szállj ki tornyaid közül,
Ím, kit a drót eddig annyit ráza,
örök adósságba dűl.
Itt a halvány sugárzásnak fényén,
röhög jövőnk elveszett reményén,
az ki úgyis néha szív.
Az ki úgyis néha szív.
Zordon évek, durva gépek, szidlak.
Nagy daruknak karjain
megépül egy elektromos sír-lak,
jövőnk, mint a margarint,
fölkenik a penészes kenyérre.
Ki mondja, hogy ez nekünk megérte?
Egy gazdag boldogtalan.
Egy gazdag boldogtalan.
Itt tanúlom rejtek áramokkal
megcsapni a lelkemet.
A természet majd az öregséggel
bölcsebbé tesz engemet.
Közel, ott a dúnai világban,
a megismert elektromosságban
égetem ki napjaim,
égetem ki napjaim.
Ott halok meg. Setét erőműben,
a szomszéd rajtam nevet.
Majd talán egy villamos időben
letöltik e versemet,
és amelyik atom sátorában
pár szavam felrobban önmagában,
félik gyilkos hamvamért.
Félik gyilkos hamvamért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése