és aminél szebb képeskönyv talán nem is létezik a világon. Ha egyszer nagy leszek, én lehet, hogy ilyen történeteket fogok írni, mert rajzolni, azt nem tudok, semennyire, még egy pálcikaembert is csak nehezen. 

Szóval épp a tizenegyre gondoltam, a tizenegy vadhattyúvá átkozott királyfira, akiket a húguk, a legkisebb királyleányka tizenegy évnyi némasággal és munkával váltott ki az átokból: tizenegy évig hang nélkül szedte a csalánt, készített fonalat, szőtte a csaláningeket, és a királyfi, a szerelme hiába kérdezgette, ő nem válaszolt neki, a csalán hiába szúrt, ő nem kiabált, a keze hiába vérzett, ő nem jajongott, és én tudtam, hogy milyen nehéz lehetett neki, mert nekem,  amikor egyszer a sörökkel a kezemben ráléptem a méhecskére, az nagyon fájt, kiabáltam, eldobtam a söröket is, és lehuppantam a földre, és persze egy másik méhecske a popsimat is megcsípte azonnal, de a papi meg a Galambos nem szidtak meg, se a kiborult sörért, se a fűben elgurult apróért, és vigasztalgattak, és a hideg, félig üres sörösüvegekkel borogatták a talpamat meg a fenekemet, és persze a végén azért nevettünk is egyet.  

Szóval, épp arra gondoltam, hogy a tizenegy évnyi némaság, az nagyobb kihívás lenne, mert imádok mesélni, és beszélgetni, és kérdezni, és válaszolni, a Galambost is egész nyáron a galambjairól kérdezgettem, meg a papát a fociról, mert régen híres focista volt, meg olajfúró Irakban, de amikor a Kati néni rám kiabált, hogy most azonnal menjek ki a táblához, és mutassam meg, hol tartunk a számegyenesen, meg sem tudtam mukkanni. Egyrészt mert fogalmam sem volt, hogy hol tartanak, másrészt meg csak a tizenegyesre tudtam gondolni, a hattyúfivérekre, meg a kiskirálylányra, aki én is lehetnék, pedig nem vagyok szép, szőke, csak egy fiúsan rövidre nyírt barna hajú kislány, aki nem figyelt, de nem mertem oda mutatni, csak álltam némán, és nem szóltam. 

Akkor sem szóltam, amikor a Kati néni a csalánszúrós szemeivel rám nézett, hozzám lépett, megfogta a jobb fülemet, és háromszor odakoccintotta a homlokomat a táblához a heteshez, hogy itt, itt, itt, itt tartunk, és legközelebb jobban figyelj, kiabálta, és amikor a helyemre zavart, akkor sem tudtam szólni, csak görögtek le a könnycseppek az arcomon, mint a vízcseppek ma délelőtt az uszodában a medence szélén remegő fehér lábszáramon, meg a nyáron a strandon a barna üvegeken, mert fájt a fejem, ahol odakoccantotta a táblához, és a fülem is fájt kicsit, ahol megfogta a hideg, krétaporos ujjaival, de legjobban a szívem fájt, mert szégyelltem magam, hogy mindenki előtt ilyen nevetségessé tett. 

És miután kisírtam magam, az órán, és persze emiatt egész órán nem tudtam már, hogy hol tartanak, arra gondoltam, hogy ha nem mesélő leszek, amikor nagy leszek, hanem mondjuk tanár, akkor a nyolcszázhetvenkettőt a Nyolcszázhetvenkettővel fogom megtanítani a gyerekeknek, ami amúgy a Széphajú Harald nevű rég elfelejtett uralkodó megkoronázásának éve, a szorzást meg azzal, hogy „Jaj és borzalom! […]  Kétszer jaj és tízszer borzalom!” , a tizenegyet és a tizenkettőt meg a Vadhattyúkkal, mert szerintem nincs olyan gyerek, aki ne szeretné, ha mesélnek neki, és közben képeskönyvet nézegethet, vagy ha úgy tanulhatja meg a százasból a kivonást, hogy elengedik egyedül jégkrémet vásárolni a strandon. 

Szóval, anyu, ilyen napom volt. És tudod, nem értem, hogy amikor te, vagy az apa, vagy a papiék nem rángatják sosem a fülem, se nem vernek hátba és nem lökdösnek, hanem megsimogatnak, ha valami fáj, és borogatják a csípéseimet, és ha nem értek valamit, elmagyarázzák, akkor a Feri bácsi, meg a Kati néni miért csinálnak ilyeneket, amikor ők – ráadásul és szerencsére – nem is az anyukám, meg az apukám. 

