2018. január 17., szerda

Gombos Péter: Az utolsó vacsora

Grafika: Vajda Melinda


A fiú idegesen sietett be. Kicsit hunyorgott, szeme lassan szokta meg a kintinél sötétebb teret. Aztán közelebb lépett az elgondolkozva álló alakhoz.
– Mester, már mindent előkészítettünk. Kezdhetjük a vacsorát?
A megszólított mintha nem is hallotta volna a kérdést. Magába mélyedve állt, a színesedő falat bámulva.
­­– Mester, a vacsora… – a fiú finoman hozzáért köntöséhez. – Nem kezdenénk el nélküled…
– Hát persze – egy pillanatra elkapta a szemét a falról, de éppen csak rámosolygott a fiatalemberre, s megint az előbbi arckifejezését vette föl.
A fiú már azt hitte, nem is érzékeli, hogy még mindig ott van, amikor váratlanul megszólította.
– Júdáson gondolkodom, tudod.
A fiú láthatólag semmit sem értett ebből.
– Mármint azon, hogy jó helyen lesz-e ott a vacsoránál. Biztosan sokan ültetnék az asztal végére…
Megint csönd.
– Mester, fontos ez? Mármint a helye.
A válasz egy barátságos hátba veregetés volt.
– Igazad van. Hát persze. Nem ezen múlik.
Lassan elindultak kifelé, de egy pillanatra megint megállt. A fiú a helyzethez képest türelmesen kérdezett.
– Maradnál még? Egyedül lennél ma este? Mester, napok óta nagy a nyüzsgés körülötted, megértem, ha ma inkább egyedül…
– Nem, dehogy. Így kell ennek lennie. Majd szólok, ha akadályoztok bármiben.
Mindketten mosolyogtak, aztán megint megálltak.
– Tudod, Péter is sokszor eszembe jut – megint visszafordult. – Nem tűnik igazi vezetőnek. Mintha csak egy lenne a többiek között.
– Gondolod, hogy az baj? Mester, szerintem nem az a fontos, hogy a sorsdöntő pillanatok előtt milyen valaki. Annál lényegesebb, hogy a döntéskor milyen, hogy akkor mit csinál – elhallgatott, de csak rövid időre. – Valójában lehet, hogy csak az számít.
– Lehet, hogy ezt a feladatot rád kellett volna bízni? – megint mosoly, s megint barátságos paskolás.
– Mester! De hát ki vagyok én?...
– Hiszen most mondtad. Az majd csak a fontos pillanatban fog kiderülni.
Csendesebben folytatta:
– Persze, nyilván nem adhatom át ezt a terhet. Nemcsak neked, másnak se.
– Teher???
A fiú is megállt, s ugyanazt a pózt vette fel, mint beszélgetőtársa.
Fertályórája álltak már mindketten magukba mélyedve, amikor siető lábak csoszogása hallatszott, majd egy fej jelent meg az ajtónyílásban.
– Mester! Vinci mester! Már csak rád várunk, gyertek, kérlek.
A festő és tanítványa még egy pillantást vetett a készülő képre, szinte egyszerre sóhajtottak, aztán elindultak. Mire a Santa Maria delle Grazie harangja megszólalt, már asztalnál ültek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése