A következő téma közbelép... A hónapszerkesztő őszinte sajnálatára

Eltelt hát ez is. Feloldódott a vesztegzár a Grand Hotelben és az osztályteremben.
Benépesült a kastély, Gorcsev Iván hazatért Isztriáról meg a Balatonról...
De talán olvassátok el újra... meg újra... meg újra... meg újra...

...mi mindent gyújtöttünk össze egy hóna alatt Rejtő Jenő és Mándy Iván kapcsán.
Az élet és az írás azonban nem áll meg, itt a Cimborákon újabb izgalmas időszak következik, úgyhogy újraolvasás közben figyeljetek a jelenre is.

Búcsúzik tehát a hónap szerkesztője, kipróbálom van-e már elég hosszú hajam a copfokhoz és elutazom, hogy Gorcsevvel vagy Rejtővel találkozom-e útközben, arról majd máskor beszámolok.

A humor legyen veletek!
Eszter

Rejtő

Mándy

Tóth Ágnes Holnap indul az ezred!

Rejtő Jenő emlékére

Hahó, indul a Szaharába az ezred!
Harsan a kürt, és kókad a kedved.
Zsírozd a bakancsod, készítsd a kapcát,
Előbb a bal, aztán a jobb láb,
lendüljön előre, ameddig lehet.
Égető homokban halad a menet.
Érzed hogy leszakad tőből a lábad,
szárad a nyelved, izzad a hátad.
Dugul a tüdőd, lüktet a szíved,
lankad az erőd, fogytán a vized.
Ha eljön az este, tábort versz végre,
tuskóként dőlsz el, csak bámulsz az égre.
Csillagok szikráznak, a hideg ráz.

Várfalvy Emőke: Vesztegzár a 3/b-ben

Hét ágra sütött a nap. A Fő utcai Általános Iskola 3/b osztálya az udvaron múlatta az időt. Még egy
hét volt hátra a tanévből, ilyenkor a napköziben már nem sok tennivaló akad. Szabad a játék.
Fritz Tímea, a 3/b osztályfőnöke a hűvös osztályterembe húzódott. Szerencsére Petra, a fiatal tanító
gyakornok mindig elvállalta, hogy vigyáz a gyerekekre, ha szabad játékra került a sor.
Tímea néni ugyanis gyűlölte az ilyen délutánokat. A hangzavart, a hőséget és azt, hogy igazából
semmi dolga nincs, csak nézni, ahogy a diákjai önfeledten rohangálnak és élvezik, hogy végre nem
kell a padban ülve fonnyadniuk.
Tímea nem szerette, ha nincs mit csinálnia. Olyankor hajlamos volt elkalandozni a gondolataiba és
óhatatlanul is eszébe jutott, hogy ő nem így tervezte az életet. Hogy valami, vagyis inkább valaki,
nagyon hiányzik belőle.
Egyszer csak hatalmas robajjal berobbant az osztályterem ablaka.
Tímea néni riadtan ugrott fel a székből, lesodorva az előtte fekvő dolgozatkupacot. Egy darabig állt,
aztán az ablakhoz sietett, hogy megnézze, mi történt.
Az összetört üvegcserepeken kívül nem látszott semmi a szobában, így a tanítónő kihajolt az ablakon.
Tizenkét riadt szempár nézett rá vissza.
- Ki volt az? – kérdezte ijedtségtől kissé rekedt hangon Tímea néni.
A gyerekek hallgattak.
- Még egyszer kérdem, ki volt az – nézett végig a rémült gyerekeken a tanítónő, majd mikor
senkitől, beleértve az ügyeletes Petra nénit, sem érkezett válasz, kiadta a parancsot – Befelé.
A 3/b napközisei nyakukat behúzva loholtak a terembe. Tímea néni sokkal kisebb dolgokért is képes
volt az egész osztályt megbüntetni – vagy, ahogy a gyerekek egymás között mondták, átcsapni
vérzombiba. És most nagy volt a tét. Az év végi piknik, amire mindenki már hetek óta készült.
- Tutira letiltja – suttogta Beni Zalánnak, miután egyenes tartással beültek a padba.
- Szóval ki törte be az ablakot? – tette fel újra a kérdést Tímea néni és olyan szigorúan nézett
szét az osztályon, mintha valóban azt keresné, kibe harapjon bele.
- Amíg nem derítjük ki, hogy ki volt, nem mentek haza. Ami meg az év végi pikniket illeti, azt
kezdhetitek elfelejteni.
- Már habzik a szája – kuncogott Milán, aki még a legvadabb helyzetekben is képes volt lazának
lenni.

Csík Mónika: Kikötői csihi-puhi

(c) Móricz Ildikó

Kotlik az égen a nap,

se felhő, se árnyék,

vakít a fény és vakít

egy fogsor – Pityu,

a Piperkőc vigyorog,

akár, ha fényképeznék,

látszik mind az egy híján

húsz foga, a görbe is,

amit Simlis Jocó szinte

kiütött neki a nyáron,

de félig elvétette,

mármint a Jocó,

megbotlott bunyó közben,

és bezuhant a halászhálók közé,

a Pityu-fog pedig csak elgörbült,

mintha üvegkupakot próbált

volna kipattintani, éppen úgy,

azóta karistolja az almát a Pityu,

miként a nyulak, és hegyeset

köp a görbe és az egyenes

foga között, „überkirály”,

mondja Retkes Dzsim,

és tátott szájjal nézi, ahogy

Piperkőc Pityu egy köpésből

eltalálja a meggyet a fán,

és átsercint a kulcslukon,

„csont nélkül”, álmélkodik,

közben kicsit túrja az orrát,

szabad kezével meg

a Pityu vállát veregeti,

mit tesz egy görbe fog,

mit nem adna érte, ha neki

lenne egy ilyen, mondja,

és Pityuval elindulnak

felhajtani Simlis Jocót,

hogy kapja már szájba

Retkes Dzsimet, görbítse

el a szemfogát neki is,

de hiába, a Simlis

felszívódott, elhajózott

Tanganyikára vagy elnyelte a föld,

maradt hát egy székláb,

Smelka Sándor - A kinőtt kastély

Csend van. Üresen áll a királyi vár. Talán elköltöztek az ott lakók, találtak egy jobb
kastélyt, nagyobbat, tágasabbat, csillogóbbat. Sietve indulhattak el: otthagytak mindent.

A trónterem közepén dölyfösen unatkozik a trón. Most nem ül rajta senki. Akár
boldog is lehetne, élvezhetné a mámorító szabadságot, de ő a trón, ami végtére is egy szék. A
székeket pedig arra tervezték, hogy valaki üljön rajtuk. A király helyett most egy
madárfészket tart az ölében, a fészekben fiókák csivitelnek. Amikor a madárszülők
visszatérnek a napfényes mezőről, a trón meg sem érzi azt, hogy egy-egy szárnysuhogással
nehezebb lett.

A gyerekszobában agg hintaló áll. Mintha tudná magáról, hogy szürke, az árnyékban
áll, a legbelső sarokban, arccal a fal felé. Ki tudja, merre jár az a hercegecske, aki utoljára
lovagolt rajta. Már nem is tűnődik ezen. Vannak napok, mikor meghintáztatja egy-egy kóbor
szél. Ilyenkor álmodik: fehér paripa ő, hátán ül a királyfi. Űzik-űzik a sárkányt.

Németh Eszter - A copfos, a Gorcsev meg a Jenő, a Rejtő Jenő

Egy isztriai kisvendéglő nyári teraszán, kockás abroszon a fejfájós minőségű borospohár. Gorcsev Iván végül nem szólt semmit, Vanek úrra gondolt, aki biztosan megjegyezte volna a dolgot.

Vanek úrra, aki fejét csóválva közölte volna, hogy a szeretet bármilyen fajtája magányossá tesz és hogy az isztriai kisvendéglő kék-fehér kockás abrosza, a többi asztalnál ülő vendégek vélt társadalmi státusza igazán nem egy Gorcsev Ivánhoz való.

De Vanek úr nem volt jelen, csak Iván gondolataiban, ahonnan ki is ebrudalta rövid úton, bár ezúttal ez a gondolatmenet meglátszott az arcán is. De Gorcsev a vele szemben ülőt tanulmányozta inkább, aki viszont enyén félrebiccentett fejjel a másik kockás terítős asztalnál ülők beszélgetését hallgatta, és halkan fordított Gorcsevnek.

A lány a copfjaival és a tengerzöld szemeivel ugyanis értette és beszélte is a különös nyelvet, amit a másik asztalnál ülők. Így van ez kérem, ha az ember kimozdul a sivatagi komfortzónájából (nem, Gorcsevnek tulajdonképpen nem a sivatag volt a komfortzónája) és a megszokott párizsi környezet helyett egy isztriai kisvárosban találja magát. Még akkor is így van, ha a lány (a copfjaival és a tengerkék szemével) tulajdonképen sokkal jobban passzolt volna a párizsi környezetbe. Eltekitve attól az apróságtól, hogy Gorcsev Iván nem beszélt franciául, Vanek úr sem, de ez Vanek urat a legkevésbé sem zavarta volna.

Miklya Zsolt : Ha te is akarod

(Csutaknak)

Szemetesbunker. Kétszemélyes.
Általában félig tele. Belül sosem próbálta, ferde tetején viszont ketten elférnek kényelmesen. Felmászni könnyű, fiúnak főleg. Lánynak is, ha olyan. Hanna olyan. Ha akarja.
Máskor meg csak kelleti magát, nyafog, mint a lányok, általában.
A szomszédban is van egy bunker. Ikerlakás, ikerszemetes. De ott nincs gyerek. Így az csak egy szeméttároló.
Hogy az övék miért bunker? Kicsi volt még, egyszer elaludt csak úgy, a nagyszobában, a fotelben. Azonnal mélyre süllyedt, az álom közepébe. Bombázók jöttek.
Kötelékben. Találatot kapott a ház, és lángolt, égett körülöttük minden. De nem a saját lakásukban voltak, hanem a szomszédban. Az ikerben. Abban a szobában, ahova sohasem tette be a lábát.