 |
| A szerző rajzaival |
Jól emlékszem az ovira, nagyon is jól. A
kedvenceim azok a kis átlátszó kockadobozokban
tartott, színes műanyag kishalacskák
meg kiskacsák meg ilyesmik voltak,
amikkel szerintem valami feladatokat kellett csinálni. És az Anikó óvó néninek
fantasztikus zsírkrétakészlete volt, emeletes dobozban nagyon sok színű! Én is
mindig olyat szerettem volna! De még az Anikó néninél is jobban szerettem a Kiserzsinénit és a Nagyerzsinénit, a
konyhás néniket. A Kiserzsinénit
Nagy Jánosnénak hívták, és olyan kicsi
volt, mint én (na jó, legfeljebb csak egy kicsit
nagyobb). A Nagyerzsinénit Kis
Jánosnénak hívták, és nagyon nagy volt, legalább százhatvan centi! A Kiserzsinéni mindennap bevitt a
Nagyerzsinénihez a konyhára, és mindig kaptam egy kis kekszet meg kiszacskós
tejport. Olyat a nagymamámtól is mindig kaptam. A stelázsin tartotta. De volt
neki sezlonya és sparheltje is, meg minden ilyen S-betűse. És ő is kicsi volt, akárcsak a nagypapám, a
tata. Szerintem a Juszti néninél, aki a nagymama testvére volt, és aki a kicsi nyári konyhában lakott a kis udvarban, elfért volna egy Imikém is,
mert volt neki egy szép, íves kalitkája, amit a nagyságos úréktól kapott, ahol
szolgált. De nem tartott benne semmit, csak úgy üresen odarakta a könyvek elé.
Nagyon sok könyve volt, de férje egy se.
Ezek
mind eszembe jutnak, amikor kinyitom ezt a kicsis
könyvet, ami pont olyan zöld, mit a mamáék sezlonya, és benne Kicsibácsi és Kicsinéni meg olyan, mint mama és tata. És amikor így mai napság az
ősz színezte, nap melegítette udvaron a fejemre pottyan egy dió, akkor
ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy felvegyem és óvatosan körbeforgatva
megnézzem, van-e rajta egy kicsi
kémény, egy kicsi ajtó és egy kicsi ablak, amin belesve megláthatnám
a lépcsőt, ami kettészeli a fentet és a lentet, és rendet teremt ebben a kicsivilágban. Pont úgy, mint Kicsibácsi és Kicsinéni meg az Imikém és az ő könyvük. Mert este, egy zsúfolt,
fárasztó nap után, ha bebújok az ágyba, be a könyveim közé, és körbenézek a
polcon, hogy vajon ma este ki szólít meg, ki hív magával? Tóth Krisztina, Háy
János, Rakovszky vagy Kundera, esetleg Faludy, vagy melyik komoly név? Akkor a
kezem kinyúl és elindul, és kicsit
megáll Vonnegutnál, elgondolkozik, tulajdonképpen miért is ne… egy kis fekete humor, kemény karcolat a
komolytalanná váló komoly világról, ez pont jó lesz… vagy mégsem? Csak egy kis megtorpanás, csak egy kis bizonytalanság… és akkor már fogom
is ezt a kicsi zöld könyvet, hogy
elnyújtózzam benne, megszagolgassam friss, ropogós lapjait, miközben szemem egy
alkalmas üveget keres, amibe az estének a dánielandrásos, kicsit szúrós, kicsit
simogató, kicsit mosolygós és kicsit pityergős, de meleg, puha,
körbeölelő illatát belezárhatom. A sorokkal együtt elröppen a nap minden
nehézsége, agytekervényeim kényelmeset nyújtóznak, izmaim megpihennek,
ellazulnak, s csak a nevetők vannak még ébren, hogy Kicsibácsi és Kicsinéni
történeteit olvasva mosolyra húzzák számat. Majd lassan kihullik kezemből a
könyv és elalszom, miközben arra gondolok, hogy közeledik a születésnapom, és
szeretnék egy Imikémet.
tasnádi emese, egy kicsimse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése