2019. március 18., hétfő

Németh Eszter - A furcsa ház lakói

(c)Nagy Diána

(D.-nak)

Mondják, a házaknak is van kora. Nem arra gondolok, hogy mikor építették, vagy efféle.
A bennük lakó történetektől lesz koruk. A gyerekzsivajos házak fiatalok, azok a modern lakások, ahol a hidegszívűek élnek, negyvenesek, és azok a házak, amik ablakán át a napsütés fotelokat és mamóka- vagy papókazoknikat melenget, békés nyugdíjasok. Pedig lehet, hogy az utóbbiakat épp tavaly építették.
Akiről most mesélni akarok, furcsa ház volt, meg kell hagyni. Kicsit csálé, kicsit girbegurba, vidám pofájú kópékodó mindig, amikor rásütött a nap. Ott állt a többi ház között, akik rendesen, különféleképp gondozott kertekkel sorakoztak unalmas sorban a falu utcáján. Ott lapult köztük. Kétszer, de inkább háromszor is oda kellett nézni, hogy meglássa az ember. Pedig teljesen normális méretű ház volt, a kertparcellája mérete is átlagos.
Ha sütött a nap, vidáman csillogtak a toldozott-foldozott vörös cserepek a búbján, a kéménye is csibészes ferdeséggel és némi előkelő sznobizmussal bámult le a járókelőkre, akik egyébként ügyet sem vetettek a furcsa házra. Meg a kéményre se. Vagy ha épp ügyet vetettek, abban nem volt ám semmi köszönet. Hű, a betyárját, hogy háborogtak, hogy biztos, meg ilyen-olyan, amolyan. És pedig még aztán!
Ha esett az eső, a többi háztól az emberek idegesek lettek, nyomasztotta őket a szürke egyhangúság, bár azért akadtak kertek, viharban csapódó ablaktáblák, hajladozó fák, felfénylő háztetők, amik megmelengették a szívüket. A furcsa háztól esőben leginkább zavarba jöttek. Áradt belőle a magányos szomorúság, körbelengte a köd, homályossá váltak az ablakai, még az ablaktáblák is majd elengedték a zsanérokat. Mégis, volt ebben a mérhetetlen szomorúságban valami vigasztaló, néhány járókelő szíve meleg lett, hirtelen eszükbe jutott, hogy otthon meleg szoba várja őket, főzhetnek egy teát, nem esik rájuk az eső. Egyeseknek annyira megmelegedett a szíve, hogy még a koldusoknak is odavetettek hazafelé egy-egy érmét. A furcsa ház ilyenkor kicsit mosolygott magában, szivárványt vetett ázott cserépteteje.
Hóesésben fázósan bújt meg a többi ház között. Nem szerette a havat és a hideget. Sem a jégvirágokat az ablakán. Morcosan eregette kéményéből a füstöt, dohogott a kályha és a kandalló. Ez is a ház furcsaságai közé tartozott, lakó hiányában ugyan ki rakta meg a kandallót? Az egész ház mogorván húzta magára a ködöt, a hópaplant, jégfüggönyt, és álmos szemekkel, kályhafüst sálat tekerve maga köré várta a tavaszt. A legrosszabb a karácsony tájéka volt, a többi ház színes díszbe öltözött, kikent-kifent puccparádét öltött. A furcsa házban kialudtak teljesen a fények, ha ember lett volna, és teheti, biztosan elutazott volna valahova, mondjuk, a Húsvét-szigetekre. Ott csak nincs karácsony! Ilyenkor a kerítése is zárva maradt. A kovácsoltvas rudak karderdőként meredtek az külvilágra, óvták, védték a fenyőket a kertben. Itt aztán nem lesz tömegmészárlás, mintha ezt mondta volna a ház. Fenyővér erre nem fog folyni!
Az őszt azonban szerette, a színes leveleket, a csillanó napfényt, az egyre hidegebb esőt. Kertjében a különféle, egész évben szendergő virágok és növények hirtelen felöltötték teljes pompájukat. Hogy a napfény lágysága tette-e? Ősszel különösen szép lett a kert. Minden járókelő, legyen felnőtt vagy gyerek, végighúzta ujjait a kerítése teljes hosszában. A gyerekek megálltak, vágyódva bámultak a kertbe, a házba. Néhányan be is másztak, néhányan észrevették, hogy a kapu be sincs zárva. Néhányan megpihentek a teraszon.
A furcsa házba belépni azonban senki sem mert. Egy forró nyári napon aztán a szél felhőt fújt a ház fölé, majd a félig nyitott ajtón beóvakodott a házba. Körbeforgott, leporolta a bútorokat. Berendezkedett. Néha a szélnek is kell pihenni. Hamar gyanús lett aztán, hogy a ház nem teljesen lakatlan. A szél hallgatózott. Egy kislány énekelt. Halkan, mintha még nem lenne hangja, mintha még csak félig lakná a házat. Pedig szép kislány volt, fürtös barna, furcsa, álmodó szempárral. Neve is volt: Matilda. A szél egyre jobban vágyott rá, hogy megismerje. Néha feltűnt a tükörben: A kislány olyan négy-ötéves, a fülére akasztja a cseresznyét, de amúgy pápaszemet viselő és okostojás. Megszámolja a könyvekben a betűket, és a palacsintából kicsöpögött olvadt kakaóporral rajzol a tányérra. Szereti a rókákat, és tüsszög, mert allergiás a rózsákra. Csak a tükörben látszik, mert igazából soha nem született meg, csak valakik képzeletében öltött alakot. Ezért furcsa és kortalan a ház. A szél hamar összebarátkozott a kislánnyal, akit valakik annyira elképzeltek, hogy önálló, ámbár kissé furcsa életre kelt. Valaki annyira elfogadta és megszerette, hogy a furcsa ház lakójává tette.  Néha ezek a valakik is feltűntek a tükörben, ilyenkor már-már látszott, ahogy a kislány jár-kel a házban.
A szél úgy döntött, mostantól ez lesz az otthona, a furcsa ház a furcsa kislánnyal, talán életre tudja kelteni.
A többi ház is örömmel fogadta az új szomszédságot, gondolhatjátok, pont a szél! No meg, a furcsa ház megszépítette őket is. Mióta a szél ott lakott, az embereknek sem tetszett már a nagy egyformaság, hol egy új szín, hol egy furcsa postaláda, hol egy kutya törte meg a monoton unalmasságot. A lakónegyed egyforma házaiból különböző otthonok lettek. Néha vidámak, néha szomorúak, néha haragosak, de leginkább azért boldogok. A szél meg csak fütyörészett. Kicsit bohókásan, kicsit elvarázsoltan.
Egy napon rájött, hogy a történetük papírlapon is él. Befújta hát az ablakon a kitépett lapot, egyenesen a tükörnek, az pedig darabokra tört. A ház megrázkódott és ledobott magáról minden furcsaságot. Olyan lett, mint a többi ház. Most éppen lakatlan és kortalan.
A szél nem találta helyét, kiköltözött. Azóta gyűri össze az újság- és könyvlapokat. Keresi az elveszetteket, és nem hagyja, hogy a boldogság tökéletes pillanataiban szélcsend legyen.


Mert csak a tökéletlent lehet igazán szeretni.

2019. március 14., csütörtök

Turbuly Lilla - Ideiglenes paradicsom


Bódi Kati
Első látásra sem illett a kertbe, de első látásra nem is látta meg senki. És nem csak azért, mert a hátsó kapu melletti padra ült, arrafelé meg most, hogy befejeződött az iskola, alig jártak. Negyven körüli nő, nem szép, nem csúnya, nem sovány, nem kövér – na jó, egy kicsit talán mégis. Festetlen, sötétbarna haj, itt-ott már őszülő csíkokkal, egy régi dauer lenőtt emlékével. Mellette gurulós bőrönd és egy tesco-szatyor, az erősebbik fajta, palánták látszottak ki belőle.
A parkőr vonatra váró falusi asszonynak gondolta volna, ha gondol egyáltalán valamit az agylágyító melegben, mert július volt, hőség, kora délután, és éppen elég volt neki, hogy körbesétáljon minden félórában, ahogy a szabályzat előírja, nemhogy még elmélkedjen is, ki fia-borja ül a padon. Aki tehette, rég elhagyta a várost, csak néhány elszánt turista vonszolódott, útikönyvvel az egyik, ásványvizes palackkal a másik kezében, de ők is a szökőkút köré gyűltek, a kert túlsó végébe. És már taposták is a füvet, mert ha kiböki a szemüket, akkor se látják meg, hogy ott az a tábla, hogy Fűre lépni tilos! Jó, nem magyarok, de akkor is! Hát annyi eszük csak lehetne, hogy kitalálják! Dühösen eldöcögött a szökőkút felé, és csak a következő fél órában került megint hátra. Az asszony még akkor is ott ült, mintha meg se mozdult volna.
Ahogy közeledett az este, és enyhült a hőség, lassacskán megtelt a park: gyerekekkel a játszótér, szerelmesekkel és öregekkel a padok. A parkőr már két éve dolgozott itt, ismerte a környékről idejárókat: a százhoz közelítő, élőhalott matrónát és az egyetemista fiút, aki esténként kitolta levegőzni, ezzel keresett némi zsebpénzt az egyetem mellett; a kopasz férfit, aki mindig hozott magával könyvet, de ritkán nyitotta ki, inkább a park életét figyelte; a híres rendezőt a szomszéd utcából, aki az unokájának látszó kisfiát hozta ki játszani. Jó környék volt ez, az egyik legjobb a városban, a kert pedig apró, eldugott oázis, pár saroknyira a város szeplősebb, szomorúbb arcától. És az ő dolga volt, hogy az is maradjon. Ezen a júliusi napon azonban nem akadt túl sok tennivalója. Leterelni néhány révült japán turistát a pázsitról, akik a virágágyakat fotózták, vizet vinni a madáritatóba, leparancsolni két kamaszt egy pad tetejéről, és rendet tenni két veszekedő kislány között, akik éppen egymás haját kezdték rángatni.  

2019. március 12., kedd

Simon Réka Zsuzsanna - Lele


(c) Varga Zsófi

1.
A lelei kéményekből már kora reggel kanyarogni kezdett a füst. Érezni lehetett a levegőben, nyakunkon a tél. A konyhában ültünk. Nagyanyám kukoricát fejtett, én diót törtem, nagyapám a rádiót próbálta móresre tanítani, de nem szűnt a recsegés. A Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben következett volna a Kossuth Rádióban, amit nagyapám mindig meghallgatott.
‒ Ezt a rádiót holnap kidobom! ‒ mondta, és kikapcsolta a készüléket. Csizmát húzott, fejébe nyomta a kalapját, és kisietett az ajtón.
‒ Hova megy? ‒ kérdeztem a nagyanyámat.
‒ Lenyugodni ‒ mosolygott nagyanyám.
Az őszvégi csendet hamarosan fejszecsapások törték ketté, aztán nagyapám erős hangja duruzsolta tele a vidéket, mi pedig a benti melegben hallgattuk, ahogy nyugtatgatja magát.

(c) Varga Zsófi
2.
‒ Politikus leszel, fiam! ‒ mondogatta nagyapám, amikor arról próbáltam meggyőzni, miért nem jó ötlet, ha engem visz magával a mezőre szénát gyűjteni. A diófák alatt ültünk a kertben, ánizsszárat rágcsáltunk, és ő mesélt. Háborúról, orosz fogságról, Singer varrógépekről és a tökéletes gomblyukról. Én meg nem tudtam betelni vele. Ha éppen nem énekelt, mesélt annak, aki meghallgatta. Nagyanyám néha nem volt fogékony a hallgatásra. Fejét csóválva leintette:
‒ Már megint filozofálsz, Ferenc!
Esténként az istálló előtt álltam, onnan néztem, ahogy nagyapám szeretett bivalyait megfeji. Nekik is ugyanolyan mély átéléssel mesélt, és az állatok békésen hallgatták. Ki tudja, talán azért is volt olyan finom és tápláló a tejük.

2019. március 10., vasárnap

Miklya Zsolt - Dércsipkedal


(c)Demény Andrea


Fehér a város, ágakon dércsipkegallért himbál
a szélfiú, a lányrokon, télvízhercegnő kinn áll,
      várja, hogy megcsodáld.

Fehér a városszél, ilyen mesébe illő kosztümöt
rég nem kapott, rég nem pihent a sok szemét, a sok tömött
      nejlonzsák ily fehérben.

Egy miccenés csupán, s a fagy öltöztet mindent, semmi ág
és fűszál nincs, amit kihagy, és semmi drót és nejlonágy
      nem marad ki a jóból.

Lehetne bolygókép talán, vagy égig érő fán levél,
amit a kiskondás talál, míg ridegpásztorként elél
      kukázó hajnalútján.

De nem lehet a hajnal itt mesébe illő pillanat,
csupán a dúló nappalig, mert nincsen új a nap alatt,
      elolvad mind, a dér is.

A városszél, mit otthagyott a pillanat csodája és
a szélben zörgő nejlonok a putri oldalán, kevés
      a mesét újraélni.

De sebaj, lesz még ágakon más időben és hőfokon
szélkosztüm, csipke-optimum, mert putriból is, nejlonon,
      terem hercegnő, herceg.

Fehér a város, hercegem, dércsipkegallért himbál,
télvízhercegnő elpihen, a túlélőkre immár
      napfényzubbony kerül.


2019. március 7., csütörtök

Kertész Edina - A városi óriás

(c)Schall Eszter


Volt egy város, nem messze innen, olyan, mint a többi. Autók zúgtak és brümmögtek a tízemeletes házak között, a parkban sárga tulipánok nyíltak, a távolban pedig hatalmas épületek kupolái csillogtak.
Egy sirály repült át a folyó felett, és rászállt egy kupolára. Tollászkodott kicsit, ahogy a sirályok szoktak, és éppen megkezdte volna délutáni szundikálását, mikor megmoccant alatta a kupola. A sirály ijedten felrebbent. A kupolán kinyílt két szem, és álmosan körbepislantott.
Hiszen nem is kupola volt az, hanem egy óriás. Kopasz fején csillogott a napfény, ártatlan, nagy, kék szemeivel bánatosan pislogott körbe.
Az óriást úgy hívták, Kis Árpád, és azért jött a városba, hogy otthont keressen magának.
Azelőtt hatalmas uszályokon hajózott, messzi tengereken járt, és sok érdekes emberrel találkozott. Csakhogy Árpád megelégelte a kalandokat. Most már le szeretett volna telepedni, egy igazi otthonra vágyott, vezetékes vízzel, káddal, amiben habfürdőt vehet, és egy kényelmes fotellel, ahol esténként szundikálhat a kedvenc könyvével az ölében. Talán egy macskája is lenne. Egy vörös cirmos. Csíkos Tóbiásnak hívná, és mesélne neki az életéről. Az erkélyre pedig tulipánokat ültetne, vasárnaponként palacsintát sütne, és barátságosan integetne a szemközti ház lakóinak.
A baj csak az volt, hogy az emberek féltek Kis Árpádtól. Nagy is volt, koszos is volt. Szaga is volt, nem tudott fürdeni, mert nem volt vezetékes víz a parkban, ahol az éjszakáit töltötte, legfeljebb csak a lábát áztathatta a szökőkútban, ha Bandi bácsi, a szigorú parkőr éppen nem nézett oda.

2019. március 4., hétfő

Tóth Ágnes - Az én házam

(c)Vajda Melinda
Az én házam olyan szép,
kívül fehér, belül kék.

A két szeme úgy ragyog,
akárcsak a csillagok.

Eresz alatt fecskepár,
kéményére gólya száll.

Cserepein pirosodik,
forrósodik már a nyár.