2017. július 6., csütörtök

Nagy Izabella: a repülés művészete


épp csak felemelkedtem lábujjhegyre
épp csak felfelé nyújtóztattam az összes ujjamat
a szél fölkapott így hirtelen
lég-szőnyegen vitt magával a huzat
és felrepített a magas égbe
hogy azt sem tudtam mit tegyek...
még jó hogy meleg tavaszi idő volt aznap
nem fáztam fent a felhők bodra alatt
bámulhattam a házunk öregecske tetejét
piros-szájú cserepeit ahogy mosolyognak rám
bámulhattam a szomszéd almafáján ülő seregélyt
csipogott s én köszöntem neki gyorsan ám
bámulhattam a szépen nyírt fű zöldes levelén
pihenő Buksit és a cicát lustán heverészve rajta...
s az idő oly gyorsan elszállt itt a kékben
anyukám a konyhaajtóból intett értem:
Attilám, ne lógázz a diófán
letörik az ága s megütöd magad!
Gyere, kész a vacsora!
épp csak leengedtem a lábujjhegyet
épp csak visszahúztam az összes ujjamat
s máris a talajon voltam megint
szaladtam befelé mint a kékben a huzat

 illusztráció: Endrődi Kata


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése