2017. július 22., szombat

Tóth Ágnes: Rab Kutya

(Arany János: A rab gólya változata)



Vajda Melinda illusztrációja



Árva kutya áll magában
Egy öreg ház udvarában,
Elszaladna, messze menne,
Messze-messze,
Ki a rétre,
Csakhogy láncra vagyon verve.

Tűnődik és csahol néha,
Addig, amíg el nem unja,
A farkát is tekergeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun újrakezdi.

Magasra emeli orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna:
Kőfalon nem látni átal.

Ha a rétre kinézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad ebek futnak ottan
Szabad földön,
De hiába,
Ő meg it van elhagyottan.

Rázza, tépi, mindig várja,
Hogy elszakad majd a lánca,
S szabadulva messze szökdell,
Hol a pálya
Nincs elzárva,
S a szabadság rétje zöldell.

Megkísérté egyszer-kétszer:
Elszakítani a láncát,
És bírná-e a négy lába;
Hej, dehogynem bírná már ma,
Csak ne volna
Megkötözve, 
Oly kegyetlen megláncolva!

Árva kutya, szegény csahos,
Sohse hullik le a láncod,
Soha többé, fagyos télig;
Mert ha egy nap elszakadna,
A rossz gazda
A nyakadba
Újabb láncot akasztana.

                  *

Na de én most megmentelek,
Mert a versben mindent lehet,
Elvágom a
Rozsdás láncot,
Visszaadom szabadságod,
Fuss!



2017. július 19., szerda

Smelka Sándor: A kétdimenziós macska





Kétdimenziós a macska:
erkélykorlát peremén él,
szinte nincsen szélessége,
kötéltáncos lesz a végén.
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

Jött egy kutya a családba:
kajlafülű, ugribugri,
a macskának nem ajánlott
odalent a padlón futni.
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

Kétdimenziós a macska,
egy ideje ott él fenn:
a kanapén, foteltámlán
eszik, alszik csendesen.
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

De a kutya egyre nagyobb,
eléri a kanapét,
a macskának foteltámlán
sem biztonságos a lét.
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

Kétdimenziós a macska,
egy ideje le se jön már
a korlátról, könyvespolcról,
szárogató kötélen jár.
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

És a kutya egyre nagyobb,
már az asztalt is eléri,
ahol épp egy ínycsiklandó
hurka gőzöl: Ó, ki kéri!
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

Kétdimenziós a macska:
asztal fölött madzag vezet,
a konyha is üres éppen,
miért fogna ő egeret?
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

A kutyát majd jól elverik:
„Hol a hurka, kis öreg?!”
„A macska volt… Jaj, ne bántsáááál!
Nézd meg azt a kötelet…”
Hű, miáú! Mi lesz ebből?!

Kétdimenziós a macska:
kibérli a korlát élét.
A kutyának nem hisz senki,
s ő csak nyalja szája szélét.
Hű, miáú! Mi lesz ebből...


Illusztrációk: Ábrai Barnabás

2017. július 17., hétfő

Arany 200 – Arany nyár


200 évvel ezelőtt született Arany János, akinek a neve és életműve értékmérővé vált irodalmunkban és nyelvünkben. Valódi Arany-fedezetté. Mindannyian hordozunk magunkban valamilyen Arany-képet, illetve Arany-szótárt, akkor is, ha ez öntudatlan, a mindennapjainkba beépülő dolog. De számunkra, akik gyerekeknek és fiataloknak (is) írunk, alkotunk, különösen fontos, hogy egy ilyen jeles évfordulón – bicentenáriumon – tudatosítsuk, mit jelent számunkra Arany, a kötelezőségen – iskolai tananyagon és ünnepi megemlékezéseken – túl. Elhatároztuk hát, hogy alkotó játékkal kapcsolódunk be az Arany-évforduló eseményeibe: Arany-újraolvasó és szókincsgyűjtő játékot szerveztünk, s nyomában olyan versek, lírai indíttatású történetek, mesék születtek, amelyek nemcsak „nyomokban” tartalmaznak Aranyt, hanem lényegi, mondhatni létmeghatározó módon. Így szeretnénk őt közelebb hozni és továbbvinni a mai gyerek, ifjú és felnőtt olvasók felé az elkövetkező két hónap során. Minden olvasónknak és alkotótársunknak valódi Arany-nyarat kívánunk ezzel.

Bódi Kati illusztrációja

Jöjjön rögtön egy játék:

Versmozaik
Az alábbi verset az Arany-szótárból, vagyis Arany János verseinek szavaiból és kifejezéseiből állítottuk össze (Tóth Ágnes, Smelka Sándor, Gombos Péter és Miklya Zsolt szógyűjtése nyomán).
1. Tagold a verset: Hol van a különálló szavak, kifejezések határa, amelyek különböző versekből vannak kivágva?
2. Törd a fejed: Ráismersz-e, mely versekben szerepelnek ezek?
3. Keresd meg a forrást: A szavakra, kifejezésekre ráklikkelve eljutsz azokhoz a versekhez, ahonnan ki lettek emelve.







Jó újraolvasást-olvasást!

     Móni és Zsolt

2017. július 14., péntek

Mészöly Ágnes: hogyan tanulhatsz te is repülni





repülni tényleg nem nehéz,
pofonegyszerű, néha kész
vicc.

rigófütty, kakasszó délután,
nagy ölelés egy hét után,
tejhab a kávé tetejére,
kis lazulás a rend helyére,
hideg, sós vízben elmerülni,
szikrázó tüzet körbeülni,
gyerekpofára nevetés,
a sárra porhó, nem kevés,
padlógáz, száztíz lóerő,
árnyékban ócska heverő,
színes halak az égre festve,
egy jó vacsora péntek este,
bicajjal száguldani le a völgybe,
topogva várni rá, a drága hölgyre,
izzadva húzódzkodni diófára,
édes gyümölcsöt falni két pofára,
órákig nézni tengert, kékeszöldet,
nyáreste öntözni a száraz földet…

túlbonyolítani nagy tévedés,
nem kell hozzá pazar technika és
trükk.

Illusztrációk: Varga Zsófi

2017. július 12., szerda

Stiglincz Milán: Bálint repülni vágyik



- Min gondolkodsz? – kérdezte a Király.
- Hmmm – fejtegette hosszasan véleményét Bálint.
- Hogy mondtad?
- Tessék?
- Bálint, mi a bajod? Órák óta üldögélek a hátadon és egy szót sem szólsz hozzám.
- Ja, semmi – dünnyögött Bálint. A Királynak épp annyi ideje maradt, hogy felröppenjen, mielőtt barátja elmerült a mélyben. Egy darabig csak süllyedt, fejjel lefelé, majd az áramlattal együtt mozdult. Forgott, lebegett, irányt váltott és közben szívet tépő dalát dúdolta. Mikor legközelebb a felszínre emelkedett, a Király még mindig fel volt zaklatva: - Ez meg mégis mire volt jó? Csuromvíz lettem! – szólt és visszalebbent Bálint hátára.
- Bocs!
- Nézd, én nem tudom, mi bajod, de csak akkor tudok neked segíteni, ha elmondod. Nézd meg, csuromvíz!
- Én sem tudom. Csak azt érzem, hogy valami nem stimmel. Hogy többet szeretnék, mint ami van.
- Több mit? Vizet? – vijjogott fel nevettében a Király.
- Ne viccelj, komolyan beszélek!
- Akkor sem értem.
- Én sem. Tudod, úszkálok nap mint nap. Néha felmegyek majdnem az Északi-sarkig, aztán lejövök ide, a melegbe. És közben úgy érzem, hogy átfolyik az élet az ujjaim közt.
- Nincsenek is ujjaid.
- Köszönöm!
- Oké, ne haragudj! De mire vágysz még?
- Hmmm, mire… - töprengett Bálint és behunyta a szemét. Igyekezett csak arra figyelni, ahogy a napfény a hátát melengeti, de nem ment neki. Egy ideje már semmiben nem lelte örömét.
- Na jó – szólt végül a Király. – Nekem most haza kell mennem, mielőtt a Királyné szétrúgja a vizes hátsómat. Holnap reggel ugyanitt találkozunk. Addig próbáld meg kideríteni, mi bajod!
- Üdvözlöm a Királynét – motyogta Bálint és hosszan nézte a part felé repülő barátját. Közben a szíve még inkább sajogni kezdett. És ekkor hirtelen megértette, mi fáj neki.

- Rájöttem, mi a baj – köszöntötte barátját másnap. – A repülés!
- Mi a bajod vele? Nem is repülsz! – kezdett szórakozottan tollászkodni a Király.
- Hát épp ez az! Repülni akarok – A Király csőre megállt a tollai közt.
- Aha. Repülni. Te.
- Tudom, furán hangzik, de igen! Repülni akarok. – Bálint szemei bepárásodtak. – Odafent akarok szállni az égen, mint te és a Királyné.
- Értem! – kiáltott fel a Király. – Akkor szárnyakra van szükséged!
- Attól tartok, igen – szólt gondterhelten Bálint.
- Rendben, szerzek neked – bólintott a Király.
- Kérlek, ne gúnyolódj velem!
- Nem, nem, komolyan! Mindjárt jövök – szólt könnyedén a Király és elrugaszkodott Bálint hátáról.
Bálint egy idő után nem tudott úrrá lenni izgatottságán. Vajon tényleg hoz neki szárnyakat a Király? Vajon tényleg tud majd velük repülni? Vajon…
- Helló, te vagy Bálint? – hallott meg egyszer csak egy mély, női hangot a háta mögül. Megfordult és eltátotta a száját.
- He… helló! Igen, én… És te? – Soha ilyen gyönyörű lényt még nem látott életében.
- Az én nevem Valentina. A Király mondta, hogy erre talállak.
- A Király…? – hebegett Bálint.
A Király mindeközben mosolyogva vitorlázott, magasan felettük az égen: - Nesze, a szárnyaid, te mamlasz! – gondolta elégedetten, és hazarepült, egyenesen a Királynéhoz.

Illusztráció: Steiner Lídia

2017. július 10., hétfő

Kiss Lehel: Ricsi és a Nagy Képzelőerőművész


 
Rajtner Ricsi semmit sem tudott elképzelni. Szinte. Nem csak, hogy egy pegazust például, de még egy tehenet sem, vagy egy szürke vagy más színű galambot, vagy mondjuk egy dobostortát. Egy ideig nem is zavarta ez a dolog, mert azt sem tudta elképzelni, miért rossz annak, aki nem tud elképzelni semmit. Szinte. Amikor azonban fogalmazást kaptak házi feladatnak, rádöbbent, hogy ő nem tud fogalmazást írni, és ha az anyukája nem írta volna meg helyette, lebőgött volna rendesen. Rajz órán le tudott másolni mindent, amit elébe raktak, de amikor egy pegazust kellett volna rajzolni, csak úgy, fejből, leizzadt.
Rajtner Ricsit kezdte egyre inkább bosszantani ez az áldatlan állapot, hogy semmit nem tud elképzelni. Szinte. Sokszor órák hosszat ült a küszöbön, homlokát felhúzott térdeire nyomva, hátha beindul a képzelete, és maga előtt lát egy tehenet, mondjuk, vagy egy dobostortát legalább. Ehelyett becsukott szemekkel is csak azt látta, hogy ott ül a küszöbön, homlokát felhúzott térdeire nyomja, s erölködik, hogy elképzeljen végre valamit. Semmit nem tudott elképzelni, csak ezt (azért mondtam, hogy szinte).
Egyszer, amint újra ott ült, eszébe jutott, hogy valamikor, valahol olvasott valamit a Nagy Képzelőerőművészről. Ő talán tudna segíteni a baján! És csodák csodája: elképzelte, hogy a Nagy Képzelőerőművész – hipp-hopp! – előtte terem.
– Tartsd csukva a szemeidet – mondta –, és nyújtsd ki oldalra a karjaidat!
Ricsi úgy is tett.
– Most pedig lassan kezdd el mozgatni őket fel-le! Fel-le! Fel-le...
A Nagy Képzelőerőművész hangja egyre halkabb lett, míg bele nem veszett a szélzúgásba. Egy idő után Ricsi nagyon könnyűnek kezdte érezni magát, és érezte azt is, hogy karjai valami hideg puhaságban mozognak. Felhők voltak! Óvatosan kinyitotta a szemét, és csak fehérséget látott meg kékséget, s egy-egy foszlányt az alatta elterülő tájból.
Azóta is ott kering, fenn a magasban, s bár elképzelte ezerszer is, a Nagy Képzelőerőművészt nem tudta maga elé idézni úgy, ahogyan először látta – pedig, hogy hogy lehet visszaszállni a földre, egyedül csak ő tudná megmondani.

Illusztráció: Kőszeghy Csilla

2017. július 6., csütörtök

Nagy Izabella: a repülés művészete


épp csak felemelkedtem lábujjhegyre
épp csak felfelé nyújtóztattam az összes ujjamat
a szél fölkapott így hirtelen
lég-szőnyegen vitt magával a huzat
és felrepített a magas égbe
hogy azt sem tudtam mit tegyek...
még jó hogy meleg tavaszi idő volt aznap
nem fáztam fent a felhők bodra alatt
bámulhattam a házunk öregecske tetejét
piros-szájú cserepeit ahogy mosolyognak rám
bámulhattam a szomszéd almafáján ülő seregélyt
csipogott s én köszöntem neki gyorsan ám
bámulhattam a szépen nyírt fű zöldes levelén
pihenő Buksit és a cicát lustán heverészve rajta...
s az idő oly gyorsan elszállt itt a kékben
anyukám a konyhaajtóból intett értem:
Attilám, ne lógázz a diófán
letörik az ága s megütöd magad!
Gyere, kész a vacsora!
épp csak leengedtem a lábujjhegyet
épp csak visszahúztam az összes ujjamat
s máris a talajon voltam megint
szaladtam befelé mint a kékben a huzat

 illusztráció: Endrődi Kata