2022. július 5., kedd

Fodor Veronika: Semmiségek óceánja

 

Illusztráció: Porzsolt Janka
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A zöld madár már napok óta úton volt, amikor megpillantotta a palotát. A partközelben állt a Semmiségek óceánjában, kacsalábon, vízzel körülölelve.
Itt majd végre megpihenhetek – gondolta.
Körberepülte az épületet. Tele volt zölddel és pirossal, pázsittal és tetőcserepekkel. Egy valamit viszont nem látott rajta: nyitott ablakot. Egyetlen, résnyi ablakát becsukott, zsindelyes paletta rejtette el.
Nem értem. Egy csipetnyi fényt sem akarnak beengedi a szobákba? Lakik itt egyáltalán valaki? – töprengett a madár magában. Csak egyféleképpen tudhatta meg, be kellett kopognia. Szerencsére az ablakpárkány elég széles volt ahhoz, hogy leszálljon. Picit egyensúlyoznia kellett, de végül is sikerült. Óvatosan, majd egyre hangosabban kopogtatott csőrével a palettán. Csend fogadta. Aztán egy kis idő múlva neszezés, kaparászás és torokköszörülés.

2022. július 3., vasárnap

Miklya Zsolt: Madárszív

Illusztráció: Novák Dávid (Szabadka, Október 10. Általános Iskola)
Illusztráció: Novák Dávid (Szabadka, Október 10. Általános Iskola) 

 

Van egy határ, amin túl éjszakázom.

Van egy határ, amin csak ázom-fázom.

Van egy határ, amin túl színtelenbe

merül az évad. Függöny a végtelenre.


Van egy határ, amin innen nem alszom.

Van egy határ, amin csak átviharzom.

Van egy határ, amin innen színörvény

ragad magával. Színeket nem köt törvény.


Határon túl, határon innen élek.

Hétalvó, hétszínvilágról mesélek.

Hétébredő, hét árnyékot vet álmom,

de úgy hiszem, a titkát megtalálom.


Madárszívem határokon átível.

Szárnytollaimat is feltöltöm szívvel.

Határon túlra, pirkadatra szállok,

íveljetek velem, színes világok. 


2022. július 2., szombat

Lehullt egy levél - Böszörményi Gyula emlékére

(c) Varga Zsófi



VILÁGSZÁM
(Miklya Zsolt)

Jártál már a Gyula-fán?
Hergebergelj,
bócabiccenj,
ágról ágra
lógalibbenj,
s fenn teremsz a
sutasete
sétafán.

(Eszter) Ülök az udvaron, rám száll az este és a Fára mászni szabad diófájának a helyét bámulom. A diófáét, ami anno az egész világmindenséget foglalta magába a Világuccában, ahol egy révülő biztosan lakott. Egy boldogtalan napon - és az ember életében sokkal több boldogtalan nap van, mint kolbász - leemeltem a könyvtárban a Gergőt, hogy az majd elég vastag lesz elterelni a figyelmem. Hogy egy könyv mi mindenre jó, azt senki nem tudja nálad és Noéminél jobban:

Olyan ostoba szegény, hogy ha belép a könyvtárba, zokogni kezdenek a polcon álló kötetek.” (Böszörményi Gyula)

Tettél róla, hogy az efféle emberből minél kevesebb legyen.

(Lakatos István) "A tiszakécskei könyvtárban volt egy beszélgetéssorozata, ahová a legnagyobb kiválóságokat hívta meg, írókat, színészeket, szakembereket, művészeket, és csak úgy dumálgattak. Mintha csak sörözgetnének, formalitások és feszengés nélkül. Egyszer engem is meghívott, amire nagyon büszke voltam, és előtte vagy nyolc órát beszélgettünk a dolgozószobájában, bár nevezzük inkább dolgozóficaknak. Akkor beszélgettünk úgy istenesen először, de tényleg olyan volt, mintha öröktől fogva ismernénk egymást. Elképesztő élmény volt, és megtisztelő, hogy a bizalmába avatott."

(Eszter) Engem is meghívtál, mint Lakatos Pistit, rengeteget beszélgettünk, mindig kész voltál egy interjúra, jó szóra vagy viccre.

Reggel feleslegesen mentem be az iskolába, elmaradt az első óra, kiültünk hát kávézni az udvarra a hatalmas platán alá. Ekkor ért utol a hír. Elkezdtek csendesen folyni a könnyeim, kérdezték is, mi a baj. Próbáltam hát idegen nyelven elmagyarázni, ki is vagy. Nem értették.
A Föld szemérmetlen módon forgott tovább, intéztem a mindent is és az anyanyelvemen ugyan, de azoknak az amúgy drága jó embereknek sem tudtam elmondani, ki is vagy és miért menjenek most a pokolba vagy ahova akarnak…

“Hinnye, az a radai hétszertekert varangyos kormorántojással zápított, sínpárverte tartómadzaggal átkötözött sápítozós ángyikám fülszőrös vakarékától távol tartott zöldnyelvű mindenségit neki!” (B.Gy.)

Ekkor írtak rám a cimborák. Szépen sorban. A Tetejetlen fa nagyot sóhajtott, egyetlen levele sem maradt rezzenetlenül. Pedig csak egyetlen levél pergett le a csúcsáról, hullásában végigsimítva a többit, megmutatni, nem vagyunk mi egymás nélkül senkik és semmik.

Mit nekünk eső, vihar, hó vagy perzselő napsütés, ha lehullik egy levél, hiába nő majd a helyére más, egy egész világ veszik el általa. De ahogy a fáról lehulló levél is visszakerül az erek titokzatos tekervényein át, táplálva a Tetejetlen fát, ahogy a természet rendje diktálja, úgy mi sem maradunk nélküled.
Fent a kápolnában szomorú mélyen megzendült az orgona.

Hazajöttem aztán, oda, ahol bebúvik az éjszakába a régi diófa helye, ahol a csillagok mellett csak a laptop fénye világít, csalafinta girbegurbákat és hergebergéket rajzolva a képernyőre.
Ebben sötétségben a régi diófa ágai lassan kitárulnak, tetejetlen csúcsán a nap, levelén világok. Az egyiken a Hergeberge hercegecske, a másikon Semlye, egy másikon Toki. Gergő és Zsófi, Ambrózy báró és Mili…

Ágai közt álmos rigófütty és bagolyhuhogás…

(Miklya Zsolt) Madárhangra ébredek és kelek, közel egy hónapja.
A kitárt ablak előtt, egy gesztenyefán szólal meg a feketerigó, megelőzve a hajnalt, amikor derengeni kezd.
Már várom a hangot, és amikor megszólal, perceken belül kelés.
Ma is vártam, és nem szólt. Az udvar felől sem, hiszen onnan is hallatszik a másik oldal rigókísérete. De ma mindkét oldal hallgatott. Nem értettem, miért. De azért keltem, a derengést nem lehet becsapni.
A Gyula-fa miatt?
Hasonló történt velünk még az aranykorban, Ecsegen, 1989 telén. Amikor Weöres Sándor meghalt, azon az éjszakán vagy inkább hajnali derengés előtt egy süvöltő koppant a konyhaablakon. Bentről csak a koppanást hallottuk. Reggel találtam meg fagyott tetemét az ablak előtt. Akkor még nem tudtam, hogy azon az éjszakán meghalt Weöres Sándor. Később, nap közben tudtuk meg, letaglózott a hír és az egybeesés.

A madarak tudnak valamit. Vagy annyira médiumok, hogy az egzisztenciális rezonancia elkerülhetetlen.
A két kis öreg, akiktől élni tanultam, gyerekkorom szomszédai, órákat üldögéltek esténként a nagy diófa alatt. Órákig hallgattak, és hallgatták a rigók énekét. Persze ők sokáig éltek. Utánuk pedig jöttek új lakók, és első dolguk volt kivágni a diófát. Meg a két nagy fenyőt az ablakuk előtt.

Ilyenek jutnak eszembe, és várom a derengést. Várni jó. 
Nem tudom, mi történt Gyulával. Csak bízom benne, hogy ő is tudott várni.
Hogy ami történt vele, a várakozás gyümölcse.
A derengésé.

“– Úgy, miként az életében minden más akadály: hitt önmagában, s abban, hogy a mesék igazak! Az én varázserőm titka csak ennyi: sárkány, manó és tündér mind-mind létezik, ha így hiszed. S ha nem hiszed, hát nincsenek – de akkor meg mit ér az élet?!”(B.Gy.)

A Cimborák nevében: Miklya Zsolt és Németh Eszter

Viszontlátásra!
Még találkozunk!

2022. július 1., péntek

Németh Eszter: Fára mászni szabad!

 

Illusztráció: Szenci Vivien (Szabadka, Október 10. Általános Iskola)
Illusztráció: Szenci Lilien (Szabadka, Október 10. Általános Iskola)

Az eperszájúnak ugyan földig ért a lába, de meglehetősen kurta volt. Ez később sok vita és néhány bók forrása is lett, az eperszájú ugyanis váltig állította, hogy minél kurtább a lábad, annál nehezebb feldönteni, mert alacsonyan van az ember súlypontja. De történetünk idején az alacsonyan lévő súlypont meg a stabil állás még nem foglalkoztatta.
Fára akart ugyanis mászni, amihez az alacsony termet és kurta láb kedvezőtlen feltételnek számít. A diófa magasából Zsóóóci öltötte rá a nyelvét, ami szép nem volt, csak szabályszerű. Szívesen segített volna a kicsinek, de a fán saját magára kellett vigyáznia, és a tökmagnak semmi keresnivalója nem volt ott, amíg nem tud egyedül felmászni. Ez volt ugyanis a szabály. 

2022. június 28., kedd

Csányi Szilvia: Ízek városa

Mayer Szilvia rajza (Bátaszéki Kanizsai Dorottya Ált. Isk. és AMI)

 
Az Ízek Városa mindenki valóra vált álma volt. A színpompás házikókban volt minden mi szem-szájnak ingere, sőt még az utcák is csábító cukormázzal voltak burkolva. A város lakói azonban már megszokták, hogy munkába vagy iskolába menet édességek, sütik és más finomságok jöttek velük szembe. Pont ezért szerettek itt lakni, hiszen nap mint nap új ízeket kóstolhattak meg és a levegőben télen-nyáron isteni illatok terjengtek.
Hétvégenként az utcákra özönlöttek, a finomságokat pedig a házikók elé felállított standokon kínálták kóstolásra. Ilyenkor más városok lakosai is idelátogattak.
Az egyik ilyen hétvégén egy Hugó nevű kisfiú is az Ízek Városába érkezett a szüleivel. Míg a felnőttek egy almára hasonlító ház előtt lelkes eszmecserébe merültek az új gyümölcsfajtákról, addig az unatkozó Hugó, aki semmilyen gyümölcsöt nem szeretett, felkerekedett megnézni a többi standot is. Ahogy kedvetlenül nézelődött, megszólította egy tölcsér fagyi:
– Szia! Kérsz kóstolót az új fagyi ízeimből? Három is van! Az elmúlt hetekben rengeteget kísérleteztem, mire megtaláltam ezeket a tökéletes kombinációkat.
– Kaphatok inkább egy gombóc vaníliát? – kérdezte Hugó.

2022. június 26., vasárnap

Iza kedvencei a sziszegő szavak

Várfalvy Emőke: Sziszegő szavak


Illusztráció: Konyicska Kinga

Szunnyadozó szarkalábon
Szürke szúnyog sziesztázik,
Szomjas szamár szalmaszálon
Szilvaszörpöt szipókázik,
Szén-szín szarkánk
Szépen szálldos,
Szomorú szemű,
Szélhámos,
Szivárványba szerelmes,
Szellőszárnyú szélkakas,
Szaténszállal szerteszét szőtt,
Szappanhabos szemmagas.
Szabadnapos szombat,
Szikkadt száraz szikla,
Szellemesen szókimondó,
Szagos szivarszipka.


Eredeti megjelenés: Sziszegő szavak


2022. június 25., szombat

Iza kedvence az Oviba menet

 

Nagy Izabella: Oviba menet

 

anyuval
Anyuval kézen fogva sétáltunk az oviba,
lóbáztuk előre és aztán hátra,
hintázott kezünk önmagától,
szél fújt át fonott ujjainkon,
bár fogtuk szorosan, hiába.

Mintha a szél elválasztani akarna,
úgy, mint az oviba, ha érkezem,
anyu elköszön, szemével simogat,
kezével kezemre kulcsol,
nem lóbázzuk, mert menni kell.














apuval
Apukám égig érő sudár jegenyefa.
Én pedig, ha kinyújtom az ujjaimat,
meg tudom fogni a felhők lábát.
Ez titok,
senki se tudja, csak apu meg én!
Amikor az oviba értem jön négykor,
rám kacsint és apusan mosolyog.
Nyakába ültet,
és én tudom,
hogy ma is kinyújtom az ujjaimat,
megfogom majd a felhők lábát,
mert apukám égig érő sudár jegenyefa.