Az is lehet, anyu, hogy ha nagy leszek, semmi mást nem fogok csinálni, csak megpróbálom ezeket elmagyarázni a felnőtteknek. Meg a gyerekeknek is. Hogy ne bántsák egymást. Meg másokat se. Olvassanak inkább történeteket, meg beszélgessenek. Meséljenek egymásnak. Mert annyi csodálatos történet van a világban. És azokból annyi mindent meg lehet tanulni.
Anyu, mesélsz ma is nekem? A népmesés könyvből. A Két testvért. Tudom, hogy fáradt vagy, és tudom, hogy az a leghosszabb benne. Huszonhárom oldal. Simán be tudom jelölni a számegyenesen.  De annyi minden történt ma, és mese nélkül nehéz lesz elaludni. De ha mesélsz, ha minden este mesélsz, úgy minden könnyebb. Ugye, anyu, ma is olvasol?

Mészöly Ágnes: Tud repülni

(A szerző)

– Nem mész ki a térre? Miért nem mész ki a térre?  – kérdezte már huszadszor Bözsimama. – Kint vannak a Kovács lányok, Töreki Marika és Hódosi Jóska is.

– Olvasok – jött a válasz a hátsó szoba mélyéről. – Majd ebéd után. 

– Legalább jönnél ki a világosra. Megvakulsz nekem, mire véget ér a szünidő.

Kismolnármárti fel sem nézett a megjegyzésre. Egyik fülén be, a másikon ki, még jó, hogy két fülem van, gondolta néha, így nem telik meg a fejem Bözsimama zsörtölődésével. Maga alá húzta a lábait, mert kicsit fázott a hűvös szobában harisnya nélkül, de nem akarta magára húzni  a horgolt takarót, megint csak morgás lenne a dologból, hogy ha fázik, miért nem megy ki a jó meleg napsütésre.
A Kovács lányokkal egyébként semmi baj nem volt, és Töreki Marikával, sőt, Hódosi Jóskával sem. Senkivel nem volt baj, Sárosi Pistit kivéve, vele nagycsoport első napja óta halálos ellenség volt Kismolnármárti, 

– aki akkoriban nem tudtatta, hogy a halálos ellenségességből hetedikre barátság szövődik, aztán észrevétlenül szétfoszlanak a barátság szálai, és nem marad belőlük más, mint néhány komment meg lájk egymás posztjai alatt (bár akkoriban Kismolnármártinak, sőt, nagyjából senkinek sem volt fogalma arról, mi a lájk meg a poszt, az internet szót is csak szupertitkos amerikai kísérletekben használták), meg egy történet, ami arról szól, hogy Sárosi Pistit egy óvodai kirándulás során megette egy víziló, és amit Molnármárti olyankor mesél el, amikor azt kérdezik tőle, hogy emlékszik-e az első mesére, amit kitalált  –

– de Sárosi Pisti nyaranta Kiskunlacházán tépte a nagyszülei idegeit. Szóval akár jó is lehetett volna kinn a téren, ipiapacsozni, csúszdafogózni vagy csak lógni lefelé a födgömbmászókáról, amíg tele nem megy vérrel a fejük, de Kismolnármárti képtelen volt letenni a könyvet.
Ez volt az első saját könyve. Az első olyan, amit ő kapott, a többit az unokabátyjai nőtték ki neki, a mackónadrágokkal meg a tengerészcsíkos pólókkal együtt jöttek csomagban Kaposvárról, szép, megkímélt dolgok voltak, a nacik térde csak halvány foltban volt fakó, a könyveknek még ennyi bajuk sem volt, az Állatos Ábécéből egy hét alatt meg is tanult olvasni Kismolnármárti. Bözsimama nagyon büszke volt, hogy a kisunokája úgy megy elsőbe, hogy folyékonyan olvas, de Zsóka néni egyáltalán nem örült a dolognak, mert szótagolni nem tudott a kislány, kénytelen volt a vonalzóval ütni a ritmust a hátán

– ebből is történet lett végül, ahogy a negyedikes János Vitéz háziból is, amit Kismolnármárti négyütemű felező tizenkettesben írt meg, de Zsóka néni ennek egyáltalán nem örült, sőt, kijelentette, hogy verset csak a költők írnak, nem is nagyon ír verseket Molnármárti, vagy ha mégis, akkor kihangsúlyozza, hogy ez nem komoly, nem igazi vers, csak afféle játék –

