Versjáték Arany-fedezettel

Uj mondacsok II.

Turbuly Lilla – Nagy Izabella – Kiss Lehel – Smelka Sándor – Tóth Ágnes – Miklya Zsolt szógyűjtéséből

A haza borsa

Elbírja az emlékezet keresztjét,

Messze süt a vidékre,

Örökös botrányul a csavargó szélnek,

Sűrű záporkönnye.

Vagyok pelikánja kietlen mezőnek,

Rínivaló kedvén.

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Balzsamír, becses vér.

Zichy Mihály ballada-illusztrációja (1896)

Alkalmi dal

Tücski-hajcski zsibajjal

Tüske-baglya rezgő árny, 
Konya fülü kegyszellő,

Bogárhátú gaz kolop,

Sokasuljon lábjában

Guzlicaszó, garajcár, 
Tarsolyában kutyabőre,  
Salló berzseny színben.

Körmöczi-Kriván Péter: LIBASOR

Fricska Dorka illusztrációja

Barna volt a nap és barna a fiú. Lehajolt a földre, megitta a harmatot, és őrizte a libákat szótlanul, nem tudta mennyit, mert a fejében nem repültek szám-s-betűfellegek. Majd az iskolában, ahol a tanító ráül a fejére és kikölti őket. Nem is várta az iskolát, kerülte a feneket. Ő mégis tudta, merre megy a napkelet, merről jön a napnyugat, hogyan szól a szél, hogyan nyerít az eső, mit kér a gyomorének, mit tapos a mezítláb.

A barna fiú szájában cigarettacsikk lógott, hetykén, piszkosan. A földön találta, láb nem taposta, és hogy örökké égjen, meg nem gyújtotta. Barna szemével nézte az utat, ami ment, ha mentek rajta. Tudta jól, üresen az út is csak áll. De akkor nem állt, mert csörömpölt rajta a sok bicikli libasorban, friss libafosban, mert a barna fiú ott talált zöldet a nyájnak, libanyájnak, pont az út mellett.

– Osztály fékezz! – kiáltotta a soreleje cserepes szájjal és az a két szó elment a sorvéghez is.

A biciklik megálltak, és velük együtt az út is. Az osztály nézte cserepes szájjal a barna fiú barna kezét, barna lábát, barna szemét, nézték a libákat. A soreleje, aminek bajsza volt, és szemüvege, fekete, kinyitotta a száját, azon dőltek a cserepek.

– Osztály jegyezd, a liba legel – kiáltotta és az osztály zsebbe nyúlt, noteszt húzott, hegyezte a ceruzát, jegyezte a libákat. Minden betűjét rátette a lapra.

– Osztály jegyezd, harminchárom – kiáltotta a soreleje és az osztály rátette a lapra.

Arany János – Gombos Péter: SEJTELEM – REJTELEM

Arany János

SEJTELEM

Életem hatvanhatodik évébe’

Köt engem a jó Isten kévébe,

Betakarít régi rakott csűrébe,

Vet helyemre más gabonát cserébe.

Gombos Péter

REJTELEM

Emberlétem negyvenedik hetébe’

vett engem a jó anyám keblére,

kívánva, hogy szégyent ne valljon,

Istennek kedvére neveljen.

Illusztrációk: Bódi Kati

Mészöly Ágnes: Ágnes 2.17

Ágnes asszony hol a férjed

Csak kimosok míg felébred

Vízsurrogás ne zavarja

Nagyon kényes minden zajra

Nem bírja ha sír a gyermek

Honnan veszed dehogy vernek

Jó ember ő te is látod

Egyébként sincs több barátod

Az a sok stressz benn a gyárba

Balhés srác volt félig árva

Őt is ütötte az apja

Ki mit érdemel azt kapja

Jobban kéne őt szeretned

Dupla ágyat meg nem vetned

Mindig várja meleg étel

Nem nagy dolog tedd csak széjjel

Miért baj ha iszik néha

Ne röhögcsélj ne légy léha

Honnan szedtél új ruhára

Tartsd a szádat ez az ára

Ne nyafogj hogy fosol tőle

Menjél ki a levegőre

Minden reggel hozzál tejet

Ennél úgysem lesz jobb helyed

Ne hisztizz hogy hol az isten

Tiszta alsó hogyhogy nincsen

Jobb mint tökegyedül lenni

Más se fog jobban szeretni

Nehogy róla rosszat mondj

Mosd csak véres még a rongy.

Illusztrációk: Kőszeghy Csilla

Miklya Zsolt: Holdudvar-séta

Pap Kata illusztrációja

Ajtó elől felkél

egy kiszolgált kutya,

kinyílik az ajtó,

jön a gazda fia.

Ajkán még ott billeg

a kenyér morzsája,

de ő már a holdat

s holdudvart kóstálja.

Kezében a póráz,

nyakörvre akasztva,

okos eb a jámbor,

engedi a gazda.

Éjszakai sétán

párszor már valának,

jó őre a pásztor-

kutya a fiának.

Főleg, ha az asszony

teli tállal várja,

kutyatápért sétál

pásztorok szolgája.

Pedig csak egy fiút

s holdat pásztorolhat,

sebaj, a hold mellett

jól elcsillagolgat.

Míg végre elpihen

holdudvar és ház is,

ajtó elé fekszik

a pásztoreb máris.

Csak előbb a fiút

körbeszagolássza,

jobb ízű az álom

gyerektársaságba.

Miklya Luzsányi Mónika: A vén Tamburás

A városban Tamburásnak nevezte mindenki a vénembert, de hogy miért, azt már senki sem tudta. Igazság szerint sokan azt sem tudták, mi is az a tambura. Tán’ valami hangszerféle, de hogy milyen, arra már senki sem volt kíváncsi. A város lakói amúgy szerették a zenét, főleg, ha kocsmában verték a dobokat, húzták a hegedűket, ha folyt a sör, és ha kipirult a lányok arca a tánctól. A vén Tamburás azonban sohasem járt a kocsmákba, a térre sem ült ki a hangszerével, mint a vándormuzsikusok. Volt, aki úgy tudta, hogy otthon, a négy fal között szokott muzsikálni. S valóban. A Tamburás omladozó vén házának szorosra zárt spalettái mögül némelykor mintha zeneszó hallatszott volna ki.

– Mit csinál ez? – csodálkoztak az ablak alatt elhaladók. – Magának játszik? Egyedül?

– Azt meg minek? – kérdezte egy ficsúr. – Minek a muzsika, ha nem táncolnak rá?

– Tán’ magában táncol a vén öreg – toldotta meg röhögve egy másik nagyokos.

– Akárhogy is, bolond a vén Tamburás – összegezték a dolgot, és továbbmentek sietve. A szorosra zárt spaletták mögül kiszűrődő hangokra ügyet sem vetett senki, s egy idő után meg sem hallották már, hiszen a hangfoszlányok nem álltak össze muzsikává a fejükben.

De Mia szerette a spaletták közül kiszűrődő hangokat. Bevackolta magát a Tamburás omladozó házának kapualjába, és hallgatta a hangfoszlányokat. Halk pengetés szűrődött csak át a vastag falakon, ritkán állt össze a dallam, de ha Mia lecsukta a szemét, arcok jelentek meg előtte ilyenkor. Nők, férfiak, gyerekek, idősek és fiatalok. Mind különbözőek voltak: szőkék, barnák, kék szeműek, feketék. De mindannyiójuknak valami végtelen bánat ült az arcán. Mia szerette volna megérteni, miért ilyen szomorúak, de a hangok elszálltak, s velük együtt eltűntek az arcok is. 

Baracsi Gabriella illusztrációja

Egy napon, amikor Mia ismét ott kuporgott a vén Tamburás kapuja alatt, várva, hátha felcsendül egy dallam, hirtelen kinyílt a zöldre festett szárazfa kapu, és a Tamburás lépett ki rajta.

Vörös István: BOR VITÉZ 2.0

Holdba vész a köd uszálya

Látó csend ül völgyön, bércen.

Bor vitéz dől rossz lovára.

„Isten hozzád szenvedélyem.”

Látó csend ül völgyön, bércen.

Közöny tépázza a fákat.

„Isten hozzád szenvedélyem.”

Bor vitézé csak a látszat.

Közöny tépázza a fákat.

Jön az úton két szép farkas.

Bor vitézé csak a látszat.

Ám a látszat is hatalmas.

Jön az úton két szép farkas.

Honnan jönnek, hová mennek?

Ám a látszat is hatalmas.

Mondd, melyiket látod szebbnek?

Honnan jönnek, hová mennek?

Zúg az erdő, mint a magány.

Mondd, melyiket látod szebbnek?

Egyik kerek, másik sovány.

Zúg az erdő, mint a magány.

Suhan, lebben a két lélek.

Egyik kerek, másik sovány.

Csapongnak a denevérek.

Suhan, lebben a két lélek.

Mégis kihalt a vad tájék.

Csapongnak a denevérek.

Bor vitéz is csak egy árnyék.

Mégis kihalt a vad tájék.

Lidérc-ajkon zúg fel a dal.

Bor vitéz is csak egy árnyék.

De árnyéknak túl fiatal.

Lidérc-ajkon zúg fel a dal.

Bor vitéz már ezer éves,

De árnyéknak túl fiatal.

Kísértetnek tekintélyes.

Bor vitéz már ezer éves,

vagy nem is jött a világra.

Kísértetnek tekintélyes.

Holdba vész a köd uszálya.

Illusztrációk: Klesitz Piroska