Szagosradír

Illusztrátor: Horváth Mónika

Gondolatok Kertész Edina A rejtélyes kulcs és A zenélő doboz című gyermekkrimijeihez

            Nem tartom valószínűnek, hogy a mai, felnőtt fejemmel sikeresen eligazodnék egy nyugalmazott tüdőgyógyász kutyájának eltűnéséről, egy Szotyi nevű ellopott majomról, Stefi néniről és egy galád állatkereskedőről szóló történet szövevényében, ha ebben kezdetnek mindössze néhány hátrahagyott fekete füllenyomat segítene. Akkor sem vennék mérget nyomozói munkám sikerére, ha egy sólisztgyurmázásban amúgy kiemelkedő rendőrőrs végezné a lelkiismeretes háttérmunkát, sőt könnyen elképzelhető, ha volnának segítő varázsigék, az azokat rejtő papírdarabkákat mint értéktelen vacakot dobnám félre.

            Pepita és Pötyi, a két főszereplő számára a felnőtt logikában értelmezhetetlen ezernyi apró részlet közötti összefüggés megtalálása azonban nem kérdés. És miközben a főszereplők gumicukorkát rágicsálnak, én pedig próbálom felvenni a 6-9 éves korosztálynak szóló fordulatos krimisorozat fonalát, eszembe jut egy már-már feledésbe merült időszak.

            Pedig mindössze néhány évtizeddel ezelőtt történt, szeptemberben, mikor az aranyló leveleken átszivárgó fény mögött az ég olyan igazán nagyon tömény kék, mint egész évben soha. Csapatokba verődve mentünk hazafelé az iskolából, a nővéremtől örökölt merev falú iskolatáskában a félig megrágott uzsonnám maradéka lötyögött egy alma társaságában, amelynek elfogyasztását másnapra halasztottam. Az Ürömi út szürke macskakövei sok-sok kisiskolást engedett útjára., Volt ki magányosan, mások csoportban kezdték a délutánt. A mi csapatunk, ha jól emlékszem, öt vagy hat magam forma kislányból állt.  Mind egyfelé laktunk.

            A hazafelé tartó séta volt a nap fénypontja, amikor mindent, amire a szünetekben nem volt idő, kitárgyalhattunk. Első utunk a cukrászdába vezetett, ahol a gyümölcsillatú "szagosradírt" árulták. Gyűjtöttük a kétféle méretben kapható, neonszínű kis gumikockákat, papírborításukon a színes képekkel, amelyek segítettek azonosítani az egybefolyó illatokat. Az ananászosra – amit akkor még csak erről a képről ismertem – egészen tisztán emlékszem. A magam szerény, tizenkét-tizenhárom darabos gyűjteményével a középmezőnyhöz tartoztam. Miután a gyűjtemények többségének egy vagy (a mohóbbak esetében) több darabjának sarka titokban meg lett rágicsálva, egy idő után én sem bírtam ellenállni a kísértésnek. Egyszerűen muszáj volt megkóstolni a csábító, élénk cukorkaszínű kis gumizseléket. A megjelenéshez fogható ízélmény persze elmaradt, talán a szappanhoz hasonlított leginkább (amit egyszer szintén muszáj volt kipróbálni). Radírozásra amúgy teljesen alkalmatlan volt.

            Hazafelé ballagva savanyú cukorkát ropogtattunk, amelynek élvezetét ekkor még nem árnyékolta be fogromboló hatását igazoló egészségügyi kampány, ezért a szülői tiltás mindössze a szétrágásra terjedt ki. Miközben elmerültem egy-egy fontos témában (ami a ceruzalopás gyanújától egymás kitárgyalásán keresztül a szülők magánéletéig bármi lehetett), igyekeztem minél több barna falevelet szétlapítani, mert szerettem, ahogy a száraz levél porrá omlik a szandálos lábam alatt. Ha felnőttel találkoztunk, félvállról vetettük oda a kötelező "csókolom"-ot, és többet nem foglalkoztunk velük. Azt hittem, mindent tudnak rólunk.

            Miközben A rejtélyes kulcs és A zenélő doboz apró részleteinek kibogozásával hosszú időt eltöltöttem (mert a rég berozsdállt gyermeki gondolkodás még nem ébredt fel bennem egészen), megértettem, hogy Kertész Edina megtalálta azt a keskeny átjárót a kisiskolások szövevényes és napfényes világába, amelyen áthaladva egyszerre egy csapásra egyértelmű és logikus lesz minden, ami egyébként kizárólag tíz éves kor alatt érthető.

            Van szerencsém közeli ismeretségben lenni egy tíz év körüli lánygyermekkel, aki mindössze néhány óra leforgása alatt falta fel egy szuszra mindkét könyvet, és tudom róla, hogy izgatottan várja a folytatást.

            Ennél többet azonban nem árul el.

Kalas Zsuzsa