Smelka Sándor: A méhekről – Tudományos dolgozat

 

Rumi Friderika illusztrációja

A méhek apró állatok. Nem tévesztendők össze a darazsakkal, amik ugyancsak apró állatok. Mondjuk egy komondor is apró állat, az elefánthoz képest, de méhek tényleg aprók.
    A házi méh tulajdonképpen egy rovar csíkos pizsamában, amelyet mintegy hatezer évvel ezelőtt háziasítottunk. A többi háziállathoz képest nagy előnyük, hogy nem veszik birtokba az ember kanapéját.
    A méhek dobozokban élnek, úgy, mint a panellakó emberek, de a méhek javára írható, hogy ők kiismerik magukat a természetben is. Nem tévednek el a réten, ismerik a virágokat.
    Egy-egy család létszáma negyven-nyolcvanezer fő. E számok tükrében látjuk csak, hogy a méhek milyen csodálatos állatok. Képzeljünk egy átlagos reggelt egy ilyen létszámú családban. Kinek hol a zoknija, ki mit reggelizik, ki mikor indul, stb.
    A szaporodásról nem tennék említést ebben a hiánypótló dolgozatban, részben mert nagyrész fogalmunk nincs, mi történik a réteken meg a dobozban. Másrészt pedig nem merünk olyan szavakat leírni, hogy „hereűzés”, anélkül, hogy valaki rosszra ne gondoljon. Annyi bizonyos, hogy a hímméhek nagyon megszívják az egész cirkuszt. A kaptárból elüldözött hímméhek telepeket alkotnak: ezek az úgynevezett méhtelepek. Egyesek pedig pékséget nyitnak: ott készül a méhlepény.
    A méh családszerető állat, az utódaikat néven nevezik: Maja-1, Maja-2, Maja-25.587 stb.
    A méh adott esetben veszélyes is. Képesek bombázórepülő formába rendeződni az égen, hogy a kétségbeesett ellenfél, aki általában egy hülye rajzfilmhős, azt higgye, hogy egy igazi repülőgép támadta meg őt. Néhány méhcsalád még a repülőből kizuhanó bombát is tud imitálni. Ilyenkor a szerencsétlen rajzfilmhős vízbe ugrik, a méhek darabig tanácstalanok, aztán észreveszik a turpisságot, hirtelen harci trombita alakot öltenek, rohamot fújnak, és újra támadásba lendülnek. A rajzfilmhős eközben valahonnan szerzett egy szalmaszálat, és azon keresztül veszi a levegőt. Ekkor a méhek egyesével berepülnek a szalmaszálba, hogy ott lent, jól szájon csípjék a hülyét.
    Ebből is látszik, milyen csodálatos állatok a méhek.
    Ja, és állítólag mézet is készítenek.

Szerkesztette: Németh Eszter

Bertóti Johanna: Találkozások

Bódi Kati illusztrációja

 

Jönnek-mennek a verssorok.

Egyik siet, másik totyog.

Találkoznak, összeforrnak,

örülnek az olvasónak.

*

Ez a vers már meg volt írva,

mikor papírt ért a tinta.

Régen készen állt itt bent,

s a lapra csak átlibbent.

Nagy Izabella: A folyton kóborló nyárikalap

 

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációi

Az úgy volt, hogy valahol Kisszékely és Nagyszékely

között a dűlőúton, ott, ahol balra giccses a táj,

jobbra pedig napraforgók tátognak sárgán,

Zsüzsü nyárikalapjának elege lett a ricsajból.

Először is, Szófia kisasszony mezőtépte virágkoszorút

aggatott köréje, mintha ez lenne pántlikája, pedig

pántlikája bizony már volt, még születésekor kapta

kék és halványlila színben.

Aztán ott volt a július végi napsütés, délben, hiába no

az erdő mélyzöldje, a kis tó sárbarnája,

a dűlő löszsárgája. Hiába no, minden csak verte

vissza a nyári hőséget, a nyári dél hevét.

Másfelől, ez akár jól is eshetett volna, a szellő

olyasféle, ami a kukoricabóbitákat illegeti jobbra-balra,

de hát azonmód Zsüzsü nyárikalapját is táncra hívta.

Szó se róla, jött a minden férfi és nőhang, hogy hejj, kalap, kalap.

Nos, belátható, hogy a nyárikalap, Szófia kisasszony mezőtépte

koszorújával, a születésekor kapott kék és halványlila pántlikával,

a júliusvégi nyári délben, ingó-ringó táncos szellő-szélben

azt mondta: ebből elég. S úgy leröppent Zsüzsü fejének tetejéről,

hogy hazáig meg sem állt. Konokul repült, perdült-fordult,

kacifántos bukfencekkel, libbenő ingyom-bingyomokkal

a nagy szépkert padjára illent. S most is ott ül, úgy tudom,

míg Zsüzsü lassan bandukol. Így esett a kóborlás. Egy szép napon.

Nagy Izabella: Bibi sétálni indul

 

Zsengellér Sári illusztrációja

Bibi rózsaszín nyelvű fekete kutya,

nagy titkokat mondanak el szemei.

Egy kék gombolyag végét találta meg 

az árokparton, az éppen reggeli fényben

fürdő Kossuth utca végén. Odahozta.

Letette lábam elé. Nézett rám és

beszélt. Kunkori fekete farkát csóválta.

Fel-le, ide-oda. Azt mondja, hogy Zsüzsü

őt rossz mesébe írta bele.

Itt a vége, megtalálta. Fogjam csak meg,

csippentsem két ujjam közé. Azt mondja, 

keressük meg az elejét, amikor még

öltözködtek a szereplők, készülődtek,

színes ruháikba, cirmos hacukákba.

Jöjjek vele, kéri, kinyújtja rám azt a 

rózsaszín párizsi alakú nyelvét.

Csóvál. Ejj, Bibi, micsoda kérés ez,

te nem vagy mese-kutya, te igazi

pulikutya vagy, beszélő szemekkel.

Jössz már? Kérdi, eliramlik arra, hol két

szép lovat láttunk napfürdőzni, oda,

ahol hiszi, feljuthat a domb hátára,

sárga poros útkanyarba, a nagy tölgy

vaskos ágaihoz. Oda, ahol a kék

gombolyag elejét sejti. Bibi, ejj,

micsoda mese vége ez, ha még az

elejét sem tudjuk igazából.

Klesitz Piroska illusztrációja

Németh Eszter: Meséből ki, mesébe be – meg ami közte van…

 

Kneipp Virág

    A kakas is aludt, csak a vekker szólalt meg, kíméletlen pontossággal jelezve, hogy az alvásra szánt idő véget ért. Igaz, Pöszke már ébren volt, csak jó szorosra csukta a pilláit a szeme fölött, nehogy bederengjen a sötét. A fene essen abba a napba meg a felkeltébe, gondolta, és megvakarta a lábán a szúnyogcsípést. Rég volt ennyire összekaristolva a lába szára, simogatta, miközben feltápászkodott, és minden meggyőződés nélkül magára rángatta a rövidnadrágját és a pulóverért. 
    Az odakészített kávé alatt elgyújtotta a gázt, de csak halkan, nehogy Kisizzik felébredjen a csörömpölésre. A napkelte előtti legfontosabb küldetés teljesítve, mosolygott, de igazi, elégedett mosollyal, nemcsak olyan odavetettel. 

Lukács-Kis Panka: Sólyom Soma és a többiek

 

Takács Viktória illusztrációja

Sólyom Soma úszómester, kidolgozott felsőtesttel!

Állt a fehér furgon oldalán a szlogenek szlogenje.

Puncs, csoki, vanília, citrom, sztracsatella, őszibarack.

Csokoládé elfogyott pisztácia tegnap volt.

Nyaljuk a fagyit a nyári melegben

Sólyom Soma kidolgozott felsőtesttel.

Mesén innen Tanikán túl

 Zsüzsün, Bübün, Zsondolkodón, Manórán,

Katibón és Mézfalvy Zümőkén keresztül,

Kisszékelytől Nagyszékelyig, 

lélekajtón hömbölögve, ballangkórót kuszkudálva

Meséből jőve, mesébe tartva 

Így volt mese volt, minden szava igaz volt… huss!

Takács Viktória: Sólyom Soma nagyot álmodik

 

Takács Viktória illusztrációja

    Ti hogy álltok a csütörtökkel? Szoktatok csütörtököt mondani? Esetleg épp csütörtökön csütörtököt mondani? Vagy pont, hogy csak szerencsés dolgok történnek veletek ezen a napon? Jó, lehet, hogy ez túlzás, de a csütörtök azért mégis különös nap, már csak azért is, mert ilyenkor bármi megtörténhet, ezt beláthatjuk.
    Sólyom Somának hosszú ideje minden csütörtök furcsán alakult. Valahogy egy idő után felfigyelt rá, hogy a különös dolgok mindig ezen a napon történnek. Nem pénteken, nem hétfőn, nem szerdán és nem is a többi nem sorolom fel milyen napon. Épp mindig csak csütörtökön.
    Kérdezhetitek, hogy mióta voltak különösek Sólyom Soma csütörtöki napjai, és hát ezen ő is sokat gondolkozott. Arra jutott, hogy a fagyis autó új dallamkürtje lehet az oka mindennek, mert a különbös dolgok azelőtt csak ritkán és véletlenszerűen történtek, de az új dallam mintegy rendszerezte, akarom mondani koncentrálta a furcsaságokat, méghozzá épp csütörtökre.

