Kedves Olvasóink!
Beköszöntött az október, esőtől fénylő háztetőket varázsolt, meg pocsolyába ugráló, gumicsizmás gyerekeket. És felnőtteket. Meg kutyákat. Ahova hideg esőcsepp freccsen, oda pedig morcos arcokat.
Októberben pocsolyává lényegítjük át egymás könyveit, gyönyörködünk, ugrálunk bennük, papírcsónakot úsztatunk rajtuk.
Egyszóval könyvajánlók következnek. Írók, költők írnak egymás könyveiről.
Tartsatok velünk!
Vagyis: gumicsizmára és esernyőhajóra fel!
Szeretettel az októberi szerkesztők:
Németh Eszter & Rét Viki
Egri Mónika képének felhasználásával.
Hangolódásként Tasi Kata esőcseppről szóló szövegét adjuk közre:
Beköszöntött az október, esőtől fénylő háztetőket varázsolt, meg pocsolyába ugráló, gumicsizmás gyerekeket. És felnőtteket. Meg kutyákat. Ahova hideg esőcsepp freccsen, oda pedig morcos arcokat.
Októberben pocsolyává lényegítjük át egymás könyveit, gyönyörködünk, ugrálunk bennük, papírcsónakot úsztatunk rajtuk.
Egyszóval könyvajánlók következnek. Írók, költők írnak egymás könyveiről.
Tartsatok velünk!
Vagyis: gumicsizmára és esernyőhajóra fel!
Szeretettel az októberi szerkesztők:
Németh Eszter & Rét Viki
Egri Mónika képének felhasználásával.
Hangolódásként Tasi Kata esőcseppről szóló szövegét adjuk közre:
Egy tiszta őszi reggelen alakot öltött és felébredt egy
vízcsepp a lassan hömpölygő folyó
ölében.
Milyen selymes és puha itt minden! – gondolta, és
ringatózott tovább a mélyben.
Mi az a fényesség odafenn? – kérdezte egyszer.
A felszín – suttogta anyja, a folyó.
Úgy megnézném! – sóhajtotta a vízcsepp a fenti nagy
világosságot látva, s egyre csak feljebb kívánkozott.
Menj hát! – dúdolta a folyó, és egy apró hullámmal a
felszínre segítette az ifjú cseppet. – Eredj, gyermek!
A szél a vízhez hajlított egy fűszálat, a vízcsepp pedig
belékapaszkodott. A következő
gondolattal már kint is volt a vízből.
Isten veled! – búcsúzott a folyó a vízcsepptől. – Légy
mindig bátor és tiszta szívű! – kiáltotta még neki.
A vízcsepp szétnézett a fűszál tetején ringatózva. A szellő
hűvösen fújt, a nap mégis melegen sütött, és éles színekben pompázó fű ringott
mindenütt.
Átmegyek egy másikra – gondolta. – Bátor leszek! – s azzal
lecsúszott a fűszálon.
De jaj! Alig hogy földet ért, s ringott volna tovább, valami
elkapta, és húzta, egyre csak húzta lefelé.
Minden nyirkos, hideg és sötét lett körülötte.
Milyen furcsa ez a nyirkos, hideg és sötét hely! – gondolta.
De azért nem félt.
Egy apró cérnaszál megcsiklandozta, ő pedig bebújt a
cérnaszálba, és elindult, mászott, mászott, egyre csak mászott felfelé.
Idővel a szálacska kiszélesedett, száracska lett, és ki is
világosodott. Gyönyörű zöld fény szűrődött be kintről, belül pedig minden meleg
volt és illatos.
A vízcsepp egyre nekibátorodva kúszott felfelé, és egyszer
csak megpillantotta a feje felett a hajnali égboltot.
Egy sárga virág szirmán ült, így lett belőle harmat.
Lenézett a szárra, és mikor látta, milyen nagy utat tett meg, büszke volt és
elégedett.
De jaj, jött egy hideg fuvallat, és a vízcseppecske
megdermedt a virág szirmán.
Lett belőle hófehér dér.
Mozdulni sem bírt, egészen odabújt a sziromhoz, és
kíváncsian várta, mi fog történni. Ekkor hirtelen felhasadt az Ég, és előbújt a
Nap.
Ó, milyen finoman melenget! – örvendezett a vízcsepp, és
elengedte a virág szirmát. A melegtől könnyű lett, szállni akart. Leugrott a
sziromról, mégsem esett le. Szálldigált a szirom körül.
Lett belőle pára.
Egész nap röpdösött volna a virág körül, ha nem szalad oda
egy kutya, és nem szimatolja ki őt a rejtekéről. De a kutya jött és szaladt,
szuszogott, beszívta a párát, benne a cseppecskét, majd prüszkölt egy nagyot,
és a csepp egyszer csak a levegőben találta magát, száz darabra szakadva,
repülve, egyre csak repülve mindenfelé.
Milyen könnyű vagyok! Milyen erős vagyok! – lelkendezett,
nevetett, és repült egyre feljebb. A cseppecskéi odafent ismét
összekapaszkodtak .
Ó, milyen hatalmas vagyok! Látom az összes fűszálat, ezer
virágot! És ott a folyó, az én jó édesanyám!
De ahogy feljebb ért, mégis inkább ezt gondolta: Ó jaj,
mégis, mégis milyen kicsiny vagyok! –
mert felnézett az égre, a Napra. De csak repült, repült, mindig csak feljebb
repült.
Más vízcseppek is voltak ám odafenn, akik hencegve keltek
versenyre egymással.
A Naphoz közeledve a vízcsepp egyre csak fogyott. Zihált és
szomjazott, de nem akart megállni.
Aztán végképp elfáradt. Felkéredzkedett egy felhőre, és
leroskadt. Szuszogott, és épp nagyot kortyolni készült a felhőből, amikor egy
másik kiszáradt cseppecske hullott le mellé az égből.
Szinte csak szállingózott, mint egy megtépázott madártoll.
Elkapta, nem hagyta leesni.
Megitatta a felhőből.
Aztán lehullott még egy, és még egy. Ő valamennyit
elkapdosta, megitatta őket, a pihegő
cseppek pedig gyűltek, egyre gyűltek a felhőn.
A végén már annyian voltak, hogy egymásba kellett
kapaszkodniuk, ha nem akartak leesni.
Kortyolgatott a vízcsepp is, és újra erős lett. Egészen
megizmosodott a nagy emelgetésben.
A felhő azonban nem nézte jó szemmel a gyülekezőt. Nehezek
vagytok, szálljatok le! – morgolódott, és jól megrázta magát.
Az ijedősebb cseppek sikítva ugráltak le róla. Odalenn ekkor
kezdett szemerkélni az eső. A vízcsepp is lenézett, és a folyót látta maga alatt.
Megpaskolta a felhőt, hogy az messzire szaladjon, és
leugrott.
Lett belőle eső.
Hullott, hullott, hazahullott, és belehullott egyenesen az
édesanyja karjába.
A folyó átölelte, és tovaringatta a mederben, hogy pihenjen,
és keljen újra ezer útra, legyen pára, köd, harmat vagy eső, és szaladjon,
repüljön, lebegjen, hulljon.
Hulljon akár a te tenyeredre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése