 |
| Bódi Kati |
Bundája csíkos palástként öleli,
farka fekete végű ostorként csap,
zsákmánya félelmét érzi a közeli
bozótban, lelke izzó éjnap.
Lábnyoma szerteszét égeti az avart,
talpa alatt rőt, forgó levélvihar.
Hogy ki ő, merre és mi végre jár,
érteni ne akard!
 |
| (c)Takács Viktória |
Minden macska másképpen nyávog. Különböző országokban pedig különböző macskanyelven
beszélnek. Figyelik az embereket és idomulnak hozzájuk. A magyar macskák öblösebb hangon, a francia
macskák inkább kényesebben, a dél-olasz macskák pattogósabban, a japán macskák hosszasan, de élesen
nyávognak. Hét éves koromig éltem Japánban. Anya Kisszékelyről repült el Kitakjúsú városába, hogy világot lásson, és éneket tanítson a helyi iskolában. Ott ismerkedett meg apával, aki kalandvágyból uta-
zott, és kitanulta a kormoránokkal történő halászatot is. Ez egy több mint ezer éves módszer, úgy hívják „ukai”. Abból áll, hogy az idomított madarak segítenek a halászoknak édesvízi pisztrángot fogni. Anya
és apa a kikötőben találkoztak a Kanmon híd lábánál, egy kis családi étteremben. Anya a wasabi szósztól
magyarul kiáltott fel. Apa a sarokban ebédelt és meglepődött, hogy olyan erős a mártás, hogy magyarul
kurjongatnak a vendégek. Beleszeretett anyába rögtön, még a söréből is adott neki, hogy ne csípje a száját
a szósz. Romantikus történet, igaz? Nekem így mesélték.
Egy év múlva születtem meg, egy esős péntek délután. Az esőre nem emlékszem, de az eső és a tenger sós illatának elegye emlékezetembe idézi. Sokat sírtam, állítólag mintha macska nyávogott volna, azt mondta a helyi házmester. Anyáék jót nevettek ezen, de lehetett benne valami, mert plüss macskákat kaptam ajándékba, hogy ne sírjak. Mindenki Aoi Neko-nak, azaz kék macskának, hívott. Ez lett a becenevem.
Sokszor voltunk a tengerparton a szüleimmel. Sétáltunk vagy ültünk a sziklákon, hosszú percekig figyeltem a hegyeket, a háborgó vizet, a zúgó szelet és közben nagyokat szippantottam a tenger sós illatából.
Kyushu szigete a cseresznyevirágzás alatt a legszebb: minden rózsaszín, minden zöldell, minden éled,
ezer illat keveredik ezer illattal. Hat éves voltam és épp Kunisaki mellett piknikeztünk, köveket és érdekes
fadarabokat gyűjtöttem a parton, amikor észrevettem, hogy figyel valaki a távolból. Egy szürke-fehér
csíkos, vastag bundájú macskaféle állat volt. Leültem egy nagy sziklára. Az állat lassan közeledett, majd
mellém kuporodott és a fodrozódó vizet figyelte. Pont úgy néztünk ki, mint a kis herceg és a róka, amikor
a csillagos eget figyelték. Hosszú percekig nem mertem megszólalni.
– Szeretem a tengert nézni és hallgatni. Minden hullám más és más. Mindnek egyedi hangja van. Egyre
erősebb, ahogy a parthoz ér, aztán nem hallod többé – néztem a távolba.
De ő csak hallgatott.
– Nem is tudom, miért mondtam el ezt pont most, pont neked – folytattam. – Már régóta tudom,
illetve megfigyeltem, de még senkinek sem mondtam el – sóhajtottam.
– Sii vagyok. Vadmacska, és nem szeretem az embereket – felelte, de mégis az emberekről kezdett el
beszélni, vagy inkább nyávogni, de furcsamód értettem minden szavát.
– Miért beszélsz nekem az emberekről? – kérdeztem a vadmacskától.
– Másnak is próbáltam elmondani mindezt, de te vagy az első, aki nemcsak hallja, de érti is, amit
mondok – nézett rám komolyan.
– De még csak hat éves vagyok. Most megyek iskolába. Alig tudok valamit a világról. Az emberekről
pedig még annyit sem – szabadkoztam.
– A gyerekek többet tudnak és értenek a világról, mint a felnőttek – sírta el magát a macska.
Megsimogattam. Már nem sírt.
– Téged is meg szoktak vigasztalni, ha szomorú vagy? – kérdezte hozzám bújva.
– Meg. Az anyukám és az apukám. Pedig felnőttek.
– Lehetnek kivételek. Mint a macskák között. Vannak házi macskák és mi, vadmacskák. Macska, macska,
de mégse ugyanaz – gondolkodott el.
– Akkor én is tanítottam neked valamit? – néztem rá.
– Igen. Olykor közelebb kell mennünk a másikhoz... – mondta.
Azon az egy héten át, amíg Kyushu szigeten piknikeztünk, minden nap találkoztunk és minden nap
megtudtunk valami újat a másikról.
Hónapokig nem láttam aztán. Utoljára a házunk mellett pillantottam meg, ahogy az embereket figyelte.
Nem méregette őket, inkább megismerni akarta őket.
Év végén, mielőtt a hideg évszak beköszöntött volna, visszautaztunk Magyarországra. A tenger helyett
a Duna hangját hallgattam, és rájöttem, hogy a hullámok itt is mind mások, nincs két egyforma köztük.
A hangjuk hasonló, de inkább öblösebb, mint a japán tengeri hullámok, azok élesebben zúgnak. Akárcsak
a macskák nyávogása, úgy a hullámok zenéje is más és más minden országban.
Pár évre rá képeslapot kaptam Japánból, Kitakjúsú mellett adták fel, a yoshitomi-i postahivatalban.
Sii küldte. Tudósított a macskakaparás betűivel, hogy jól van, és rájött egy fontos hasonlóságra a vad-
macskák és az emberek között. Ha arra járnék újra, keressem meg, és szívesen elmondja az elméletét.
Kíváncsivá tett. Összecsomagoltam a legszükségesebbeket, még ajándékot is készítettem.
Ha anyáék elengednek, hamarosan indulok. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg őket.
Sii biztosan kijön elém a repülőtérre.
 |
| Basilides Kinga |
 |
| (c)Nagy Diána |
Mindig utáltam a macskákat. Kényes, önfejű, undok teremtések. Fent hordják az orrukat és még kegyet-
lenek is. Sokszor csak játékból kapják el a kismadarakat, nem azért, mert éhesek. Pusztán szórakozásból.
Szóval ezért sem szeretem őket. Kutyabarát vagyok.
Egy júniusi meleg napon az ovikertben sétáltam, amikor fura hangokra figyeltem fel. A hangok egy
barna papírzacskóból jöttek.
– Panka néni! Hallod? Látod? Van ott valami a kerítésen! – kiabálták kórusban az ovisok.
– Megyek, megnézem – válaszoltam türelmetlenül.
Pedig dehogy akartam a zacskóval és a fura hangokkal foglalkozni! Rengeteg dolog járt a fejemben,
hogy mit és mikorra kellett volna már megcsinálnom, hogy mennyire el vagyok maradva mindennel.
De a furcsa hangok, a barna papírzacskó és az óvodásaim nem hagytak elveszni a gondolataimban,
visszarángattak a szerda reggelbe.
Lassan sétáltam oda a kerítéshez. Ahogy közeledtem, a hangok felerősödtek, vinnyogó, nyávogó zaj
volt, keserves, elveszett vékony cérnahang. Előre utáltam az egészet, azon járt az agyam, hogy szuper,
egy újabb gond! Mi a fenét fogok én csinálni ezekkel a „valószínűleg macskákkal?” Közben a gyerekek
izgatottsága, nevetgélése is eljutott a tudatomig. Nem akartam, hogy izgatottak legyenek! Feladataim
vannak, azokra kellene koncentrálni, és nekik is lenne feladatuk... Pfff. Erre ez a papírzacskó idepottyan
a semmiből, és megkavarja az egész napomat.
Remek! Puffogtam magamban, és előre sajnáltam, hogy még egy problémám akadt. Önsajnálatból jó
vagyok, és puffogásból is. Azon kaptam magam, hogy közben odaértem ahhoz az átkozott zacskóhoz,
és már ki is nyitottam. A zacskó zizegése, a gyerekek izgatott csacsogása, a zacskó belsejéből jövő hangok
egyszerre csak süket csönddé zsugorodtak, ahogy ránéztem a „valószínűleg macskákra” Két aprócska
szőrős valami (valószínűleg macska) csukott, csipás szemekkel mocorgott a szűk papírtasakban. Egymás
hegyén-hátán másztak, és keserves nyivákolással keresték az anyjukat. Szürke-fehér és fekete bundás
lényeket láttam. Az agyamon megint átfutott, hogy hova a búbánatba teszem őket, kit-hogyan értesítsek,
hogy minél hamarabb eltűnjenek innen ezek az izék. S akkor megtörtént a lehetetlen: idő és tér megállt,
összezsugorodott, kitágult, pulzált, feketéből szivárványszínbe váltott, és én, mint én, megszűntem létezni.
A fekete bundás „valószínűleg macska” a zárt szemeivel rám kacsintott. Köztudott, hogy a kiscicák
az első pár hétben tulajdonképpen vakok. A szemhéjuk zárva, nem látnak semmit, csak szaglással,
hallással, érintéssel érzékelik az anyjukat és a testvéreiket. Ez a „valószínűleg macska” meg rám kacsint,
ilyen nincs, és mégis megtörtént.
Az idő megállt, a tér összezsugorodott, körülöttem pedig megváltozott minden. Hirtelen szédülés fogott
el és sötét lett. Ki akartam nyitni a szemem, de nem sikerült. Forgolódni kezdtem, de csak furcsa zörgést
hallottam és valamiféle szőrős izéket éreztem magam körül. Kinyújtottam a karomat, őrülten furcsa érzés
volt, mintha nem is karjaim lennének, hanem durung lábak. Megszólaltam. Fura hangokat hallottam,
vinnyogó, nyávogó hangokat. Hangosabban próbáltam, egyre hangosabban, de a furcsa, cérnavékony
hangok csak erősödtek tovább. A hangzavar közepén egy éles gyermekhangot hallottam.
Nini! Milyen cuki három kiscica, egy szürke-fehér, egy fekete és egy szivárványszínű.
– Nyaúú!
– Ez a hang meg honnan jött? – kérdeztem.
– Nyaúú!
Már megint! Az agyamon egy szörnyen furcsa gondolat futott át, amikor meghallottam az egyik kislányt.
– No, de hova lett Panka néni? Az előbb még itt volt!
Hirtelen a talaj kicsúszott a lábam alól, és úgy éreztem, mintha repülnék.
– Szia Szivárványcica! Pont olyan a szemed, mint Panka nénié!
Furcsa érzés kerülgetett, idő és tér megszűnt, nem is tudtam mit érezzek vagy gondoljak. Pont olyan
volt, mint a mesében. Hirtelen simogatást éreztem az arcomon, egy apró kezecske lehetett.
– Panka néni! Te alszol? Ébredj fel!
A másodperc töredéke alatt tértem magamhoz, újra az ovi kertjében, kezemben, a zacskóban lévő
szőrös, mocorgó teremtményekkel. A szemem sarkából csillogásra lettem figyelmes, egy tócsa volt
a földön. Szivárvány csillant a levegőben, pedig nem is esett az eső. Belenéztem, hegyi tóra emlékeztető
tiszta víz nézett rám. Az arcomat láttam tükröződni a kis tócsa felületén, macskaszememben szivárvány
csillant, az egyik hajtincsem is szivárványszínben pompázott.
Ekkor ért a felismerés: valószínűleg macska vagyok!
 |
| (c)Vajda Melinda |
A szövőszék jelentette számára az otthont. A színes fonalak látványa, a csónak csúsztatásának jellegzetesen suhogó hangja gyorsan álomba ringatta. Imádott szundítani az árnyékcsíkok alatt. Ilyenkor sziluettje akár a vadmacskáé. Bezzeg, amikor felébredt, szelíd fonalgombolyagként dörgölődzött idős
gazdasszonya lábához.
Micinek két lelke volt. A vadászösztön álmában találta meg. Szisszegett és fújtatott, lopakodott és karmolászva hadonászott, szélsebesen ejtette el a prédáit. Ébren a legjámborabb lény volt, aki valaha
járt a műhelyben. Naphosszat lustálkodott, nyújtózkodott, és dorombolva pihente ki szédítő álmait.
Éjjel apja emlékeit álmodta közel magához, nappal anyja szokásait utánozta.
Mici szerelemből született, nincs is belőle még egy a faluban. Testvér nélkül nyávogott fel születése napján.
Álomfejtő sem kellett neki, hogy pontosan tudja, miért kergeti éjszaka a sosem látott vadon árnyait.
Az apjától örökölt sötét bundája, a gerincét végig borító foltok és a lompos farkán kacskaringó karikák
ránézésre is elárulták vadmacska mivoltát. Az anyja törékeny, cirmos teste, barátságos természete egy
forró júliusi délután kábította el a vadmacskát, amikor a házi macska hűs szellőben reménykedve, a falu
melletti tó közelébe merészkedett. Egy szemvillanás, csak ennyi kellett a vadmacskának, és többé senki
másra nem tudott gondolni.
– Átkozott ez a szerelem – hajtogatta az anyja, de Mici apjának aztán hajtogathatta. Ő csak a faluba
járt ezentúl minden éjjel. Ott volt akkor is, amikor az újszülött Mici a macskaalomba csusszant.
– Nem hímeknek való mutatvány – korholta az anyja. – Ez lesz a veszted.
De Mici apjának mondhatta, makacs vadmacska volt, s ott akart lenni első kölyke születésénél.
Mici mázas testét együtt nyaldosta szárazra anya és apja is – közben egymáshoz szelídültek, mint
a gyapjúszálak, melyek együtt, összekapaszkodva alkotják a puha fonalat.
A cérnaidő észrevétlen pergett az alomban, ám közben a gazdasszony gyanút fogott. Két napja nem látta doromboló barátnőjét. Jól ismerte kedvenc helyeit, így hamar rátalált a rejtekre. Ahogy megpillantotta Micit, keserű, gyermektelen lelke megkövesült, és féltékenyen sajogni kezdett. Ekkor vette észre az idegent a háznál. Elfogta a rettegés. Fiatal lányként annyiszor érezte magát csapdában saját otthonában, apja kéretlenül kedves barátai miatt. Félelme és fajdalma egyetlen szemvillanás alatt dühvé csomósodott.
Olyan erővel marta el a háztól Mici apját, hogy egy pillanatig azt sem lehetett tudni, melyikük az igazi
vadmacska.
Mici apját nem látták többet a faluban. Csak a kölyök álmaiban bolyongott tovább.
Mici egyszerre volt zabolátlan és végtelenül szerény. Se igazán vad, se igazán házi – mint a színes fona-
lak a szövőszéken tekeredő gyapjúvászonban. Egyszerre cékla- és káposztaszín, se nem rózsaszín, se nem kék: egyszerűen Mici.
 |
| (c) Korcsog Réka |
Egy árny a sötétben halkan vadász,
zizzen az erdő, ha oson.
Vadabbnál is színesebb álmokat él,
gömbfejű, tűzszemű macskarokon.
Elhal a hang, roppan a csont,
egy egér már csak emlékek között
keresi élete utolsó álmát,
mit egy erős karom mélybe űzött.
Virraszt a vad, a zsákmány sosem elég,
étvágya hajtja, emészti, tépi szét.
Óvatosan várja a derengő pirkadat,
hogy az éjjeli vadász lehunyja szemét.
Ha útját egy szelíd társra bízza,
a románc veszélyes jövőre hív,
egy született cirmos oroszlántestben,
maradjon csak mindig vad az a szív!
 |
| (c) Bódi Kati |
 |
| (c) Takács Viktória |