2024. április 28., vasárnap

Gertheis Veronika: Csirilla oroszlánt szelídít


Boros Dorottya


A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak, egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba, vagy visszahulljanak a porond homokjába.

Gyufa sercent, a félig nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre laposabban, míg el nem feküdt a porba.

Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.

– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.

– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!

A függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.

– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.

A lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen, parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült előtte.

– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.

– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.

Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.

– Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját hangját.

2024. április 25., csütörtök

Smelka Sándor: Így szelídítsd öreg oroszlánod


Szüdi János
 

 

 

Nézz szembe az oroszlánnal,

fedezd csak fel, mit rejteget:

a láthatatlan dzsungel zöldjét

vén szemében megleled.


Cirógasd meg a sörényét

könnyedén és lágyan ám,

mint az a szél, mely átoson

a sosem látott Szaharán.


Éles füllel meghallhatod

régvolt-cirkusz mint harsogott,

s elmúlt tapsok, brávók között

egy büszke szív hogy dobogott.


Légy hősies és gavallér,

az est drámája közeleg,

míg fejedet vakmerően

fogatlan szájába teszed.


Szerkesztette: Miklya Zsolt


2024. április 21., vasárnap

Lackfi János: AZ OROSZLÁN KIRÁLYI BEVONULÁSA

 

Bódi Kati



Porondon
poroszkál
a roppant
oroszlán,
Kiáltunk,
sikítunk:
APUSKÁM,
EZ AZTÁN!

Ha tüsszent,
ha prüsszent
a kényes
sörényes,
A szolgák
zsepikkel
letörlik:
DE ÉDES!

2024. április 17., szerda

Czeiner-Szücs Anita: Pardon

 

Tuza Edit


Költő akart lenni

minap az oroszlán,

hisz nem olyan nagy ügy,

akad rím, pár foszlány.


Hrrr, a papír fölött

elhagyta az ihlet,

pennája nem írt le

egyetlenegy skiccet.


Más, ha fel is adja,

ő aztán nem, soha,

eszébe jut oly sok

ismerős vers sora.


Átvesz egyet-egyet,

csippent innen-onnan,

éppen csak szemezget,

mint a vegyesboltban.


Gyorsan összeáll így

világklasszis „műve”,

nem is sejti még, hogy

ez keveri zűrbe.


Kiáll, szaval, büszke,

várja a nagy tapsot,

de ehelyett „költőnk”

kap egy hosszú faxot.   


Az áll benne elöl,

verssorokat csent el:

ha most visszaadja,

megúszhatja ezzel.


Ám az oroszlánnak

elszáll bátorsága,

napokig csak szenved

sírva a szobába’.


Könnyre könnye potyog,

s indul sorra sora,

ha elhiszed, ha nem,

első verse csoda.


Cseng benne a számos

átolvasott éjjel,

bong benne a szíve,

szégyen tépi széjjel.


Aki látja, hallja,

gratulál és hajlong,

mesterműve címe 

mi más lenne: Pardon.


Szerzőnk végre boldog,

sikerült a terve:

most már te is tudod,

neki is van verse.



Szerkesztette: Miklya Zsolt

2024. április 14., vasárnap

Nagy Izabella: Véleményem szerint

 

Zelei Marcell

„Véleményem szerint minden városba kellenek olyan utcák, ahol nem járnak autók.

És az is jó, ha ezeknek az utcáknak virágnevük van.”

„Barátok okvetlenül kellenek az embernek.”

Lázár Ervin: a kisfiú és az oroszlánok

 


 

Ezt a bölcsességet én attól a bizonyos Nagyon Öreg Oroszlántól hallottam.

Esős tavasz volt, egy szombati délután. Ötórai tea ideje.

Én akkoriban ötórai kakaót ittam. De azért ötórai teázásnak hívtuk.

Bibi a barna sávos kanapén szunyókált. Úgy, ahogy csak a Bibi-félék tudnak.

Elnyúlva, kék díszpárnára téve fekete bozontos feje. A biccenő füle meg-megrezzent.

A Nagyhajú Kapitány a piros fotelben szakállát simítva

gondolta ki épp, hogy milyen zenét is kellene egy ilyen esős szürkeségben hallgatni.

Mert sok gondolkodnivalója akadt akkoriban.

El kellett neveznie egy utcát. Ez volt a dolga. Virágneveket adni.

Be kellett laknia ezt a házat. Be kellett fészkelnie magát a piros fotelbe.

Sütnie kellett vacsorára kukoricás pizzát. Vagy sonkás-gombásat.

Sok minden volt tehát.

2024. április 10., szerda

Fogas Dávid: Az oroszlán otthont keres

 

Szabó Imola Julianna illusztrációja

   

 A szivárvány völgyében, a Susogó erdőben éldegélt egy parányi cinke  madár barátaival együtt. Például az őszapóval, aki bölcsebb volt mindenkinél az egész erdőben. Az őszapó imádta az őszi napokat, mindenkinek azt csiripelte, hogy ő az ősznek az apja, de senki nem hitt neki. A cinke barátja volt a jó öreg fakopáncs is, aki a nagy fadoktor címet viselte. Ez igazi kitüntetés volt! Bizony, megszámlálhatatlanul sokféle madár repült ide-oda a Susogó erdőben, a macskabagoly és az uhu is köztük szárnyalt.

    Madaras Albertnek hívták azt a fiatalembert, aki a madarakkal lakott az erdő közepén egy vadászházban. Az volt a feladata, hogy tanulmányozza az erdő madarait és gondozza, locsolgassa az erdő közelében a napra nyíló napraforgó mezőt.

