Halász Bálint: Mese az emberről, aki elment, hogy megkeresse az igazságot

 

Illusztráció: Klesitz Piroska

(Zsidó népmese alapján)

Egyszer volt egy ember, aki elhatározta, hogy megkeresi az igazságot. Nekivágott hát a világnak. Bejárta az összes országot, birodalmat, hegyet, völgyet, tengert és sivatagot, de sehol sem találta. Már az egész világból csak egy sűrű sötét erdő maradt hátra, a legsűrűbb és a legsötétebb, nem véletlenül hagyta az ember a végére, mert mint minden élő, ő is tartott tőle. De nem volt mit tenni, csak az maradt, így belevetette magát a rengetegbe. Ahogy egyre mélyebbre hatolt, elveszett, már nem csak azt nem tudta, hogy honnan jött, de azt sem, merre van előre vagy hátra: az irányok és az idő tótágast álltak.
Reményét vesztve bolyongott, amikor végre fényt látott pislákolni. Örömmel futott oda, de amikor közelebb ért megtorpant, mert látta, hogy egy tűz az, ami körül tolvajok tanyáztak. De késő volt, a haramiák észrevették az embert, megragadták és a vezérük elé hurcolták. A rablóvezér kifaggatta az embert, mit keres, milyen kincsre vadászik. Az ember őszintén felelt, az igazságot keresi, mire a rablóvezér a haramiákkal együtt harsányan felröhögött. Igazság az meg mire jó, nevettek gúnyosan és ide-odalökdösték. De amikor kiszórakozták magukat, útjára engedték.

Az ember tovább ment, még inkább elnyelte az erdő, ide-oda pörgette, végül kiköpte egy írtáson. Az ember boszorkányok gyűrűjében találta magát. A banyák faggatták az embert, ki fajta, mi fajta, mit keres. Az ember válaszolt, az igazságot. A boszorkányok krákogva kacagtak fel, magasba emelkedtek és onnan köpködtek le rá, de amikor kimulatták magukat, elrepültek és ott hagyták
Az ember tovább botorkált.  Napok, hetek teltek el így, az ember maga sem tudta, már hogy egy barlanghoz bejárathoz ért. A nyílás mellett egy remete kuporgott, törökülésben ült, hosszú botját az ölében pihentette, és úgy tűnt, mintha ő is aludna. Az ember nem akarta felkelteni, inkább belesett a nyíláson, de ott nem volt semmi, csak mély sötétség. Az ember megijedt, legszívesebben visszafordult volna, de ekkor észrevette, hogy a vén ember őt nézi és mosolyog. Az öreg derűje ráragadt az emberre, nagy levegőt vett és belépett a sötétségbe. Mire az aggastyán a botjára támaszkodva feltápászkodott és követte.
Bent olyan sötét volt, hogy az ember pár lépés után már nem látott semmit, a kezével tapogatta az utat, úgy érezte a vájatok egyre lejjebb viszik a mélybe. Végül egy szűk lyukhoz ért, azt hitte nem fér át rajta, de valahogy mégis sikerült átpréselnie rajta a fejét, nem hitt a szemének, elvakította fény: a túloldalon egy hatalmas csarnok volt, amiben milliónyi mécses égett. Az ember minden erejét összeszedte és átnyomta magát. Ahogy átért, ámulattal nézett körbe, úgy tűnt, mintha a világ összes csillaga körbe ragyogná. Hová kerülhettem, mi lehet ez, tűnődött magában. Kérdésére az öreg válaszolt. Az ember megriadt, nem értette, mikor és hogy került oda, az aggastyán ott mellette és derűsen mosolygott rá, pont úgy, ahogy először. Minden egyes mécses, magyarázta kedvesen, egy lélek igazsága, és addig világit, amíg akihez tartozik él. Az ember szíve nagyot dobbant. Kérte a vént, mutassa meg az ő mécsesét. Az öreg bólintott és intett, kövesse. Ahogy haladtak a mécsesek között, az embert látta, hogy egyik másik kialszik. Ilyenkor az embert hideg borzongás járta át. Közben egy magas, üreges kőfalhoz értek, a szikla apró mélyedéseiben lámpások pislákoltak. Az öreg felemelte a botját. Mindenkinek csak a saját mécsesét mutathatom meg, mondta, ekkor a botja megállt az egyik lámpásnál, amit a hosszú fával egy ügyes mozdulattal lekapott és finoman az ember tenyerébe helyezett.
Milyen nagy lánggal ég, csodálta az ember, majd felnézett a vén emberre, de az eltűnt, csak a csoszogását verték vissza a barlang falai. Az ember sajnálta, mert rengeteg kérdése lett volna. Kíváncsian forgatta a kezében a mécsesét és ekkor vette észre, milyen kevés olaj van benne. Átfutotta az ismerős jeges borzongás. A folyósóhoz futott, ahonnan az öreg lépteit hallotta és hallgatózott. Csend volt, a folyósó falán csak a mécsesek fénye táncolt. Az ember a szabad kezével, amelyikben nem a lámpását szorongatta,  lekapott a közeli falról egy  mécsest, megdöntötte, hogy átöntsön, pár csepp olajat abból az övébe.
– Mindenki csak a sajátját! Hát ilyen igazságot keresel?! – dörrent rá a vén ember hangja minden irányból.
Az ember  megdermedt, visszahelyezte a másik lámpást a helyére, aztán a sajátját is. Megtalálta, amit keresett. Tudta ki ő, és azt, is hogy hol van és hova tart. Elindult ki a sötétségből, haza.

Szerkesztette: Mészöly Ágnes