Bódi Kati: Háborús gyerekek
 |
| A szerző illusztrációja |
1945 márciusa van, még hideg, a hó sem olvadt el. A harcoknak Pesten vége, de még itt vannak az oroszok. Novembertől februárig a belvárosban éltünk, előbb egy ismerős asztalosműhelyében, aztán amikor odaért a front, a pincében. Most már újra itthon, hála Istennek a ház épségben van, igaz, a ruszkik beköltöztek, minden családhoz legalább egy-két tiszt, de a piactéren is vannak sátraik. Nem félek tőlük. A múltkor az egyik katona, a Vaszil, megpróbált erőszakoskodni a Manci lányommal, de szóltam a tiszteknek, és megbüntették, kiküldték éjszakai őrségbe abban a kemény hidegben. Azóta Vaszil nagyon csúnyán néz rám, ha meglát, még a fogát is csikorgatja, de nem mer bántani minket.
A lányom néhány hét múlva szül. Amikor
férjhez ment, kicsit aggódtam, hogy beteg a Pista, de legalább nem vitték el
katonának, a tüdeje miatt. De a ruszkik ezt nem tudják, most még jobb, ha nem
nagyon mutatkozik, mert bármelyik korabeli férfit elvihetik málenkij robotra.
A fiamnak nem kell bujkálnia. Mégiscsak
szerencséje volt azzal a villamosbalesettel, egy lábbal itthon maradhatott,
vigyáz a feleségére és a két kisfiára.
De hiszen, volt ő már háborúban. Csak két
éves lehetett, mikor a férjemet elvitték, akkor készült ez a kép, ez a kis katonaruhás
fiúcska mellettem a Pisti.
 |
| A szerző családi fotóalbumából. A képen Antalics Józsefné, Kalocsai Katalin látható a kisfiával |
Jóska… az első férjem. Gyerekkorunktól ismertük egymást. Hamar összeházasodtunk, ő ácsok mellett dolgozott, sok munka volt, akkoriban épült Soroksárpéteri több utcája. De a munkájának nem sok hasznát láttuk, ahogy pénzt kapott, ment a kocsmába. Szeretett mulatni, és ha ivott, csak én tudtam bánni vele.
Keresztanyáméknál laktunk, amikor
megszületett a fiam, ők vigyáztak rá, amíg én napszámba jártam, kapálni, meg
mikor mi akadt, abból félretettem, amit tudtam, télen is kellett valamiből
élni.
Hát még, amikor Jóskát elvitték katonának!
Még ha csak katonának… de háború volt, és minden épkézláb fiatal férfinak menni
kellett.
Sokáig azt sem tudtam, él-e, hal-e, aztán
egyszer küldött egy fényképet meg levelet, az ukrán frontról.
És attól kezdve nem volt maradásom, utána
mentem a kis Pistivel. Meg egy barátnőmmel, akinek a férjét a Jóskával együtt
vitték katonának. Hetekig utaztunk vonattal, szekéren, gyalog, kérdezgettük,
merre jár az ezred. Aztán az egyik faluba érve lovasokat láttunk. Az egyik a
férjem volt.
1916 januárjában is hideg volt. Nyomorúságos, félig földbe vájt kunyhóban
laktak az emberek, leginkább nők és gyerekek, mert az ő férfijaikat is elvitték
harcolni. Az öregek a házioltár előtt imádkoztak, hogy visszakapják fiaikat. Mi
is szegények voltunk, de nekik szinte semmijük sem volt, mégis befogadtak. A
gyerekek talán még sosem ettek azelőtt cukorkát, az anyjuk még kezet is csókolt
nekem, amikor némi pénzt adtunk neki, csak hogy együtt lehessünk legalább egy
éjszakára.
Bárcsak akkor hazahozhattam volna!
Októberben még mindig vártam. Várandósan is
eljártam kapálni, amíg bírtam, de egy napon rám törtek a fájások. Senki nem
volt a közelben, a küszöbön rogytam össze, a köldökzsinórt a körmömmel
szaggattam szét. Annyi erőm még volt, hogy a kislányt a ruhámba csavarva
feltegyem az ágyra, úgy találtak ránk, amikor keresztanyámék hazaértek.
Manci nem ismerte az apját. A háborút
túlélte a Jóska, de betegen, összezavarodva bolyongott a pályaudvaron, mígnem
egy ismerős rátalált, és hazakísérte. Azután már nem élt sokáig.
Huszonkilenc év telt el azóta. A második
férjem beteg volt, ő is hamar meghalt, egyedül neveltem fel három gyereket.
Hála Istennek, ezt az újabb háborút mindnyájan túléltük. Van mit ennünk, Misa,
az orosz tiszt, aki most nálunk lakik, nagyon rendes, hoz, amit tud: babot,
lisztet, kukoricát. Mi meg kezeljük a sebeit. A kapcáját odaadta, azt mondta,
jó lesz pelenkának. Megígérte, hogy majd visszajön, meglátogatja a babát. Ő már
békeidőben születik, bárcsak sohase látna háborút.
 |
| A szerző családi fotóalbumából. A képen Antalics József látható |
------------------
A dédnagymamám, Antalics Józsefné (Kalocsai
Katalin) 1894-ben született, 86 évig élt. Nagymamám, Gál Istvánné (Antalics
Mária) 1916 októberében született,
Anyukám 1945. április 30-án látta meg a
napvilágot. Misa, az orosz tiszt soha nem jött el újra. Vajon hazatért-e az
övéihez, mesélt nekik? Él-e még bárki, aki emlékszik rá?
Első megjelenés: Háborús gyerekek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése