2019. december 9., hétfő

Nagy Izabella: Sanyika apukája

Nagy Sándor katona portréja 1943-ból. A szerző családi tulajdona.


Sanyika apukája katona.
Háború van, azért.
Elköszön szép Ilonájától,
elköszön a három nagy gyerektől,
a végén a legkisebbtől is elköszön.
Sanyika felnéz rá a döngölt padlóról,
barna katonaruhája feszül széles mellkasán,
barna katonasapkája sötét haján egyenesen áll.

A katona is nézi a kisfiát, és még nem tudja,
hogy arcát többet nem fogja látni.






2019. december 7., szombat

Várfalvy Emőke: Aki nem lép egyszerre

Illusztráció: Lakatos István


Kosztos Károly őrmester félve fordította el a kulcsot a napról napra egyre jobban szoruló lakatban. Egy kicsit még örült is neki, hogy a kulcs megint akadt, így volt egy kis idő, amíg reménykedhetett, hogy más látvány fogadja, mint napok óta mindig.
     Kosztos őrmester, vagy ahogy a században hívták, Tápmester, két dologban hitt:
     Abban, hogy jó munkát csak tele gyomorral lehet végezni – és ez alól a háború sem kivétel.
     A csodákban – ezt viszont erősen titkolta. Mert egy közel másfél mázsás ember álljon csak két lábbal azokban a bizonyos bakancsokban a földön. Még akkor is, ha amúgy háborún kívül jámbor cukrász, aki a légynek is csak akkor árt, ha rászáll a frissen fondanozott mignon tetejére. 
     A lakat vacakolt.
     Tápmester kitartóan birizgálta a kulcsot, és közben mindenfélét elképzelt, mi lehetne az élelemszállító raktárban, ha a csodák mégiscsak léteznének.

2019. december 4., szerda

Tóth Ágnes: Apám

A következő tartalom felkavaró lehet. Ha szeretnéd elolvasni, kattints a kép alatt a Tovább feliratra.

Az őrangyalt rajzolta: Klesitz Piroska


2019. november 30., szombat

Kiss Ottó: Háború

Baranyai András illusztrációja

Én azt mondom: egy,
Emese meg azt, hogy kettő,
és máris menetelünk
egymás ellen, mint a katonák:
egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő …


A vers megjelent Kiss Ottó: Emese almája című kötetében (Pousonyi Pagony Kft. 2006)
Megrendelhető a kiadó webboltjában


2019. november 27., szerda

Wéber Anikó: Kisfiú a kövekről

Illusztráció: Garaczi Glória












Ugyanolyannak tűnt mindkét kő,
apáé mégis végigsiklott és pattogott a vízen,
az enyém meg elsüllyedt.

Azt hiszem, a megfelelő kő kiválasztásán múlik,
mert a kövek is magukban hordozzák,
hogy végül kacsákat találnak el, vagy elsüllyednek,
és csak köröket hagynak maguk után.
Akkor is, ha a közepükről már rég hiányoznak.

Korábban, amikor láttam magam a vízben,
nem mertem követ dobni bele, hátha fájna.
Csak apának engedtem, mert ő ért a kövek nyelvén,
és tudja, hogy a kezünk arra is képes,
hogy a megfelelő követ a víz színén tartsa.

De apa már nincs itthon. Anya azt mondja,
messzire ment, hogy megvédje a hazát.
Én pedig nem is csodálom, hogy őt kérték meg erre,
hiszen ott is biztosan vannak kövek,
és ott is biztosan szükség van valakire,
aki a tavak felszínén tartja a kavicsokat.

Csak anya sír, ő sosem dobott követ,
ha együtt játszottunk, mert mindig attól félt,
hogy széttöri vele a tükörképünket.

Most is kavicsok nélkül, ketten ülünk a tóparton,
és én nézem az arcunkat a víz színén.
Anya olvassa a tábori levelezőlapot.
Apa ír, hogy jól van. Sokszor csókol bennünket.
Anya szeme mégis nedves lesz. Gyorsan letörli.
Azt hiszi, nem láttam. Ő nem tudja,
hogy tudok olvasni a mozdulatlan vízből.

Felállok, sétálok a part mentén, és találok egy követ.
Felemelem, elképzelem, ahogy elhajítom,
és az is végigsiklik a vízen, majd az égen,
egészen apáig. Próbálom eldobni, de csak szorongatom.
Inkább hazaviszem. Megvárom, amíg apa
visszatér, és megtanít a kövek nyelvére.



2019. november 24., vasárnap

Tallián Mariann: Füstfelhő

Igor Lazin illusztrációja


A tordai hasadékot körbeölelő sűrű erdőt vészjóslón világította be a telihold fénye. Tövis irányából két siheder újonc próbált átvergődni a rengetegen. Csak ketten maradtak az őrjáratból, akiket a császári csapatok megfigyelésére küldtek ki a 134. zászlóalj csapatából.
– Gyere már! – suttogott Áron.
– Nem tudok, fáj – nyögte a társa.
– Mutasd!
A fiú látta, hogy Gáspár nadrágja alól a mezítlábas talpára csurgott a vér. Hóna alá nyúlt, és úgy cipelte tovább, a sziklás, köves talajon botladozva. A tüskés ágak, száradó őszi gallyak több helyen is felszakították a bőrt az arcukon és a karjukon. Szűk, fehér nadrágjuk szürkésfeketén koszlott, székely posztóból készült zekéjük több helyen lyukas volt már.
– Pár lépés és itt vagyunk – kapkodta a levegőt Áron.
Gáspár az utolsó szakaszon már teljes súlyával ránehezedett. Vékonyka kamasz fiú, gyéren nőtt barna hajacskája piszkosan, összecsomózva tapadt a homlokára. A barlang bejáratánál Áron összecsuklott a fáradságtól, Gáspár sérült lába, keze pedig összegabalyodott az esésnél, mint egy rongybaba, úgy terült el a fűben.
– Szedd össze magad! Már csak be kell menni! El kell bújnunk! – pofozta barátja arcát Áron. Egyre ingerültebben csapkodta, miközben a beteg síró hangon nyögte:
– Nem bírok, nagyon fáj!
– Dehogynem bírsz! – kiabált rá – Gyere már!!! – rángatta befelé a társát, aki minden mozdításnál feljajdult.
Áron erős fiú volt, favágáshoz szokott keze vaskosan támasztotta meg Gáspár derekát. Összeszedte minden erejét, és egy lendülettel betaszította a barlangba. Szűkös hasadék volt ez, nem is barlang. A sziklában tátongó lyuk elnyelte a fiúkat, mintha átléptek volna a másvilágba. Bent semmit sem láttak, Áron a falat tapogatva próbált lépegetni befelé.
– Még egy lépés és meghaltok! – szólalt meg egy torz hang a sötétségben.
Áron előkapta a gyutacsos puskáját, és lövésre készen maga elé tartotta. A félhomályos bejárat közelében egy alacsony, bajszos alak körvonalai rajzolódtak ki a hold beszűrődő fényében. Sapkája mélyen a szemébe húzva, katonakabátja a földet súrolta. Egy csorba kaszát tartott maga elé. Áron csodálkozva nézte, nézte, majd egy hirtelen mozdulattal suhintott felé. A fura szerzet sapkája ijedtében a földre esett. A fiú döbbenetére hatalmas barna hajzuhatag omlott a kabátot hordó alak vállára és nagy, zöld szeméből könny csordult ki.  Ahogy arcán végig pergett, elmaszatolta a fekete tussal rajzolt bajszot. Finom, vékony keze, melyben bőszen markolta fegyverét, lehanyatlott,  majd fejét lehajtva visszavonult a barlang mélyére. Áron szeme elől eltűnt a lány, mintha ott sem lett volna.
Gáspárt beljebb húzta a barlangba, és nekilátott rőzsét szedni. Falusi legényként már gyerekkorától tudott tüzet gyújtani, így hamarosan forró lángok csapdostak a barlang teteje felé. Barátja mellé kuporodott, feje alá egy követ gurított, arra pedig egy tenyérnyi rongyzsebkendőt helyezett. Amikor kivette a zsebéből, egy pillanatra elmosolyodott, majd sírásra görbült a szája. Édesanyja hímezte még bevonuláskor: Hazavárunk! A Gáspár szájából kibuggyanó vér másodpercek alatt eláztatta az útravalónak megőrzött, szívet melengető emléket.
Áron a füle tövében meleg leheletet érzett, megrázkódott.  A lány térdelt mellé, kis vízzel teli kulacsot nyújtott át. A fiú hálásan nézett rá, és barátja szájába próbált vizet önteni, sikertelenül. Mikor visszaadta a kulacsot, észrevette, hogy a lány minden ízében remeg. Egymásra néztek. Áron megint megborzongott. Zsebéből száraz kenyeret vett ki és két darabra törte. A lánynak adta az egyik darabot, a másikat pedig zsebre tette.
– Elteszem neki. Ha felébred, megetetem – mutatott Gáspárra.
A lány hosszasan nézte a fekvő fiút. A haldokló már csak nyögdécselt.
A lobogó tűzből kibukkanó füstfelhők árnyas rajzolatokat vetettek a levegőben, a fiatalok végtelenbe vándorló sziluettje pedig egymásba ért a barlang elnyúló, mély zugában.
Ebben a pillanatban egy szikra pattant ki eléjük, és Gáspár egy nagy sóhajjal kilehelte a lelkét. A lány odatérdelt elé és lecsukta a szemét. Áron könnyei lecsurogtak arcán, hangtalanul sírt. A lány visszaült mellé, és maszatos kezével letörölgette a fiú könnyeit. Áron könnyes pilláit lecsukta, arcát odatartotta a meleg kis tenyérnek.  A lány elővette Áron zsebéből a kenyeret és etetni kezdte a fiút, aztán átölelte, hozzásimult és dúdolni kezdett egy altatódalt. Ringatózva nézték a lángoló, meleget adó tüzet, melynek füstábrái, mint a változva vonuló felhők a szabad égen, mindig egy új történetet mesélnek el.







2019. november 22., péntek

Fodor Veronika: Napsárga

A Schnepp család a Nagy Háborúba indulás előtti utolsó fotón. (A szerző családi fotóalbumából)

fény ömlik a kredenc szélén kitámasztott képre.
Próbálsz nem gondolni rá, nem figyelni,
nem is ismerted, aki rajta van. Mégis
igyekszel valahogy kikaparni a múltat innen,
mint a megikrásodott mézet az üveg aljáról.