 |
| Illusztráció: Bódi Kati |
Leghosszabborrú még mindig türelmesen állt a szoba
közepén, s újra szemügyre vette
a helyiség néhány pontját.
- Ott nem
lehet, ott teljesen kizárt, ott már megnéztem, ott
meg még sose...
A négy sarkot
eleve kizárta, de így is
maradt még...
- Jaj, ez túl sok, ez túl nagy... így sohasem
lesz meg!
Manka most
már nemcsak félénken
vetette föl:
- Miért is hívtál ide? Azt
mondtad...
- ...tudom,
mit ígértem! És komolyan is gondoltam! És hidd el, amikor elmentem, hogy idehívjalak, még megvolt,
itt állt, pontosabban nem is állt, de...
de... de itt volt. Valahol...
- Nem
lehet, hogy nem jól emlékszel?
Hiszen a sokkhatás, ami az udvaron ért...
-- Attól, hogy rám támadt egy közepes méretű sószúnyogfalka,
még nem lettem amnéziás! A páviánok meg...
Eh, volt már rosszabb is!
- Azt
hittem, azért menekültél haza...
- Nem menekültem! Eleve
oda indultam, csak az események alakulása miatt
kicsit gyorsabban értem haza. Hozzád. Hogy elhívjalak és
megmutassam.
- Hát akkor mutasd! -- Manka
várakozóan nézett rá, Leghosszabborrú pedig most már igazán közel volt a kétségbeeséshez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése