2015. július 29., szerda

Molnár Krisztina Rita: Bátor ecsethegy


Szádeli apró, régi legényke,
égi vizeknek tiszta edénye.
Volt kicsi és agg – mégse repedt meg.
Hő szerelemnek, hű szeretetnek
hős cipelője, csöpp cserepe.
                                            S mert
nem ijedt meg bárhova tévedt,
árva szemével bármire nézett,
látta, amit más észre sosem vett,
látta biz’ azt is, amit jelentett.

Látta, mi elmúlt,
látta, mi lesz majd,
éberen élet, álmosan álom
járt körülötte. Túl a világon,
túl kerítésen, túl a Boszorkány
ál-nevetésén, túl korom orkán
áradatán, és azon is túl-, túl-
átnézett,
fürkészett,
mint ki bolond, úgy.

Illusztráció: Bódi Kati
Ám nehogy azt hidd, ő nem ütődött,
egyszerűen csak ő, aki győzött,
mégpedig úgy, hogy sem súlyzóval,
sem hatalommal, ágyúszóval –

fogta magát, csak rajzolt, festett.
Fegyvere nem volt, hát az ecset lett.
És ha ecsetje eltűnt, eltört,
egyszerűen fejben festett  kört.

Kört, vonalat vagy bármit, amit csak
kell, amikor nincs.
                              Admata, csónak,
szárnyas ezüst lift, fel-fel az égig,
színarany ajtó legközepéig
így repül ő el.
                      Néha ecsettel,
máskor anélkül. Ki időt szentel
csendre, fülel: hall.

2015. július 26., vasárnap

Mészöly Ági: Az utolsó ecsetvonás

Illusztráció: Kyrú Ficzere

Admata és Szádeli az ablakban álltak, és hosszú perceken át nézték, csak nézték a tavacskán fodrozódó hullámok ide-oda hintáját. Az aranyhal, mely az imént szökkent a valóságba, álomnak is tűnhetett volna, ha a tó felszíne nem visszhangozza létezését.
– Ez mindent megváltoztat – suttogta Admata, és ráncos kezével átölelte Szádeli vállát.
– Ez nem változtat semmin – csóválta a fejét az öregember. – Túl sok volt már a változtatás, Admata. Elfáradtam. Nem akarok több csodát, nem akarok több varázslatot, nem akarok segíteni senkin. Minden rajz, amit az aranyecsettel teremtettem, betöltött ugyan egy-egy hiányt, de létrejöttével újabb hiányokat hívott életre. Nem tudom megmenteni a mindenséget. Törődött vagyok, és sajog minden porcikám. Nehezemre esik felcsoszogni három lépcsőfokon. Te voltál az egyetlen, akire vágytam, és végre megtaláltalak. Pihenni akarok, csendben és észrevétlenül élni, aztán átszunnyadni a túlvilágra.
Admata tiltakozott volna, kérlelte volna szíve szerint, de látta, hogy Szádeliben parazsa sincs a tettvágynak. Elfordult hát az ablaktól, vizet melegített a tűzhelyen, teát készített, és kenyeret tett az asztalra.
Attól a reggeltől kezdve úgy éltek, mint bármelyik másik idős pár a környéken: reggelente teáztak és pirítóst ettek, ebéd után kéz a kézben ücsörögtek a süppedős kanapén, vacsora előtt hosszú sétát tettek a parkban, és morzsát szórtak a kis tó halainak. Admatának is, Szádelinek is eszébe jutott ilyenkor a rajzolt halacska, de egyikük sem említette fel többé soha. Szádeli pedig a nap minden órájában gondolkodott, csak gondolkodott a múlton, és mindig úgy érezte, csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy végre megfejtse élete titkait. Sokszor, amikor a kezét mosta, vagy egy csillogó pohárból hideg vizet kortyolt, úgy érezte, hogy egészen közel került a megoldáshoz. De soha, soha nem ismerte fel igazán.

2015. július 23., csütörtök

Kalas Zsuzsa: Soha ne mondd, soha

Szádeli gondolataiban elmerülve lépett a tízemeletes ház lépcsőházába. Ismerte jól a járást, hiszen évek óta minden nap megtette ugyanezt az utat. Mintha csak egy versike lenne, úgy álltak össze a megszokott mozdulatsorok a fejében: három lépés a postaládák előtt, a lift kicsit balra, majd a kapcsolótáblán a hetes gomb, unalomig ismerte már. „Különös”, gondolta magában, ahogy most bebotorkált a lépcsőházba, „úgy tűnik, a beszélgetés furcsán hatott rám”, mert az ismerős falakat most egészen homályosan látta. Könny gyűlt a szemében a felidézett emlékektől, s mikor rájött, miért látja olyan elmosódottnak a falat borító megszokott csempét és a szürke postaládákat, elmosolyodott. „No lám, hát mégis tudok még sírni”, és a könny egy nagy cseppet formálva gurult le az arcán.
A liftben megnyomta a hetes szám melletti fekete gombot, és míg egyhangú zümmögéssel repült a fölső szintek felé, Szádeli még mindig az emlékeiben járt. A lift egyszerre megállt, és ő visszazökkent a valóságba. Kinyitotta a nyikorgó liftajtót, s a sötét folyosón az ismerős, kopott, barna ajtóhoz csoszogott. Lassan, kotorászva kereste elő a kulcsot mély nadrágzsebéből, és a zárba illesztette. Meglepődött, mikor a kulcs nem fordult el. „Nocsak”, gondolta magában zavartan, és megszámlálta az ajtókat a folyosón. Harmadik ajtó balra, ez az övé, semmi kétség. Ismét a zárba illesztette a kulcsot, és kissé erősebben próbálta elfordítani. Semmi. A kulcs makacsul beragadt. Ekkor bentről motoszkálás nesze ütötte meg a fülét, és az ajtó egyszer csak feltárult.
Alacsony, ősz hajú nénike állt vele szemben.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte az ajtóban álló öregembertől. Szádeli zavartan nézte a másikat.
– Elnézést kérek – válaszolta –, azt hittem, itt lakom. Illetve... – zavartan nézett körbe – ez nem a hetedik emelet kilences lakás? – kérdezte.
– De igen, az – válaszolta a nénike, és miközben nézte a tanácstalanul toporgó öregembert, meleg barna tekintete egyre jobban kifényesedett.
– Akkor nem értem – motyogta Szádeli. – Elnézést kérek, nyilván valamit eltévesztettem. – Azzal megfordult, és tanácstalanul indult el a sötét lépcsőházban a lift felé. Fogalma sem volt, mi történhetett. „Talán a könnycsepp”, jutott eszébe hirtelen, „az okozta a galibát”.
Az ősz hajú néni az ajtóból utánabámult, aztán egyszerre utánakiáltott.
– Hahó! Várjon! – Szádeli megfordult, és csodálkozva bámult rá. Az idős asszony gyors léptekkel szaladt utána, s mikor utolérte, így szólt: – Kérem, ne haragudjon, de olyan régóta nem csöngetett be hozzám senki. Van kedve beszélgetni? – kérdezte. A bácsi bólintott. Értette ő, nagyon is. Együtt mentek vissza a kis lakásba, és közben Szádeli arra gondolt, hogy talán eltévesztette a háztömböt, és véletlenül egy másik tízemeletesbe lépett be. „Igen, csak így lehet”, nyugtázta magában, és a nappaliban egy kényelmes fotelbe telepedett. Amíg a néni a konyhában teavizet forralt, Szádeli az erkélyablakon kibámulva elégedetten nyugtázta, hogy valóban, csak így történhetett. Szemben vele egy pontosan ugyanilyen tízemeletes tornyosult. „Olyan egyformák ezek”, sóhajtott, és kedvtelve nézett körül a szobában, tekintetével végigsimította a tárgyakat. Szinte otthon érezte magát.
– Megértem magát – mondta a néninek, aki közben tálcán finom teát és aprósüteményt hozott be a vendégnek. – Én is sokat ülök egyedül otthon. Nézze! Megvan, hol a tévedés. – Azzal feltápászkodott, és a kezét megragadva az erkélyre vezette a másikat. – Ott lakom, pont szemben – mutatott a szemközti házra, és miközben ránevetett, finom szellő lebbentette meg az idős nő ősz haját. – Véletlenül összekevertem a háztömböket. Micsoda bolondság! – rázta meg a fejét, és nem vette észre, hogy a másik egy szót sem szól, hanem mintha csak megbabonázták volna, figyeli őt. – Egy szociális munkással beszélgettem ma lent a padon – folytatta –, és a beszélgetés olyan közel hozott hozzám emlékeket, hogy egy pillanatra egész elérzékenyültem. Tudja – folytatta zavartalanul, és a lassan esteledő égen felgyulladtak az első csillagok –, olyan régen beszéltem már a régmúlt dolgokról. Talán ez okozta, hogy egy könnycsepp ismét a szemembe szökött, és én már nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen. Egészen elhomályosította a látásomat. – Ismét nevetett, és a nevetéstől a hangja fiatalossá vált, a szeméből is eltűnt a közöny. Maga is kezdte úgy érezni, mintha tagjaiba új erő költözne, és most először nézte meg alaposan a vendéglátóját. Ismerős sötétbarna szempár bámult rá, most már egészen nyíltan és egészen fényesen.
– Szádeli – suttogta kiszáradt torokkal a néni. S az öregember szótlanul, kitágult tekintettel bámult vissza rá.

Illusztráció: Kalas Zsuzsa

2015. július 20., hétfő

Tasnádi Emese: A béke városa

Admata a tükör előtt állt, fején díszes fejdísz, ruhája csillogó, sápadt orcáján halvány pír, csak a szeme fénylett tompán. Körülötte szolgák hada, ifjú lányok, izgalommal csivitelve igazgatták ruhája redőit, s az öreg dada ráncos keze simogatta arcát.
– Így lesz jó, lelkem, szívem csücske, illatos bogaram. A nagyvezír jó ember, vigyázni fog rád és népedre. No, mosolyogj hát egy kicsit, drágaságom!
– Tudom, dadus. És mégis, oly nehéz a lelkem! Szívem, mint egy darab kő. Vártam hét év hét hónap hét napon át. Vártam Szádelit. Reméltem Szádelit. Sirattam Szádelit. Gyűlöltem Szádelit. S szerettem Szádelit. Szerettem úgy, mint sivatagban bolyongó szomjazó ez első csepp vizet. Szerettem úgy, mint senki mást. Jobban, mint anyám dúdolását, a rózsák pompáját, édesapám pipájának illatát. Jobban vágytam ölelésére, mint elvesztett gyermekkoromra. Szeretni akartam őt, s karomban tartani, fejemet ölébe hajtani. Boldoggá tenni azt, ki másnak adott boldogságot. Emlőmből szoptatni gyermekét, s karjába adni aztán. Adni a világ árvájának családot, otthont, hazát. Adni neki oly sok szeretetet, mit ő adott másoknak. Szerettem Szádelit. S haragudtam rá, hogy nem talált hozzám vissza.
– Akkor most már engedd el Szádelit! – mondta a bölcs dada. – S szíved nyisd meg a nagyvezírnek és népednek, kik szeretnek, óvnak téged.
Admata könnyes szemmel nézett dajkájára, aprót bólintott, majd kihúzta magát, s orcáját a hajnali napsugárba fordította, lágy szellőnek nyújtotta. Könnyei felszáradtak, sápadt orcájára piros rózsa ült, s kezét nyújtotta a szobájába belépő nagyvezírnek.

Admata és a nagyvezír hét év, hét hónap, hét napon át éltek szeretetben, békességben, bölcsességben. A nép szerette őket, s ők szerették népüket. Admata soha többet nem sírt, szemei, mint kiszáradt tó ültek üregükben. Gyermekük nem született, s Admata titkon érezte, méhe csak egy valakinek nyílna meg. De szerette férjét, mélyen szerette, s hálás volt neki, hogy oly sok veszteség, fájdalom és keserűség után visszavezette az életbe, megtanította ismét nevetni, szemébe visszaköltöztette a csillogást. Csak a könnyeit nem tudta visszahozni. Mintha ott, akkor, amikor az ezüstecsetet kettétörte, benne is eltörött volna valami. Valami olyan, ami a könnyeket tárolta. Mikor a férje hirtelen nagybeteg lett, ágynak dőlt, s tudta, elveszíti őt, Admata megijedt. Nem a magánytól félt, azt már megszokta. Bár a házassága a maga módján boldog volt, de ebben a boldogságban gyakran érezte magát magányosnak. Admata attól félt, hogy nem tudja férjét majd elsiratni. A temetés napján aztán szemét benedvesítette, mielőtt kilépett volna szobájából, majd eltemette férjét.
A napok ezt követően egyformán teltek. A birodalomban béke honolt, Admatát szerették, s ő szerette az embereket. Gyakran ment a nép közé, hogy beszélgessen velük. Ahol szenvedést, bajt látott, ott mindent megtett azért, hogy segítsen. Az árvák sorsát különösen is a szívén hordozta. Mesze földön híresek voltak árvaházai, melyben gyereket szenvedni és boldogtalannak lenni nem hagytak. Egyetlen furcsaság volt csak ezekben az árvaházakban: a gyerekek nem festhettek, ecsetet nem kaphattak.

Mikor már sok-sok év eltelt az uralkodó halála óta, s Admata csodaszép ébenfekete hajába ősz szálak kavarodtak, borús felhők gyülekeztek a birodalom felett. Admata, a kedves, kiegyensúlyozott, csillogó szemű királynő egyre búskomorabb lett. Kedves dadája már öregebb volt minden idők legöregebb hölgyénél is, de még mindig ott volt mellette, és bár szeme már nem látott, keze már fogni nem tudott, de szíve még mindent érzett. Érezte Admata minden rezdülését, látta gondolatának folyását, s szívébe félelem költözött. Az egyszer volt gyermeket, kit felnevelt, s jobban szerette a sajátjánál is, egyre mélyebb bánat járta át. S a bánat nyomában üresség kullogott, mely egyre jobban kitöltötte Admata szívét.
Egy nyári este, mikor a hold félkaréjban ragyogott, s körülötte milliónyi csillag fényeskedett, Admata bánatosan ült ablakában. Az éjszaka forró volt, jázminillat töltötte be, a távolban kabócák zenéltek altatót.
– Mi bánt, lelkem? – kérdezte a dada.
– Mehetnékem van, drága dadus. Nem tudok aludni sem már, annyira húz el valami innen. A csillagok ragyognak, s az utat mutatják szüntelen. Elvágyom innen. El, messzire! El ebből a palotából, el ebből az országból, el az életemből. El magamból!
– Menj hát akkor, ha mehetnéked van!
– De hogyan? Mi lesz népemmel, hazámmal? Ki vigyáz rájuk, ki segít rajtuk, ki irányítja őket?! Kiben bízhatnak?
– Távoli unokaöcséd, kit magad neveltél, mióta szüleit elvesztette, készen áll arra, hogy helyedbe lépjen, s népedre vigyázzon. Menj, mert menned kell!

Admata vidáman sétált, élvezte a napsütést, élvezte az utcák nyüzsgését, a gyerekeket a parkban, a morcos kamaszokat, ahogy csoportokba verődve nem vettek tudomást az életről, a galambokat etető öreg néniket, a munkába siető, gondok felhőjébe burkolózó embereket. Már két éve élt a városban, egy tízemeletes házban a hetedik emeleten. Esténként hosszú órákat üldögélt az erkélyén, nézte a csillagokat az égen, hallgatta a tücskök éji zenéjét, és leste a szemközti ház hetedik emeletének mindig világos ablakát. Vajon ki lakhat ott? Választ nem kapott, de nem is igazán kereste. Inkább maga népesítette be egyszervolt szeretteivel azt a lakást, hogy közel tudja magához őket. Mindeközben bensőjében az üresség egyre csökkent, s a béke lassan visszakúszott lelkébe. Már majdnem boldog volt.

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

2015. július 15., szerda

Miklya Zsolt: Minden és semmi csónakja


Admata minden. Szádeli semmi.
Illusztráció: Schall Eszter
Szádelinek a neve is ennyi:
Árdeli szép hold ragyog az égen,
azután elfogy lassacskán, szépen.
Szárbaszökik az árpa a földön,
sárga kalásza naptól vesz kölcsön
aranyfestéket, levegővásznat,
oldószernek meg napsziporkákat.
Árpatáblának sarló vet véget.
Maroknyi magban rejlik az élet.

***

Maroknyi élet, Szádeli tudta.
Kisfiú markát félve nyitotta,
belehelyezte ajándék kincsét,
mint akit nem köt többet az ittlét.
– Legyen a tiéd, és vele minden,
nincs más dolgom, mint elmenni innen.
Nincs más dolgom, mint csónakba szállni,
Könnyek folyóján lecsordogálni.
Festettem annyit más örömére,
nem gondoltam, hogy bánat a vége.
Annyit kérek még, fess egy csónakot
meg egy evezőt, s máris indulok.
Te meg, kisfiam, vigyázz magadra.
S ne feledd, aki az ecsetet adta.

