2021. április 29., csütörtök

Simon Bettina: Kószáló - Terenyei Tímea

 

(c) Terenyei Tímea







Marci dilemmája a Kószálóval


Álmában történt, mégis olyan valóságos volt. Furcsa lény jelent meg az ágya szélén, és egy kérdést tett fel neki. Az ágynemű mintájából bújt elő, az egyik űrhajóból, amikor már mindenki lefeküdt aludni, és nem hallhatta rajta kívül senki. Azt mondta, hogy választhat. Egy pillanat alatt megtaníthatja írni, vagy aranyat csinálni. Kószáló vagyok, mutatkozott be, és amikor Marci viszonozni akarta, gyorsan közbeszólt:

2021. április 27., kedd

2021. április 21., szerda

Dávid Ádám: Csoki, Mikulás - Igor Lazin

 


"Ők szerették is nagyon a sápadt, szakállas tanárt, aki évekig az alsósok ügyeletes Mikulása volt az iskolai ünnepségeken, a vezetőségnek azonban nem tetszettek Miklós szabadelvű oktatási módszerei, és lázadó természete miatt eltanácsolták."







2021. április 17., szombat

2021. április 15., csütörtök

Széchey Rita: Otthonmese - Kőszeghy Csilla

  



"Azt reméltem, majd a ház…

Leutaztam a városba, és megvettem, bár
a ház már nem volt a helyén, így csak a telket."










2021. április 14., szerda

Művész a társadalomban 3. fejezet



Dávid Ádám

A művész alkotásával akkor is szerepet vállal, ha nem színművész, és ha esze ágában sincs szerepet vállalni. Ám a mű, amelyet megalkot, állásfoglalás, akár akarja, akár nem. Állásfoglalás életről, halálról, szerelemről, gyűlöletről, mindarról, ami minket, műélvezőket foglalkoztat. És ha abba a művészbe szorult egy csöppnyi jóérzés vagy szolidaritásféle (azt gondolom, hogy mindannyiunkba szorult valamennyi, csak sokan lusták, és még többen gyávák vagyunk előpiszkálni, annyira mélyen beszorult, valahol a szívünk tájékán), akkor kutyakötelessége fontos társadalmi ügyekben megnyilvánulni. Mint ahogy az én mesémben a Krampusz nevű vén eb kötelességének érzi, hogy szolidáris legyen a gazdájával. Szóval ha Bovaryné nem is, de Krampusz én vagyok.


Demény Andrea

A művészet: a rajz, festés, grafika számomra az életem része.
Nem tudom elképzelni, hogy mással foglalkozzam másból éljek meg.
Gyerekkorom óta imádok rajzolni és mindig is vizuális művészetek területén szerettem volna dolgozni.
A művészet összes ága fontos része a modernkori társadalomnak.
Az oktatásban is fontos szerepe van, hiszen fejleszti a kreativitást, a fantáziánkat, ami nagyon fontos összetevője az életünknek.
Ugyanakkor felszabadít, segít az érzelmeink kifejezésében, érzékenyebbé, empatikusabbá tesz.

2021. április 13., kedd

Németh Eszter: Ablakmese - Maul Ági


"A keze megremeg az utca szélén, sokáig ott volt a Világvége, ami mostanra a Világutca kezdete és vége lett."






2021. április 11., vasárnap

Nagy Izabella: Zaj - Gregovszki Gábor

 







(c) Gregovszki Gábor


Zaj

Ott kint a réten szűkül a köd, semmibe vész,

paripámon átjutok felhőn, ha kell, árkon-bokron,

fele királyság enyém, az ország nem vész el,

ha védem, ha enyém az igazmondás.


Ott bent a városban csend nélkül zajong a villamos,

kanyarodik vasparipán, a lány a fiút várja valahol,

fele Pest és fele Buda szívében álldigál,

ha védi, ha övé a szerelem.


Ide kattintva licitálhatsz, ha tetszett.



2021. április 9., péntek

2021. április 7., szerda

Gál Andrea: Táguló Orrcimpák - Bódi Kati

 

"Most már, hallom, azt kérded, mi a fityfenéért nem hozta be a Trabant tetején a terülj-asztalkámat Bandi bácsi és Ilike néni? "












2021. április 4., vasárnap

Miklya Luzsányi Mónika: A Fenségesek - Vajda Melinda

 

(c) Vajda Melinda


Anésza hercegnő odafent, a hegy tetején élt a kristálypalotában, csakúgy, mint évszázadokon keresztül minden őse. Anésza tudta, hogy ők a Fenségesek. De nem is lehetett volna ez másként, hiszen az apja ragyogó volt, mint a Nap, az anyja sejtelmes, mint a Hold, a testvérei vidámak, mint a csillagok. Mert a kristálypalota termeit a fenséges hercegek és hercegnők kacagása töltötte be, akiknek egész nap más dolguk sem akadt, minthogy aranylabdájukkal labdázzanak a kertben. Ha megunták, kergetőztek a csillagvirágokkal teleszórt pázsiton, vagy nem is csináltak semmit, csak fürdették arcukat a ragyogó napfényben, futkostak a kristályhegy szikrázó csillogásában. Minden kérésüket, sóhajukat láthatatlan szolgálók hada leste, akik úgy mozogtak a kristálypalota titkos folyosóin, a kert alatt húzódó kazamatákban, vagy éppen a királyi kert rejtekútjain, hogy a hercegek és hercegnők sohasem találkoztak velük. Ha megéheztek, mintha csak varázsütésre, terített asztal termett mellettük, ha fáztak, fellobbant a tűz a kandallóban, ha fürödni kívántak, már csobogott is a forró, illatos víz a gyémántokkal kirakott fürdőkádba.

Anésza és testvérei boldogan éltek a kristálypalotában, és eszükbe sem jutott, hogy rajtuk kívül bárki más is létezhet a világon. Ám egy napon, amikor a kertben játszottak, az egyik herceg túl nagyot talált rúgni az aranylabdába. A labda szállt, szállt az égen, és valahol távol, a királyi kerteken kívül, a hegy lábánál ért földet. Anésza követte szemével a labda ívét. Tekintetét messzire vezette a labda, túl a kristályhegy csillogásán. És valami olyasmit vett észre, amit még sohasem látott.

– Apám! Jó apám! – hívta oda a mellvédhez édesapját. – Mi az ott? – kérdezte, és lefelé mutatott. Mélyen a völgyben színes négyzetek, körök, közöttük apró, fekete pöttyek szaladgáltak. A király lenézett a völgybe, majd elhúzta a száját.

– Semmi – legyintett. – Csak az alattvalóink.

Anésza helyénvalónak találta a szót, hiszen amit látott, mélyen alattuk volt, lent a völgyben.

– Alattvalók… – ismételte a szót. – Olyanok, mintha hangyák lennének – nézett az apjára csodálkozva. 

– Nem is érnek többet – válaszolta az apja. – Egy kézlegyintéssel elsöpörhetjük őket. Ne is törődj velük, menj inkább játszani a testvéreiddel!

Anésza ránevetett az apjára, és már futott is a csillagvirágos gyep felé, ahol a fenséges hercegek és hercegnők egy újabb aranylabdát dobáltak az ég felé.

De akárhogy is, Anészát nem hagyta nyugton, amit látott. Nem igazán értette, hogy mik azok a színes négyzetek, a világos sávok, a fekete kis pöttyök. Egy szép napon kisurrant hát a kertből, ki a palotából, és szaladt, szaladt le a kristályhegyről. Nem volt könnyű útja, mert a kristályhegy csillogása elvakította a tekintetét. Ám ahogy ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb a völgybe, a füvek, a fák, a bokrok kezdték elborítani a kristálysziklákat, és Anésza egyre több mindent vett észre a világból. Mert ahogy közeledett a völgy felé, rá kellett jönnie, hogy a színes négyzetek házak, a világos sávok utak, a kicsi pöttyök pedig emberek.

A várost egy kis folyó szelte ketté, keskeny kis híd vezetett át rajta. A híd korlátjára ült fel Anésza, és ahogy figyelte az embereket, beléhasított a felismerés: 

„Nem alattvalók. Ugyanolyan emberek, mint mi. Fenségesek.”

A gondolatba beleszédült, hiszen ez ellene mondott mindannak, amit eddig tanult, tapasztalt, ahogyan eddig élt. A kristálypalotában csak ők voltak, senki más, és eszébe sem jutott, hogy rajtuk kívül is élhetnek még emberek. Akik ugyanúgy néznek ki, mint ő és a testvérei, mint az apja, az anyja, akik ugyanúgy éreznek, beszélnek, mint ők, akik ugyanúgy tudnak sírni, nevetni, táncolni vagy éppen borongva ülni. 

Anészának meg kellett kapaszkodnia a híd korlátjában, hogy le ne szédüljön. Szorosan lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, valami olyasmit látott meg, amit még soha.

Ijedten ugrott hátra, és felsikoltott. Egy férfi és egy nő állt a híd közepén, a vonuló felhőkben gyönyörködtek éppen. Gyorsan odafutottak Anészához.

– Valami baj van, kicsim? – kérdezte a nő ijedten.

Anészának hirtelen hang se jött ki a torkán, csak lefelé, a híd alá mutatott:

– Ott… Ott lent… 

– Láttál valamit a híd alatt? – lépett oda a férfi is, majd ő is lepillantott a hídról, ahogy a kislány tette. Körülnézett, de aztán értetlenül rázta meg a fejét:

– Nincs odalent semmi érdekes…

– De… De! – tért vissza Anésza hangja. – Emberek vannak a híd alatt!

– Ugyan! – legyintett a férfi. – Nem emberek azok, hanem a Semmitérők!

– De én láttam – erősködött a kislány –, ugyanolyanok, mint te vagy én, vagy éppen a Fenségesek!

Az asszony ijedten tapasztotta be a kislány száját:

– Ki nem mondd! Ki nem mondd még egyszer! Senki sem lehet olyan, mint a Fenségesek!

– És senki sem lehet olyan, mint mi! Főleg nem egy Semmitérő! – húzta ki magát a férfi. Még valamit mondani akart, de hirtelen egy kristályhintó jelent meg a hídon. Anésza tudta, hogy nincs más választása, be kell szállnia a hintóba, és visszatérni a palotába. 

A házaspárnak még akkor is káprázott a szeme a ragyogástól, amikor a kristályhintó elrobogott.

– Te… – dadogta a férfi – …ez egy Fenséges volt.

– Az – bólintott az asszony. – És ugyanolyan volt, mint te meg én… – válaszolta a nő megütközve. – Volt keze, volt lába, orra… Ugyanúgy érzett és beszélt, mint mi…

A férfi és nő összenéztek. Óvatosan léptek a híd korlátjához. Lenéztek a mélybe. És valami olyat láttak meg, amit eddig soha. Odalentről egy másik férfi és egy másik nő nézett vissza rájuk. Fakóbbak és sötétebbek, mint ők. De ugyanolyanok. Emberek.

2021. április 1., csütörtök

Várfalvy Emőke: Mese - Szántói Krisztián

 


(c) Szántói Krisztián



Mese


Különleges tavaszi nap volt. 
Olyan nap, amikor nagy dolgok történnek a kicsik életében is. 
Veleméri Izsák is érezte, mikor felébredt a Nagyonnagyváros keleti határában. A hátára kötötte a hálózsákját és elindult. Ma otthonra találok – fütyörészte vidáman, s ahogy lépkedett egy új verset költött a hazaérkezés örömére. A 234-et a héten.  
Ugyanekkor a Nagyonnagyváros nyugati határában Csupacsáp Csanád is megérezte, hogy végre elérkezett a nap. Ma barátra találok – biztatta magát és elindult az éjszakai esőtől pompásan felázott járda szélén. 
A Nap izgatottan figyelt az égen. 
Két hősünk reményekkel telve haladt a Nagyonnagyváros emberektől nyüzsgő útjain, utcáin és terein át. 
Minden pompásan alakult, addig a pillanatig, amikor…
Most jön az a rész, hogy valami rossz történik
Valami különleges galiba, hiszen ez mégiscsak egy különleges tavaszi nap, amikor nagy dolgok történnek a kicsik életében is. 
Sajnálom, de ehhez most nincs szívem. 
Izsák. A világ legtöbb verset írt költője, akinek legeslegnagyobb álma nem egy díj, vagy puccos publikáció, hanem csak annyi, hogy legyen egy hely, ahol igazán otthon lehet. Dudorászik. Ragyog a szeme, mert ma végre teljesül az álma. 
És itt van Csanád. A világ legmagányosabb csigája, aki már többször arra gondolt, hogy megvárja az út közepén, hogy valaki rálépjen, mert sosem lesznek barátai. Soha! Most csúszik, és halad és lengnek a csápjai a langyos tavaszi szélben. 
Milyen vidám! Hogy igyekszik. Mennyire ragyog a szeme, mert ma végre teljesül az álma.
És, ha nem sikerül legyőzniük a galibát? 
És, ha elmegy a kedvük az egésztől és inkább hagyják az egészet a fenébe?
Szóval én most úgy döntöttem, hogy a történet ezen pontjára teszek egy pitypangot. 
Igen. 
Ez a tavasz első pitypangja. 
Szép sárga. Csanádnak megkordul a gyomra. Izsáknak kikötődik a cipőfűzője. 
Meglátják egymást. 
Letelepednek a pitypang mellé. 
Beszélgetnek és kiderül, hogy Csanád imádja a verseket és pont van egy tágas kisszobája, kilátással a park leglombosabb fájára, amit kizárólag egy barátnak adna ki. 
Hogy ez nem mese? Lehet. Mégis minden jó, mert jó a vége. 

Ide kattintva licitálhatsz, ha tetszett.