2014. június 25., szerda

Miklya Zsolt: Vándorének

avagy ballagda hét határon


(A Ballagdának története van. Miklya Zsolt és Dávid Ádám úgy tervezték, hogy a megnyitóra egy új, 38. mesét állítanak össze a 37 mese szövegeiből összeollózva. Zsolt nekiült, elmerült a mesékben, aztán még mélyebbre merült bennük, és mindegyik mese elárulta , melyik a titokmondata. Ezeket a titokmondatokat helyszínről helyszínre járva egymás mellé tette, és láss csodát! Vers lett belőle, amit a megnyitón Dávid Ádám és Bertóti Johanna felolvastak. A felolvasást Szabó Imola Julianna vetítése és Bene Bálint fuvolajátéka kísérte. A hangulatot idevarázsolni nem tudjuk, de a vers talán segít beballagni a mesetájunkat. Amit Pap Kata szépen le is rajzolt. Játékos kedvűek és a szövegeket ismerők kitalálhatják, melyik mondat melyik meséből pottyant ide.)


1. Kockavárosban

Megmenekül a világ, ami nem fog többé fájni,
mintha csak nekem tervezték volna!
Mintha valaki legombolyította volna a sötétet,
a fiúk felrakták a katonáikat. No, nem a polcra.
Fityegett már, meg egy picit el is volt repedve.
Épp csak rákoppintottam, máris darabokra esett…
Pont azért kocka a kocka, mert széle-hossza egy.

2014. június 23., hétfő

Száguldó gyorsvonat

Interjú Németh Eszterrel


Gyorsabban olvas, mint ahogy a railjet száguld Budapest és Graz között. Ugyanis Graz mellett él. A Hét határon kiállítás neki köszönheti a koncepcióját. Sőt, még horgolni is tud, a legszebben csíkos borzot.

Ayhan Gökhan interjúja


Eszterlánc


Elkészült a Hét határon program, szokatlan módon az alkotási folyamat fordítva történt, külföldi alkotók illusztrációihoz készült mesék gyűltek össze magyar szerzők billentyűzetéből-töltőtollából. Hogyan viszonyulsz az egészhez, hogyan gondolsz vissza a szervezésre, milyen élményt okozott az előkészület?
Azért lehet arról gyakran hallani, hogy egy-egy kép indít el közös alkotói folyamatot. Én relatív későn érkeztem el a Hét Határra, amikor elkezdtek szállingózni a mesék kért meg Majoros Nóra és Rét Viki, hogy segítsek be a szerkesztésben. Vikivel nagyon szeretek együtt dolgozni, az egyik legjobb szerkesztő, akit ismerek. Mondhatjuk úgy is viccesen, hogy ő az editor doctus, én meg az editor natus. Mivel nekem a többszörösen problémás szövegek a hobbim, ilyen meg nem akadt, így gyorsan Nóra mellett kötöttem ki segédnek. Élmény vele dolgozni, elképesztően hasonlóan, és mindketten nagyon praktikusan gondolkodunk. Szívesen dolgoztam a keze alá, remélem ő is így élte meg. Egyébként pedig önmagában az összefogás, a pozitív hozzáállás, hogy mindenki azért dolgozik, és gyakran szorítja háttérbe magát, hogy sikerüljön. Többször rácsodálkoztam a negatív reakciók hiányára.

2014. június 19., csütörtök

Piros tollak

Interjú hét határ meséinek szerkesztőjével 

Rét Vikivel Németh Eszter beszélget

Rét Vikinek mindig van lufija


Rét Viki, szerkesztő, bár szívesebben nevezném néha korrektornak, esetleg zordektornak. Történetesen a legjobb barátom is, külön öröm tehát, hogy újra interjúban faggathatom, ezúttal a Hét Határ elnevezésű meseprojektről.
Hogy kerültél bele a Hét Határ szerkesztői székébe?
Simon Rékával a Könyvmutatványosoknál is együtt dolgozunk, ő találta ki és mesélte el nekem a Hét Határon ötletét. Könyvmutis barátnőimnek sokat mesélek arról, mi mindent szerkesztek, és persze csinosítgatom a saját szövegeinket is, talán ennek köszönhetem, hogy Réka bizodalommal volt irántam, és megkérdezte, volna-e kedvem a héthatáros meséket szerkeszteni. Nagyon is volt. 

Hogy érezted magad a székben?
Csodásan. Izgalmas, színes munka volt, klassz meséket olvastam, szuper embereket ismertem meg, olyan szerzőket szerkeszthettem, akikre rég fentem már a fogam. Legutóbb ráadásul épp felnőttregényt fordítottam, úgyhogy már hiányoztak a mesék. 

2014. június 17., kedd

Beszámoló

Hét határon innen, hét határon túl...


...volt egyszer egy kiállítás megnyitó. Kinyitottuk a kapukat, kedves Cimborák és Olvasók! Mégpedig Budapesten, a Blaha Lujza téren. Három emeleten kell felcaplatni, felcihelődni és felcuccolni. Fel is caplattatok, cihelődtetek és cuccoltatok sokan, hogy részt vegyetek a mesebeli barangoláson, amit a Müszi kiállítóterében berendeztünk. Meg is mutatom, ilyen varázslatos lett:

A bejegyzésben Dóka Péter fotói láthatók

Paulovkin Bogi, aki a kiállítást megnyitotta, azt mondta, hiába van meleg, akár egy szaunában (a szaunát nem mondta, de így gondoltuk), a falakra odavarázsoltuk a friss levegőt. Simon Réka, a kiállítás kurátora pedig felsorolt mindenkit, aki segített létrehozni ezt a csodát, és egyszer sem puskázott, pedig hosszú volt a lista. Ennél sokkal többet és szebbet is mondtak, de most csak azt mutatom meg, milyen lelkes volt az arcuk és csillogó a szemük:

2014. június 6., péntek

Hét határon Nemzetközi Meseprojekt vége

Immár elérkeztünk az utolsó mesenaphoz is. Csík Mónika meséjével és Mostafa Akbari, iráni művész alkotásával lezárult a meseprojekt.
Köszönöm mindenkinek, aki betért, hogy elolvassa, megcsodálja a született alkotásokat, és köszönöm az illusztrátoroknak, íróknak és a fordítóknak, hogy ez a projekt létre jöhetett.
A meseprojekt anyaga június 11-től 22-ig látható lesz a MÜSZI-ben. Szeretettel várunk mindenkit a 11-i megnyitón.

Köszönettel,
Simon Réka Zsuzsanna

Mostafa Akbari – Csík Mónika: Piros



Marika néni úgy állt az ajtóban, akár egy megelevenedett kőóriás. Terpeszben, csípőre tett kézzel, mozdulatlanul. Csak a tekintete villant, miközben a két kölyköt figyelte. Azok hátuk mögé rejtették a lefeszített törülközőtartókat, amelyeket az imént még hokiütőként használtak. Miközben valami elfogadható válaszon törték a fejüket, a szanaszét heverő cserépdarabokat figyelték. Mari néni persze csak a rend kedvéért tette fel nekik a kérdést, hogy mégis mi a frászkarika történik itt, hisz rögtön látta, hogy ezek ketten randalíroznak, ahelyett, hogy leckét írnának, és szándékosan összezúztak egy teljesen ép csempét, hogy legyen elég cserepük a passzolgatáshoz.
– Eltűnt a pakk, az eredeti, amelyik alá volt írva – kezdte a kisebbik a magyarázkodást, de nem fejezte be a mondatot, a társára sandított, hátha annak eszébe jut valami frappáns.
– A csempe is majdnem olyan jól csúszik, mint a pakk – vont vállat a nagyobbik. Nyilvánvalóan ő volt a mosdóbeli hokijáték értelmi szerzője, de így, hogy Marika néni itt tornyosult az ajtóban, elzárva a menekülési útvonalat, a nyurga fiú cseppet sem tűnt magabiztosnak, tétován ácsorgott a mosdó mellett, leste, mikor adódik alkalom, hogy elszelelhessenek, amíg csillapodik a nevelőnő mérge.
– Úgy! – bólintott Marika néni sokat mondóan.
Mostafa Akbari, iráni művész alkotása
– Fityegett már, meg egy picit el is volt repedve. Épp csak rákoppintottam, máris darabokra esett… -- tologatott cipője orrával a nyurga egy cserépdarabot, majd hogy Marika néni is lássa, milyen prímán csúszik, átpasszolta a nevelőnő lába között.

2014. június 5., csütörtök

Anna Forlati – Demény Péter: Szívzománc



„A mi kis románcunknak vessünk véget”. Ágota arra ébredt, hogy egy hang ezt mondja a tévében. Kimászott a pokróc alól, és elcimmegett az ablakig. Ezt, hogy elcimmegett, Anya mondta egyszer, amikor Ágota kijelentette, olyan fáradt, hogy csak cammogni tud. Anya huncutul és részvevően ránézett, és azt válaszolta, aki ilyen kislány, az nem tud cammogni, mint egy mackó, csak cimmegni, mint… Gondolkodott, de nem tudta folytatni a hasonlatot, Ágota segített neki. Mint egy mickó, fejezte be a mondatot, és felnevettek.
Elhúzta a függönyt, és azt mondta, kisötétedett. Anya mindig azzal fektette le délután, hogy behúzta a függönyt, és azt mondta, besötétedett, ő meg, ha felkelt, elhúzta, és bejelentette, kisötétedett. Ezt is régóta játszották már, legalább két napja.
Anna Forlati, olasz művész alkotása
Anya kikapcsolta a tévét, Ágota elhelyezkedett az ölében, és megkérdezte, mi az a románc.

2014. június 4., szerda

Francesca Quatraro – Miklya Luzsányi Mónika: A macskák titka

Egy mondás szerint a macskáknak hét élete van. Egy másik szerint kilenc. Franciska szerint nyolc. Mázlinak legalábbis nyolc. Ezt Franciska nagyon pontosan tudta. De csak azóta, hogy Mázli hozzájuk került. Az egész úgy kezdődött, hogy Franciska nagyon szeretett volna egy macskát. Mindegy, milyet. Csak kicsi legyen és szőrös. És persze nyávogós. Mázli tényleg nagy mázlista volt, és épp az volt a mázlija, hogy találkozott Franciskával. Mert Mázli akkor még nagyon kicsi cica volt. Kicsi és beteg. Kétségbeesetten nyávogott, amikor Franciska megtalálta a parkban egy bokor alatt .
– Anya, anya, vigyük haza! – könyörgött Franciska.
Anya persze hallani sem akart róla. Erre a kislány sírva fakadt. De olyan szívszaggatóan zokogott, hogy anya nem tehetett mást, összecsomagolta a macskát, és indultak vele az állatorvoshoz.
– Hát, ez a cica nem biztos, hogy megmarad – szólt az állatorvos.
Francesca Quatraro, olasz művész alkotása
A cica Franciskára emelte a szemét.
– Hét életem van – súgta –, az is lehet, hogy nyolc. Vagy kilenc. De csak akkor, ha úgy szeretsz engem, mint a láthatatlan herceg.

2014. június 3., kedd

Enrique Quevedo – Simon Réka Zsuzsanna: A kakukkember



 Fatestében apró fogaskerekek kattogtak. Végtagjait csavarok tartották össze, mellkasából egy összecsukható kakasfej bámult a világba. Cilindert, félkész zakót, divatos cipőt viselt. Zsebeiben elnyűtt könyveket őrzött. Testéhez erősített, vaskeréken gördülő óriás időmérőt húzott maga után. Ő volt Kukut, az órák nélküli kisváros kakukkembere. Koptatta a macskaköves utcákat, és minden órában teli torokból zengte a pontos időt. Szeretett ott élni, de sosem barátkozott össze senkivel, mert attól félt, hogy a városlakók megakasztják mindennapi teendője elvégzésében. Ha derűs kedve támadt, állathangon búgta el a pontos időt, ha bosszús hangulat kerítette hatalmába, a harangok mély kongását utánozta. Ha ereje megfogyatkozott, unottan tiktakolt. Ott vert tanyát, ahol épp rátört a fáradtság. Sosem hajtotta mély álomra a fejét, pár perc bóbiskolás is elég volt ahhoz, hogy újra erőre kapjon. Ha hó hullott vagy eső esett, kioldotta a testéhez erősített szerkezetet, ponyvát terített a színes óra tetejére, bebújt a tákolmány alá, és olvasott.
Egy márciusi reggelen sötét felhők gyűrődtek az égen. Kukut, a kakukkember a városi parkban húzta meg magát. Egyik kezével az órára erősített ponyvába kapaszkodott, másik kezével a vaskereket szorította. A vihar bősz erejét fitogtatta. Ágakat roppantott, cserepeket zúzott. Tépkedte az órát védő ponyvát.
Enrique Quevedo, spanyol művész alkotása
Kukut először érezte, hogy képtelen a testében mocorgó fogaskerekekre összpontosítani. Félelmében hol megakadt, hol tombolt a hangja, érthetetlenül jelezte a pontos időt. Az emberek zavartan ébredtek, aggódva lestek ki az ablakon, nem tudták elképzelni, mi történik az időjelzőjükkel.

2014. június 2., hétfő

Helier Batista – Kiss Ottó: Halak városa


    Az otthoni és az óvodai szobák között nagyon sok a hasonlóság, de elég sok a különbség is.    
   Hasonlóság például, hogy néha mindkét helyen nagyon jó, néha pedig mindkét helyen nagyon rossz. További hasonlóság, hogy az óvodában és otthon is le kell feküdni délután, még akkor is, ha nem vagyunk álmosak. És a falak mindkét helyen tele vannak képekkel. De különbség, hogy az óvodai képeket óvodások rajzolták vagy festették vagy ragasztották, az otthoni képeket viszont igazi festők, kivéve a fényképeket, mert azokat nem is festők csinálják.
     Az is különbség, hogy az óvodai képek mindig cserélődnek, az otthoni képek viszont állandóak. Otthon csak nagyon ritkán kerül fel egy-egy újabb fénykép vagy festmény a falra, születésnap vagy névnap után például, de a régi képek akkor sem tűnnek el.
     Gyakran előfordul, hogy délután, amikor aludni kell, Annabé csak fekszik az ágyon.
    Az óvodában az ablakkal szemben van a helye. Ha kinéz, háztetőket és tornyokat lát, az ablak két oldalán pedig zöld függönyt. Ha képzeletben kirepül a függöny két szárnya között, a város utcáin találja magát. Bemehet a boltba vásárolni, elmehet a játszótérre hintázni, tologathatja a babakocsit, szólítgathatja a vízen úszó kacsákat, leguggolhat a fűbe katicát, hangyát és bodobácsot nézni.
Helier Batista, kubai illusztrátor alkotása
   De ha otthon fekszik, csak az üres falat látja magával szemben, mert éppen azon a falon nincs semmi. Azaz mostanáig nem volt. Ma ugyanis anya egy érdekes festményt hozott, és oda akasztotta fel, pedig Annabénak se születésnapja, se névnapja nincs.

2014. június 1., vasárnap

Vanessa Brantley-Newton – Both Gabi: Ez kész cirkusz!



Bizonyos Balfonzó, a Bőrönd Cirkusz igazgatója egy nyári napon, rögtön a délelőtti előadás után köddé vált. Csak úgy. Ukmukfukk. Volt, nincs. Eltűnt. Se égen, se földön, se sátorban, se lakókocsiban, de még a bőröndben sem találták. Az óriási koffer volt pedig a kedvenc helye. Ott kereste Piró, a bűvészlány, ám Balfonzó most nem oda bújt el.
Amikor kiderült, hogy az igazgatót elnyelte a semmi, Piró elővette a csillagos varázspálcáját, pattintott hármat, körözött kettőt, és elmondta a varázsigét:

„Cirka, cerka, csillag, ballag,
legyen itt egy jó nagy ballon!”

Erre ott termett egy színes, szagos, szalagos hőlégballon. Szépen szálldosott fölöttük az égen. Elnevezték Balunak. Piró egy újabb varázslattal a levegőbe emelte a társulat tagjait. Mindannyian elfértek Baluban: Gubanc, a bohóc, Szalagocska, a kötéltáncosnő, és kisfiuk, Cinóber, aki máris ügyes zsonglőr volt.
Balu a magasba szállt velük, ők pedig fentről keresték az eltűnt igazgatót, akiért bolondultak a gyerekek. Pontosabban nem is érte bolondultak, hanem a bolhacirkuszáért. A felnőttek soha nem értették, miért nevetnek a kicsik olyan hatalmasakat a bolhák mutatványain, hiszen ők nem látták a bolhákat. IGAZÁBÓL persze a gyerekek se látták őket, de ők legalább EL TUDTÁK KÉPZELNI, ahogy ide-oda ugrálnak, ezért aztán nagyon mulatságosnak találták Balfonzót, a bolhaidomárt, aki tekergette a fejét, forgatta a szemét, vicces pofákat vágott, és aki most nem volt sehol.
Vanessa Brantley-Newton, egyesült államokbeli művész alkotása
Pedig rohamosan közeledett a délutáni előadás ideje: a gyerekek már izgatottan készülődtek a messze földön híres bolhacirkuszra. Piró, Gubanc, Szalagocska és Cinóber eközben a magasból pásztázta a Balu alatt elterülő tájat. Szalagocska olyan mélyen hajolt ki a kosárból, hogy egyszer csak kicsúszott, és zuhant-zuhant lefelé. Egy kötéltáncosnő azonban mindig kötéltáncosnő marad, akkor is, amikor nem dolgozik: szerencsére most is megtartotta őt a biztosítókötél. Gubanc szokás szerint megint kétbalkezeskedett.