    Egy napos, hűvös, őszi reggelen Albert éppen kint állt a ház előtt, és beszélgetett a terasz mellé ültetett napraforgókkal. Egyszer csak meghallott egy mély, dübörgő hangot. Olyan ijesztő volt, hogy az ég is beleremegett. Mindenki megijedt az erdőben, még a napraforgók is összecsukták a virágjaikat. A hang egyre közeledett Albert házához. Albert is megijedt, de meg akarta védeni a félős virágokat és a házát, ezért aztán felkapott egy seprűt, védekezően maga elé tartotta, és várta, hogy előbukkanjon az erdőből a szörnyeteg. Mert ilyen hangot csak egy szörnyeteg adhat ki, ebben biztos volt.

    Nem is kellett sokáig várnia, végre előbújt a hang gazdája: hatalmas, bozontos, sörényes fej bukkant elő a fák közül. Albert megszorította a seprűt. Mindketten megtorpantak és összenéztek, megrémültek egymástól, aztán Albert meglepetésében felkiáltott:

– Nocsak, hiszen ez egy igazi oroszlán!

A hangja remegett, miközben a nagymacskára nézett.

– Mi az, nem láttál még oroszlánt? – morgott a vadállat.

– Nem én. Mifelénk nem járnak oroszlánok. Honnan jöttél? – érdeklődött Albert.

Már nem remegett annyira, mert a jószág békésnek tűnt.

– Leó vagyok, és megszöktem az állatkertből. Szörnyű volt abban a szűk ketrecben élni. Már napok óta vándorolok, és mindenki, akivel csak találkoztam, félt tőlem. Már nagyon le vagyok gyengülve, éhes vagyok és szomjas. Nem adnál nekem szállást? Egy üres pajta is megteszi – kérlelte Albertet Leó, és egyre közelített.

Albert egy kicsit még tartott a hatalmas macskától, de megesett rajta a szíve.

– Jól van, gyere, megmutatom a házamat – mondta, és bevezette az oroszlánt a házba.

2024. április 7., vasárnap

Miklya Zsolt: Oroszlánkérdés

 

Korbuly Ágnes illusztrációja

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy oroszlán mennyit élhet?

Időbomba vagy merénylet?

Vagy a produkció drága:

nincs retúrjegy Afrikába?


Hol kezdődik a szavanna?

Porondra hullik-e manna?

Az oroszlán bősz alakban

írófejből csak kipattan?


Hány éves volt fénykorában?

Járt-e, tényleg, Afrikában?

Vagy csak a szívével járt ott,

s cirkuszban látott világot?


Egyáltalán, meddig élhet

ez az oroszlánkísérlet?

Visszatérve sír vagy bömböl?

Bánatból van, vagy örömből?


Na és honnan Szilviája?

Oroszlánnőt leng a pálma?

És a feszes nadrágtartó?

Hátra bukfenc, fejből szaltó?


Mennyi kérdés. Mennyi széptett.

Egy oroszlán mennyit élhet?

Van-e bármi olyan drága, 

mint a szíve szavannája?

2024. április 3., szerda

Németh Eszter: Oroszlán a fészerben

 

Holló Anna képe

Petikének és Dinnyének, no meg Manórának



– Petiiiiii! – a kiáltás végighullámzott az udvaron, a farakásoknál éles kanyart vett és a tyúkól kerítésén átsüvítve elérte a hátsó kert végén álló almafa koronáját. Ahol nem Peti ült. Habár a lombkoronában egy vastag, göcsörtös ágon nagyon is ült valaki, és lógázta maszatos, pipaszár lábait. Meg a szandálját. A lógázástól a lombkorona úgy mozgott, mintha szél borzolná, a maszatos arcot keretező két barna copf is hintázott. A barna copfoktól félig takart fülekbe eljutott a kiáltás és Pöszke, mert persze az eperszájú lógázott odafönt, elmosolyodott. Ugyan fogalma sem volt, hol van Peti, ahogy arról sem, ki lehet, de a szomszéd Gyuszi bácsi hangját felismerte. Hátrafordult a szomszéd kertek felé, nagy levegőt vett és elrikkantotta magát:

– Petiiiiii!

Aztán megkapaszkodott a mellette lévő vastagabb ágban és egy jól irányzott ugrással a földre huppant, majd eliramodott.

– Csókolom, Gyuszi bácsi! Ki az a Peti? – pisze orra hegye ugyanis kalandot szimatolt. Szünet volt és Pöszke unatkozott.  

– Igen, nagypapa? – szólalt meg ekkor mellette egy vékonyka hang.

Pöszke nem hitt a szemének. Peti kicsit talán idősebb lehetett, mint az eperszájú, vékonydongájú volt, szőke, aranyszínű hajjal és égkék szemekkel, amelyek az orrán lévő szemüvegtől óriásinak látszottak. A szőke fürtök rendezetten simultak a fejére, az inge és a rövidnadrágja is gondosan vasalt és teljesen makulátlan volt. A bőre pedig tejfehér. Pöszke eltátotta a száját:

  Te tuti, hogy nem egy Peti vagy! – nyögte ki végül.

– Klein Péter Ervin – mutatkozott be a jelenség és udvariasan kezet nyújtott. Pöszke a szoknyájába törölte maszatos kezét, ami ettől nem lett kevésbé ragacsos. Még egyszer Péter Ervinre nézett, aztán vállat vont és ő is kezet nyújtott:

– No, látod! Szervusz Péter Ervin, én a Pöszke vagyok. Itt lakom a szomszédban. Szereted az almát? Kérsz egyet? Tudsz csúzlival lőni? És malmozni?