–, hogy „a pap-ri-ka pi-ros”. Kismolnármárti egész évben nem értette, miért haragszik a tanító néni. Év végén meg azt nem értette, hogy ha haragszik, miért ad a kisdobosnyakkendő mellé jutalomkönyvet is.
Mindenesetre a jutalomkönyv jó volt, jobb, mint a csúszdafogó vagy az ipiapacs, Kismolnármárti már a második napot töltötte a hűvös, sötét belső szobában és már harmadszor olvasta végig a repülő karosszék történetét. Így, harmadszorra már alig pityergett a végén, pedig először még zokogott, szerencsére Bözsimama épp a veteményest gazolta az udvaron, és nem hallotta a hüppögést. Most sem vette észre, hogy a kislány sírt, csak az látta, hogy piros a szeme, meg is jegyezte, hogy legalább az ablakhoz húzhatná a fotelt, ha már muszáj abban gubbasztania.
Ebéd után már nem volt pardon, irány a tér, a friss levegő, pedig ebéd után üres volt a játszó, Bözsimama is jobb szerette, ha ilyenkor segít a mosogatásban a gyerek, de most kapott az alkalmon, hogy végre letette a könyvet. Kismolnármárti átvágott az orgonáson és beleült a jobb szélső hintába, most, hogy nem volt kint a Kovács Timi, nem kellett vitatkozni, hogy kié legyen. Hajtani kezdte magát, egyre gyorsabban, már olyan magasra repült, hogy átlátott a tér másik oldalán terpeszkedő állomásépület felett, látta, hogy nyugat felől vihar közeledik, hatalmas, sötétszürke felhőkkel.
Repülő hegyek, gondolta Kismolnármárti. Kékország hegyei. Kékországban nem emberek élnek, hanem tündérek, családok helyett őrsök laknak együtt, nem kisdobosörsök persze, hanem harcos tündérőrsök. Mindig készen kell állniuk, mert a darázsfajzatok el akarják foglalni a repülő hegyeket. A tündérek vezetője egy hercegnő. Zöld ruhája van, hatalmas íja és ezüstkardja, mert a tündérek leginkább karddal harcolnak. Olyan gyorsak, hogy röptében széthasítják a darázsfajzatok mérgezett fullánkjait...

– Te mit csinálsz? – hallotta a hinta mellől Töreki Marika hangját. Hirtelen nem is tudott válaszolni,

– azt mégsem mondhatta, hogy „világot építek”, hiszen majd csak harminc év múlva ismeri meg ezt a fogalmat. Azt régóta tudta már, hogy történeteket hallgatni, nézni és olvasni remek dolog, de arra csak most jött rá, itt, a hintában ülve, hogy a történeteket kitalálni sokkal, de sokkal izgalmasabb mindennél, amit eddig csinált. És azt sem tudta, hogy négy évtized múlva, sok tucat ország bejárása után is úgy gondolja majd, nincs annál jobb, mint amikor meglódul a fantáziája és olyan gyorsan dolgozik, mintha megállt volna körülötte az idő, és hogy akármennyire megváltozik is körülötte majd a világ, ez, a „kitaláltam és attól kezdve VAN” érzés elkíséri egész életében – 

–, kicsit dühös is volt Marikára, hogy a Kék Hegyek országából vissza kell térnie a Szaton Rezső térre, de azt is tudta, hogy most már örökre bejárása van Sarazina tündérhercegnő országába. Vagy bárhova, ahová csak akar.

– Hintázok – felelt, és még egyszer felnézett a közelgő viharfelhőkre. – Lógunk fejjel lefele egyet, mielőtt elered az eső?

A novella – és még mennyi más! – ihletője Fehér Klára De igazán tud repülni a karosszék című mesekönyve, melyet a Már tudok olvasni! - sorozatban, 1977-ben jelentetett meg a Móra Kiadó.

Simon Réka Zsuzsanna: Ha

Fotó a szerző kedvencével

Ha végre meglátogathatnánk a nagymamát,

virágokkal tűzdelném tele a haját,
és hagynám, 

hogy kortyoljon a poharamból.

Kölcsön adnám neki az új habverőmet,

és megmutatnám neki a lehorzsolt térdemet.
Elfújnám a szülinapi gyertyáit,

és együtt bontogatnánk a neki vitt ajándékokat.

Ha gombakrémlevest főzne ebédre,

egyszer sem mondanám, hogy

pfúj, 

ennék belőle öt kanállal.
Esténként szorosan odabújnék hozzá,

és belemesélném őt minden mesémbe,

hogy örökre velünk maradhasson.