2015. július 11., szombat

Tasi Katalin: A világ árvái

Admata szívében egyszerre fénylett a nyári nap, gyúltak csillagok, csobogott szökőkút és ciripelt éjjeli tücsök, amikor megpillantotta a türkizpalotás város körvonalát a messzeségben. Ahogy közeledtek vezetőjével a kapuk és tornyok felé, előtűntek gyermekkora képei. Az ébredező nagyváros hajnali hangjaira emlékezett, ahogyan hajdanán halkan beszűrődtek szaténkelmés hálótermébe, és a jóleső lustálkodásra, ahogyan hallgatta őket. A konyhában pattogó tűzre gondolt, és a felette száradó kerti virágra, ahogyan tálba morzsolta magányos éjszakákon, hogy illatozzanak. Vidáman ugrándozott lelkében a csordogáló mézbe forgatott sütemény íze. Édesanyja dúdolása a kert rózsái közt, s ahogy édesapja sercentette a tűzkövet, amikor vacsora után pipára gyújtott. Tevék bőgése, kutakon pihenő korsók csendülése, és a víz hűvöse jutott eszébe, ahogyan áthaladtak a városkapu boltíve alatt. A szépen kövezett utcákon haladva elnézte a színes ablakokat, és elmerengett, mint gyermekkorában is nem egyszer, vajon kik és hogyan élnek mögöttük. A palota lépcsőjén a mesékre gondolt, az éjszakába nyúló, dalokkal fűszerezett mesékre, és a dajkájára, akinek hangja egybeforrt az éjjeli langyos szellő susogásával. Elképzelte, ahogyan a trónterembe lépve mindezt egyszerre öleli meg édesapja erős vállaiba fúrva arcát, s édesanyja törékeny ölébe hajtva fejét.
Nyílt a nehéz, vaspántos ajtó, s Admata repült volna, mint az első útjáról visszatérő galamb, boldogan és büszkén, hogy megfáradva a fészek melegében megpihenjen. De szárnyaszegett lett nyomban, mert a trónteremben nem talált mást, mint a nagyvezírt, gyémántos forgóval a mellén, díszes ruhában, peckesen, egyenesen állva, s a dajkáját, vörös szemekkel pityeregve egy kis mélyedésben, és két erős fényű, apró mécsest a trónszékek előtt.
Illusztráció: Schmal Rozi
Admata térde megbicsaklott, s kibicsaklott ekkor az idő is a maga kerekéből. Admata nem repült a trónszékek felé, csak vergődött a hideg kövön, mint hálóba szállt albatrosz, s rikoltott, mint drótba akadt seregély. S hiába vonta magához a nagyvezír fényes, díszes, erős válla, s hiába hajtotta kisírt szemű arcát a dada az ő ölébe, Admata csak sírt, csak sírt, csak könnyezett hét napon és hét éjszakán át a rózsakertbe fektetett két apró halom mellett. Elsiratta a sercenő tűzkövet, a rózsát hajába tűző kecses ujjakat. Siratta, hogy nem ciripelhet már úgy a tücsök soha, mint annak előtte, hogy mindörökre megkeseredett a méz, és hogy a dada mesés dallama sem tudja többé visszahozni a gyermekkort.
– Mért hagytál el anyám? Miért haltál meg apám? Miért tűntél el Szádeli? Világ árvája lettem, mint te voltál, kedvesem, és én csak most értem, csak most érzem, mekkora nagy a világ, milyen kicsi és árva benne minden lélek. Hol az én lelkem párja, ki az én lelkem párja, megvagy-e még, enyém vagy-e még, szeretsz-e még, merre jársz, élsz-e, halsz-e Szádeli?
Hét napig sírt Admata a halmocskák tövében. Hét hétre rendelt gyászt a türkizkupolás nagyvárosban. És bánatos szívű szorgos kezek fekete vásznat terítettek a fényes kupolákra, a színes ablaküvegeket kendővel fedték, csendesen jártak még a kutyák is a piacokon, csak a varjak kiabáltak, gyászosan. A hetedik hét hetedik napján a nagyvezír megkérte Admata kezét. Admata pedig tudta, hogy a népét nem hagyhatja magára.
– Két évig gyászolom szülőanyámat. Két évig gyászolom édes jó apámat. Egy évig átkozom a boszorkát, minden rossz forrását, gyermekkorom elrablóját, sorsom megrontóját. Két évig gyászolom szép szerelmesemet, a világ árváját, Szádelit. Ha eleddig nem talál rám, a hetedik év hetedik hónapjának hetedik napján nőül vehetsz, nagyvezír – mondta Admata, s bánatában kettétörte az ezüstecsetet. Egyik felét az édesanyja sírjára tűzte, a másikat az édesapjáéra, szürke ruhát öltött, s átadta szívét a bánatnak.

2015. július 8., szerda

Turbuly Lilla: Admata útja

Admata arra ébredt, hogy süti a bőrét a sivatag homokja, és perzseli a vállát a déli nap. Nehezen tudta volna eldönteni, melyik forróság kínozza jobban. Még felállni is nehezére esett, úgy elgyengítette a napsütés és a szomjúság. A szemét azért volt nehéz nyitva tartani, mert vakította a végtelen homokmező, és amikor önkéntelenül segítségért kiáltott, azt vette észre, hogy a szája is alig nyílik, annyira kiszáradt. Az első néhány percben azt sem tudta, hogy került a sivatagba, de igazán csak akkor esett kétségbe, amikor eszébe jutott, hogyan szakította el a boszorkány Szádelitől, egy rettentő villámmal hasítva ketté a földet a szerelmesek között.
Korábban, szüleivel és testvéreivel, sokat járt a sivatagban, de mindig egy egész karaván gondoskodott a hercegi család kényelméről: a tevék hátára erősített baldachinos sátor védte a napsütéstől, a dadája a kedvenc csemegéit csomagolta az útra, és a különleges kulacsokban még a víz is üdítően hűvös maradt. Most meg… Úgy érezte, zörgő papírrá száradt a sivatagi nap alatt.
De azt is tudta, hogy nem hagyhatja el magát: itt senki emberfia rá nem talál, egyedül csak a Halál ismeri az utat a magányos sivatagi vándorokhoz. Akkor pedig ebben az életben már soha többet nem találkozhat Szádelivel. Megrémítette a gondolat, de erőt is adott neki. Újra és újra körbenézett, valamiféle nyom után kutatott, ami útbaigazítja, hogy merre is induljon, de csak a végtelen homokmezőt látta mindenütt.
Mégis elindult, találomra, nyugat felé, amerre a delelőjén már túljutott nap mutatta az utat. Ez az indulás azonban inkább csak vánszorgás volt, máskor könnyű lépte helyett most két vékonyka vonal maradt mögötte a homokban.
Már késő délutánra járt az idő, amikor az egyik homokbucka tetejéről körbenézve meglátott valamit. Először azt hitte, csak a szeme káprázik, vagy a képzelete játszik vele, de nem! Messze-messze, majdnem a látóhatár szélén, egy tevekaraván haladt lassan, méltóságteljesen. Admata minden erejét összeszedve arrafelé indult. De bármilyen lassan haladt is a karaván, a kimerült Admatához képest még az is nagyon gyors volt. Így aztán nem hogy csökkent volna közöttük a távolság, hanem egyre nőtt, és a tevék nemsokára el is tűntek a látóhatár mögött. Admata azonban rátalált a patanyomok sorára. Azt pedig korábbi útjaiból pontosan tudta, hogy a karavánok útja oázisokon keresztül a városok felé vezet, így, ha lesz ereje továbbmenni, és ha nem támad fel a szél, hogy befújja a tevék nyomát, talán kikerülhet a végtelen sivatagból.
Az ereje fogytán volt, mégis továbbvánszorgott a patanyomos úton. És egyszer csak – mint egy csodás látomást – meglátott egy eldobott kulacsot. Szinte biztos volt benne, hogy üres, de nem – kotyogott egy kicsike víz az alján. Admata kényszerítette magát, hogy nagyon lassan, apró kortyokban igya meg a pohárnyi vizet, és érezte, ahogy minden cseppje életté és erővé válik benne. Így már egy kicsit könnyebb volt továbbmenni. Nemsokára újabb értékes kincset talált: egy szép nagy fügét, majd még egyet és még egyet. Talán kilyukadhatott egy tarisznya az előtte haladó karavánban, és gazdája nem is sejtette, hogy a bosszantó lyuk másvalakinek az életet jelenti.
A nap már vészesen közeledett a látóhatárhoz, amikor Admata megpillantotta egy városka tornyait. A városkaput már holdvilágnál érte el. A kapus alig akart hinni a szemének, amikor meglátta a lányt, aki a hirtelen beállt hidegben egy szál vékony ruhában didergett előtte.
– Honnan jössz leányka, és hogyhogy egyedül?
Admata elmesélte neki, maga sem tudja, hogy került a sivatagba, elmondta azt is, hogy alig áll a lábán, és nem tudja, pénz nélkül hol találhatna szállást, ahol megpihenhet. A kapus a fejét csóválva kísérte be a feleségéhez:
– Én mondom, rablók lehettek, azok csaptak fejbe és hagytak ott a sivatagban! De nálunk megpihenhetsz, szívesen látunk.
Admata nem ellenkezett, örült, hogy végre finom kecsketejet, nagy karéj kenyeret és egy tiszta, puha ágyat kaphat.
Hollósi Éva illusztrációja
Másnap reggel hálás szívvel vett búcsút vendéglátóitól, és elindult a városkába. Hallotta már hírét, tudta azt is, hogy nincs messze az ő türkizkupolás városától, csak még azt nem tudta, hogy juthat el oda. Mert hiába indult volna máris Szádeli nyomába, tudta, hogy először haza kell mennie, öreg szüleihez, hogy bele ne haljanak a bánatba elveszett leányuk után, csak aztán indulhat, hogy megkeresse a szerelmét. Ahogy sétálgatott, gondolkodott, valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta egy egyszerű, ütött-kopott kirakathoz. SZÜRKE KÉZ ZÁLOGHÁZ – állt a kirakat feletti táblán, a poros üveg mögött pedig csupa ócskaság látszott: fakó tükör, rozsdás villa, pöttyös bögre, horpadt palacsintasütő, nyelv nélküli harangocska, kilincs nélküli zár. És a sok ócskaság között egy szőrehullott, törött ezüstecset.

2015. július 4., szombat

Csík Mónika: Ecsetbolt

Üveghegyi Lanka alján
tönkrement az ecsetbolt,
lévén, hogy a raktárában
egyetlenegy ecset volt.

Illusztráció: Klesitz Piroska

Törött fejű, ütött-kopott,
agyonhasznált szőrpamacs,
festékpettyes, tintafoltos
nyele csupa rőt ragacs.

Jöttek vevők, mustrálgatták,
híjnyéztek meg hóháztak.
„Ilyen silány kínálattal
önök nyilván mókáznak!”

„Még hogy silány! Még hogy kopott!
Még hogy semmi haszna sincs!
Ezüst ecset, varázsecset
– égből hullott drága kincs!

Festhet házat, tűzgolyóbist,
madárfüttyöt, verebet,
sárkányvárat, szélmotollát,
macskabajszú kereket!

Festhet mosolyt, jajkiáltást,
muzsikáló tálakat,
gyémánt szárnyú tükörpontyot,
horgot, melyre ráakad!

Festhet tündért, rózsaléptűt,
kavicsszívű királylányt,
ukulelén játszó kaktusz
piros csipkés virágát!”

De hiába zsémbelt, morgott
boltja mélyén a Banya,
olyannyira, hogy zsebéből
kihullt minden aranya,

a vásárlók továbbálltak,
azt se mondták: fapipa;
Boltos Banya rút ecsetjét
vághatta a zaciba.

2015. július 1., szerda

Nagy Anikó Johanna: A boszorkány bosszúja

Pap Kata illusztrációja
Mendegélt Szádeli és Admata a sivatagban. Néha megpihentek, falatoztak a pogácsából, kortyoltak a vízből. Közben magukról meséltek. És ahogy beszélgettek, és kéz a kézben bandukoltak, egyre inkább megszerették egymást. Mindketten tudták, bár egyikük sem mondta, örök szerelem szövődik közöttük.
Nemsokára feltűnt a látóhatár peremén Admata apjának aranytornyú városa. Egyre közelebb és közelebb fényeskedett, lassanként a türkizkupola is kivehetővé vált. Egy órányira lehetett csupán.
A majomka végig velük tartott, s úgy viselkedett, mint a szelíd bárány. Néha Szádeli vállán üldögélt, máskor Admata karjában szunyókált. De a kedvessége, jósága csak színjáték volt. Hiába bújtatták őt új testbe, a szíve épp oly álnok maradt, mint annak előtte volt. Selymes bundája alatt a Sziklák Boszorkájának gonosz lelke fortyogott. Egész úton leste a megfelelő alkalmat, mikor állhatna bosszút Szádelin. A pillanat egy pihenő közben jött el. A fiú elnyújtózott pár percre a homokban, lehunyta a szemét, s talán el is szundított kicsinykét. Admata is elbóbiskolt a hőségben, a fiú vállára támasztva fejét. Több sem kellett a szemfüles majomkának. Kirántotta Szádeli zsebéből az ezüstecsetet, s apró darabokra törte. Amint az ecset széthullt, a majomka visszaváltozott boszorkává.