Smelka Sanyi: Somfagyi

Arthofer Márk illusztrációja

Ma somfagyit ennénk,

hogyha ilyen volna!

Majd erről lesz híres

Somogy megye, Tolna.

Nagyhangú kakasok

viszik hírét széjjel:

Somfagyit, somfagyit

főznek nálunk éjjel.

Kell bele csillagfény,

somvirág is persze,

reggeli harmat is,

de csak hogyha zsenge.

Kell bele nevetés,

néhány rím és versláb,

kell bele zene is,

nem baj, hogyha dibdáb.

Somfagyi így is jó,

de mit teszi jobbá?

Egy titka mégis van:

sok barát kell hozzá.

Lukács-Kis Panka: Fagyi

 

Nagy Dia illusztrációja

    Messziről lehetett már hallani a Náánánááááá, nánánánánáná dallamot. Ez csak egyet jelenthetett: Fagyi, fagyi, fagyi! 

    A számban összecsordult a nyál, az ismerős zene hallatán. Itt van a fagyis kocsi! Integetve szaladtam ki a házból. Az ismerős fehér furgon az oldalán kicsit megkopott fagyis matricával (csoki, vanília, eper gombócok) lassított, majd megállt. Soma bácsi kerek, kopasz feje, szemüveges mosolygós arca nézett rám a szélvédő mögül. Lassan kiszállt az autóból.

    – Szervusz Pepe! Ma mit szeretnél?

    – Csókolom! – válaszoltam

    – Puncs, csokoládé, citrom, vanília, őszibarack és sztracsatella a mai menü. 

    – Ezt így mind! – hadartam.

Bertóti Johanna: Versidő

 

Kalas Zsuzsa illusztrációja

Ez most már az. Írni kéne.

Hogy érhetnék a versrévbe?

Figyelem kell. Nyugalom.

Túlságosan akarom.

Minden négyzetcentiből

a minden szól, a semmi dől.

Kellene? Nem kellene,

túl nagy a vonzereje.

Mint mágnes, az akarás

rám ragad. S hol a varázs?

Jó volna úgy verset írni,

ahogy néha a csend síri,

ahogy lepke gézszárnyán

meg-megcsillan a magány,

ahogy ring a lenge fény

egy levél erezetén,

ahogyan egy fa kidől,

s növeszt új, zöld ágakat,

ahogy megbotlik az idő,

s egy másodperc kimarad.

Nagy Izabella: Útmutató, ha valaki váratlanul mesébe pottyan

 

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

 

Nem lehet felkészülni effélére.

Hogy egy júliusvégi napon belepottyanjon egy csapat

kíváncsiskodó egy odakészített mesébe. Egy véletlen mesébe.

Csak bandukolnak, bandukolnak, libasorban

és potty. Már benne is vannak, bár még nem észlelik.

Tehát, először is, a Költő meg kell álljon. Látja ezt a két marhát,

Kárpáti borzderest, lila nyelvekkel, csípős legyekkel körbevéve.

Szerbusztok, marhák. Így szól a Költő, és a marhák

megnyalintják lila nyelvükkel fényes marha orrukat. Aztán

hátrafordulva, elhessegetik a csípős legyeket véknyukról.

Ez nem harap ám, mondja a Gazda, pocakos bácsi. 

Barnára pedzett kerek hasú. A kuvaszra érti. Pedig a Költő

még a marhákkal társalog, költőszavai nélkül.

Kihívták a rendőrséget is, mert a kutya ugat. Micsináljon, ugat.

Hümmögünk és bólintgatunk, mint akik érteni vélik a világ menetét.

Másfelől, a fagyis Lacit egy, tudjátok, egy olyan verekedős

filmből vágták ki, s helyezték ide nekünk. A fagyiskocsiján fagyisdallamú

zene szól. És a fagyiskocsijából saját főzött puncsfagyit árul. Mazsolával.

No, de nem Laci a neve, nem lehet mindenki Laci, aki mesébe szorul.

Ezt is figyelembe kell venni, ha errefelé fagylaltot akarnál vásárolni. Fagyiskocsiból.

A méhes fiú kékszemű. Méhfotós pólót visel izmain, és ráadásul mézbort árul, 

huncutul átvágja a méheket, akik színes virágpor gömböket hoznak neki haza.

Egyszerűen kézen fog és bevisz a méhzajba. Harmincötfok a méhkaptár, 

szárnyzümmögéssel, benn fekszem a méhekkel, mézízű légben, míg ők mézet szöszölnek.

Apiterápia, szól Emő, és felkacag. Kacagni illendő, ha mézet lélekzel.

Ó, és ne feledjük, hogy minden út oda visz, a házhoz. Nem is a házhoz,

az utca végin kezdődő löszvájat úthoz. Ott oly sötét van, a szurdikban, hogy a fák

kiengedik szellőzni rücskös gyökerüket, és ha kora reggel mennénk épp 

arra, láthatnók, ahogy integetnek egymásnak. Persze törzsükkel és ágaikkal

úgy tesznek, mint minden fa. Sudáran nyújtóznak és illegnek a nyárba.

Egyszóval, nem lehet felkészülni effélére.

Hogy egy júliusvégi napon belepottyanjon egy csapat

kíváncsiskodó egy ottfelejtett mesébe. Egy számukra készült mesébe.

Csak pihegnek, pihegnek, elnyújtózva

és potty. Már benne is vannak, bár már nem észlelik.

 

Németh Eszter: Zsürke és a Landsknecht-ek

 

Szántói Krisztián illusztrációja

Németül itt olvasható/deutsche Version

    Nyár volt, az első kaszálások szénabálái már ott gyűltek a dombokon, a tölgyerdő fái szinte beleolvadtak a táj életteli zöldjébe. Nem a tavasz harsogó zöldje volt ez, hanem a nyár érett, elmúlás felé induló, kiegyensúlyozott, súlyos zöldje. Valahol a távolban a vaddisznókoca hívta makkra éhező utódait.
    A csillagpázsit szálai kicsit ugyan csiklandozták az orrát, de Zsürke nem törődött vele, eldobta magát a domb tetején, jól megnézte magának a rendesen kibodorított bárányfelhőjű eget, megfeszítette az izmait, és rákészült, hogy legörögjön a domboldalon, már a domb közepén hömbölgött, amikor lent a völgyben az erdő szélén kis csapat vidám, színes foltja bukkant elő.
    Zsürke megfékezte a kacagó görgését, kis árkot szántva a domboldal füves, csillagpázsitos oldalába. A kopott lennadrág, a koszosfehér ing és a kopott, zöld mellény, no, meg a szorosan mellkasához fogott vászontarisznya nem árulta el a domboldalban megbúvót, a szőke haj, mint egy ott felejtett szalmacsomó simult a tájba.

Németh Eszter: Kriechender Hennich und die Landsknechte

Szántói Krisztián

Übersetzung/Fordítás: Eszter Németh
Korrektur/Szerkesztette: Lukas Krois

magyar eredeti/Original auf Ungarisch

Vorwort: Einige Hügel von Kisszékely sind mit dem Hundszahngras (Cynodon dactylon) bedeckt. In wortwörtliche Übersetzung heißt es Sternengrass oder Sternenrasen. Für das Hundszahngras gab es auch weitere Trivialnamen, sowohl auf Ungarisch als auch auf Deutsch. So bekam der Protagonist dieser Geschichte seine Namen, Zsürke oder Kriechender Hennich (Mittel- und Süddeutschland).

Es war Sommer. Die Heuballen der ersten Mäharbeiten lagen bereits auf den Hügeln und die Eichen waren beinahe mit dem leuchtenden Grün der Landschaft verwaschen. Es war nicht das leuchtende Grün des Frühlings, sondern das reife, verblassende, ausgewogene, schwere Grün des Sommers. Irgendwo in der Ferne rief eine Wildschweinsau nach ihren hungrigen Sprösslingen, die sie zu den Eicheln führte.

Die Fäden des Sternengrases kitzelten ihn ein wenig in der Nase, aber Hennich achtete nicht darauf, schmiss sich auf die Hügelspitze hin, warf einen langen Blick auf die sorgfältig geformten weißen Wolken am Himmel, spannte seine Muskeln an und bereitete sich darauf vor, den Hang abwärtszurollen. Er kullerte bereits in der Mitte des Hügels, als unten im Tal am Waldrand eine fröhliche, bunte Truppe auftauchte.

              Kriechender Hennich bremste die fröhliche Rollerei und pflügte einen kleinen Graben in die grasbewachsene, sternenübersäte Seite des Abhangs. Die abgetragene Hose, das ausgewaschene weiße Hemd und die ausgefranste grüne Weste, sowie der Ranzen, den er eng an seine Brust drückte, ließen nicht erahnen, was in den Hügeln lauerte, und das strohblonde Haar fügte sich in die Landschaft, wie ein vergessenes Strohhälmchen.