Kiss Lehel: Hogyan tanultam meg repülni

Hogy tanultam meg repülni?

Elmesélem. Hogyaszongya:

felkapott egy füstifecske,

kérve-kértem, de nem tett le,

amíg ki nem nőtt a szárnyam…

Nem épp így, de majdnem. Hagyd, hogy

szépen továbbmagyarázzam!

Úgy tanultam meg repülni,

hogyaszongya: tengerhullám

dobált fel a magasságba.

Visszahulltam, a víz hullt rám,

és ez így ment, mígnem szárnyra-

keltem… Na jó, nem így, hanem

úgy tanultam meg repülni,

hogyaszongya: almafára

kúsztam fel, és valahára

megértettem, mit súgnak a

rőt, bizsergő levelek. Hát

azt – többek közt –  az emberek

mint főzik az almalekvárt,

s hogy kell a szelet befogni,

és hogy meg lehet azt szokni,

hogy repülünk… Na, de mégsem,

mégsem így történt egészen,

hanem úgy tanultam szállni,

repülni, hogy egy parányi

hópehely vett gondozásba,

és lebegtünk egyre-másra

sokmilliósoksokszázan…

Elmondom hát, nincs mit tenni,

repülni hogy tanultam meg:

kirúgtak a cégtől. Ennyi!

Illusztráció: Gyólai Gabi

Somfai Anna: Sárkányháton

Sárkányháton utaztunk nyaralni.

Felkapaszkodtunk a fújtató, százszemű szörnyetegre,

hatalmas szárnya alá szuszakolták csomagjainkat.

Anya a fülembe duruzsolta, hogy ne féljek, nem éhes,

hiszen láthattam, hogy az óriáscumival megetették.

A felszállásnál mégis kitartóan bömbölt.

Az út felénél pedig rázni kezdett, be kellett kötnöm

a biztonsági övet, le ne hajítson a hátáról.

Amint földet értünk, megszelídült,

halkan sziszegett, pöfögött, és kiengedte a

bőröndjeinket.  Vajon most merre járhat?

Talán körülrepüli a Földet.

Eljöhetne megint, hogy magával vigyen -

már nem félnék kinyitni a szemem a felhők felett.

Illusztráció: Schmal Róza

Németh (B.) Eszter: A kis szürkekocsis vándorcirkusz újabb kalandjaiból - Learn to fly

(c)Ritter Ottó 

Bongyifürt és Szösziöcsi szerencsére kimaradtak a kaland elejéből, mert az egyáltalán nem érdemelt hétvégét töltötték Nemmondomhol. Kóconborzas örült neki, bár így utólag már ő is nevetett az egészen, de akkor, ott az erdősáv szélén, a vaksötétben... Hát izé, ott is nevetett.
Tulajdonképpen vicces volt, már eleve az indulás. Kóconborzasnak ugyanis több és jobb dolga is lett volna a fesztiválozás helyett, csak éppen egy őrült pillanatában eldöntötte, hogy neki ez most kell. És még végig is dolgozza, mert olyat, hogy Kóconborzas csak úgy ül és nem csinál semmit?! - Tulajdonképpen fel kellene lépnem ezzel a cirkuszban, ha tudnám, hogy kell csinálni! – sóhajtotta, de a barátnője, MindennekEllenére csak a fejét csóválta.

Diószegi Éva: Hogyan tanultam meg repülni

Bódi Kati illusztrációja

Minden egy spanglival kezdődött. A 17. születésnapomra kaptam egy haveromtól. Úgy tettem, mint aki nagyon örül, bár inkább meglepődtem, nem igazán értettem, hiszen sosem szoktam szívni, és soha nem is foglalkoztatott a dolog. Nem nagyon tudtam, mit kezdjek vele, így jobb ötlet híján beraktam egy borítékba, és eltettem az íróasztalom fiókjába. 

Pár nappal később esett le a dolog. Én most frankón füvet tartok a szobámban. Ahogy ez tudatosodott, hirtelen elkezdtem rajta parázni. Mi van, ha a szüleim egy gerillaakció keretében megtalálják? Mit mondok nekik? Vagy lehet nem is kell titokban turkálniuk a cuccaim közt, mert úgyis van szaga, és egyből kiszúrják?  Vagy a fűnek így magában nincs is szaga? Megszagoltam. Jó, most nem érzek semmit, bár nekem nem jó a szaglásom. Basszus, el kell rejtenem. Fogtam egy cipős dobozt, amiben pár teljesen felesleges dolog már landolt az évek során, abba rejtettemel, a legaljára, a dobozt pedig felcsűrtem a szekrény tetejére. Be a falig, az a tuti. Ott csak nem keresi senki se. Leültem az ágyra, s onnan néztem a dobozt.

Mészáros Bori: Szárnyak

Mészáros Bori illusztrációja

Izabella nagynéném nem sokat szólt hozzám a pályaudvarig vezető úton, csak egyszer azt, hogy:

– Szedd a lábad, elkésünk!

Szaporán lépkedett, nekem szinte futnom kellett mellette. A vonaton egy fülkében ültünk le egymással szemben, az ablak mellé. Feltette vastag keretes olvasószemüvegét az orra hegyére, elővett valami régi, megsárgult romantikus regényt, és felütötte ott, ahol a selyem könyvjelző kilógott belőle. Könyvtárosként dolgozott Nyíregyházán, ez a könyv is onnan származhatott.

Nem tudtam megállapítani, hogy öreg-e vagy fiatal. Anyunál csak öt évvel volt idősebb, nem is volt különösebben ráncos, de ha valaki azt mondta volna nekem, hogy százéves, simán elhittem volna. Púderrózsaszín gyöngysor lógott a nyakában, kötött kardigánt, szürke rakott szoknyát és borzalmas cipőt viselt. Őszes haját szigorú kontyba tűzte. Az egyetlen dolog, amit szépnek találtam rajta, a nagy, sötétbarna szeme volt. Hosszú szempillák vették körbe, és határozott, szögletes szemöldök őrködött fölötte. Olyan volt ezekbe a szemekbe belenézni, mintha egy alagútba nézne az ember, ami elvezet az ismeretlen végtelenig.

Halász Bálint: Hess Apu!

Pap Kata illusztrációja

Nyár este volt. A házban az összes ablakot ki kellett nyitni. Jónás a playmobilokkal játszott a szobájában. A sárkány éppen megtámadta a tűzoltókocsit, amikor Apa megjelent az ajtóban.

- Ideje fürdeni!

Jónás durcásan felnézett.

- Hess, Apu!

Apa csóválta a fejét. De mielőtt bármit mondhatott volna, elemelkedett a földtől. Azért nem verte be a fejét a plafonba, mert erősen kapaszkodott az ajtófélfában. Nohát, gondolta. Jónás már nem volt olyan mérges.

- Apu repül! Hess Apu, Hess, Apu! – ismételgette miközben körbe körbe rohangált a szobában.

Apa már nem kapaszkodott, hanem repült. Próbálta elkapni a kis gézengúzt. Végül sikerült. Jónás felmászott Apa hátára. Kényelmesen elhelyezkedett és átölelte a nyakát:

- Nagyiékhoz megyünk, sütit enni, jó?

Smelka Sándor: Peníró

Illusztráció: Fricska Dorka

Ki hallott már repülő sárkányokról? Én biztos nem. Az is igaz, hogy másmilyen sárkányokról sem hallottam, mert a Völgyváros feletti hegyekben én voltam az egyetlen sárkány. Mióta kikeltem a tojásból, egyedül voltam. És én nem repültem. Olyannyira nem, hogy Völgyvárosban minden ember úgy csúfolt, hogy Kánitulisz, ami az ő nyelvükön annyit tesz, hogy „lábon járó”. A két szárnyamat csak akkor használtam, mikor a nagy rohanás közben egyensúlyozni kellett vagy akkor, mikor meglátogattam a hegyen legeltető pásztorokat, hogy náluk szerezzem be a vacsorámat. Ilyenkor megálltam a rét szélén a lemenő nap fényében, kitártam a szárnyaimat és okádtam egy kis tüzet. Ez mindig hatásos belépő szokott lenni: a birkák megdermedtek ilyenkor, az emberek összevissza kezdtek kiabálni és futkározni. Néha egy-egy vasvilla is repült, de mind lepattogott a pikkelyeimről. A látogatás végén néhány birkával a karmaim közt eltűntem az erdő fái mögött.

Egyik este a pásztorok közt ült egy vénséges vén öregember is, aki menekülés közben még hátranézett és dühtől szikrázó szemekkel ezt mondta:

– Bárcsak te is elrepülnél innen, Kánitulisz, mint a többi sárkány!

Már épp vettem a levegőt, hogy tüzet fújjak, de úgy meglepődtem attól, amit mondott, hogy lenyeltem a lángot, és csak füst jött ki az orromból. Mire észbe kaptam, az öregember kihasználta, hogy a füsttől az orromig se láttam, és eliszkolt.