 |
| Nagy Dia illusztrációja |
Egyszer volt, hol nem volt, azelőtt, hogy minekutána lett volna, de hogy, hogy nem, még ma is megvan egy falucska, abban egy házicskó, azon egy ablakcsa. Ezen az ablakon szoktam én kinézni a nagyvilág veteményeskertjére.
De azon az ablakon egy olyan üveg eresztette át a tekintetet, hogy az csoda volt!
Azt engedte látni például, amikor a kis szöszke Tavasz átmászik a kerítésen, nyomában már ott is a Nyár, virágos terebélyes ruhában. Aztán a keszeg Ősz anyó bukott át a kerítésen, barna ruhája fennakadt a dróton, görbe botjával lekaszabolta a virágokat, mindenen áttotyogott.
Ami ezután következett, azt már nem szerettem.
Jó, jó, nem mondom, szép, amikor a Tél apó, ez a fehér subás-kucsmás juhász betereli nyíratlan juhait a kertbe. Fehér gyapjútincs ragad a fákon, bokrokon. Szép. De az a három juhászkutya!
December a kedvenc, kicsi fekete puli, göndörbondor. Nyakában piros szalag, azon apró zirgibirgi csörgők.
Január lusta, lomha, nagy fehér behemót, nekem a derékig ér, és ott van a szürke Február! Ekkora kutyát még nem láttam! Ekkora bundát sem láttam még! Ekkora fogakat sem! És hogy ugat! Ilyet sem hallottam még soha.
Februártól féltem a legjobban, alig merészkedtem ki a házból. Ha rámugat, kiráz a hideg. Ha megharapja a bokám? Ha megharapja a kezem? Ha megharapja az orrom?
Ott bámészkodtam az ablak mögött, vagy a kedves kis báránybuckákban gyönyörködtem, vagy a kutyahidegre szitkozódtam.
Egyszer csak felbukkan valami, szemtől szemben, amit eddig nem láttam: egy szamár. Olyan puhaszürke, mint a füst, olyan fekete meleg a szeme, mint a szén, olyan bolyhos, mint a kályhából hulló hamu.
A három kutya körülugrálta, megugatta, oda-odakaptak a lábához – a szamár csak mosolygott: jól van, jól, ugassatok csak. A nagy borzos Február: szaladj már, mert megfoglak, megcsípem a füled, megkapom a bokád! Megtépem a bundád! Te semmirekellő, ingyenélő, naplopó!
A csacsi megbillentette a farkát, meglibbentette a fülét, és arrébb állt. Meleg párát lehelt maga köré.
Megkopogtattam az ablakot. Idenéz?
Odajött az ablakhoz, meleg orra alatt megolvadt a jégvirág, és nagy ákombákomok rajzolódtak az üvegre.
– Gyere ki játszani – párállotta.
– Félek Februártól, megharap!
– Gyere csak, ha velem leszel, nem bánt. Nem olyan vad kutya ő, mint ahogy ugat!
Felöltöztem. Bundacsizma, bundakabát, bundasapka, gyapjúsál, gyapjúzokni, gyapjúkesztyű. A csacsinak egy barna sült alma.
Ha a szamár nem vár kint az ajtó előtt, Február bizonyára rám ugrik. Félkarral átöleltem a csacsi nyakát, meleg párájába bújtam én is. Mentünk, mint jóbarátok.
– Elolvasod a versem? Amit ma írtam? – lehelte.
Térdig érő fehér báránybuckák közt mentünk fel a kert végébe. Itt volt legfehérebb a hó.
Benne cifra lábnyomok: a csacsié. Kicsit összefirkálta egy szarka, cikcakkos lábnyomát odahagyta.
Lepecsételte egy cinege: sárga tollát ott felejtette.
– Az lenne a legszebb, ha valaki megzenésítené – sóhajtott a csacsi. Citerával vagy harmonikával!
A félsötétben (még csak hat óra volt) visszanéztem az ágyásnyi versre. Szörnyűség, borzalom! Beletapostam! Míg olvastam, összejártam a csacsi nyomait!
– Jaj, ne haragudj!
– Ó te kis csacsi! – ez azt jelentette, barátok vagyunk. – Nem látod? Hiszen ez nóta két szólamra!
Berbécs lesz a brácsás, juhocska a furulyás, a kis bárányka pedig a szólóciterás. Bőgjön a tehénnagybőgő, bődül a marhatrombita, megszólal a szamárákombákom-kotta. Hadd fújja Február, Január, December, legyen Tél apó a karmester!
Hahó, itt nagy a hó,
gurigázzunk!
Te hóember leszel, én hószamár,
és kiabálunk!
Tünékeny (hóba) verset (lépdelek)
bokázok.
Száraz szilvafába betűt képzelek –
találok.
Holnap a tündér tavasz jön, olvas,
(és ó,) elolvaszt!
Táncoló lába minden (hó)versnyomot
behorpaszt.
 |
| Szoboszlay Eszter illusztrációja |
Szerkesztette: Miklya Zsolt