 |
| (c)Nagy Diána |
Mindig utáltam a macskákat. Kényes, önfejű, undok teremtések. Fent hordják az orrukat és még kegyet-
lenek is. Sokszor csak játékból kapják el a kismadarakat, nem azért, mert éhesek. Pusztán szórakozásból.
Szóval ezért sem szeretem őket. Kutyabarát vagyok.
Egy júniusi meleg napon az ovikertben sétáltam, amikor fura hangokra figyeltem fel. A hangok egy
barna papírzacskóból jöttek.
– Panka néni! Hallod? Látod? Van ott valami a kerítésen! – kiabálták kórusban az ovisok.
– Megyek, megnézem – válaszoltam türelmetlenül.
Pedig dehogy akartam a zacskóval és a fura hangokkal foglalkozni! Rengeteg dolog járt a fejemben,
hogy mit és mikorra kellett volna már megcsinálnom, hogy mennyire el vagyok maradva mindennel.
De a furcsa hangok, a barna papírzacskó és az óvodásaim nem hagytak elveszni a gondolataimban,
visszarángattak a szerda reggelbe.
Lassan sétáltam oda a kerítéshez. Ahogy közeledtem, a hangok felerősödtek, vinnyogó, nyávogó zaj
volt, keserves, elveszett vékony cérnahang. Előre utáltam az egészet, azon járt az agyam, hogy szuper,
egy újabb gond! Mi a fenét fogok én csinálni ezekkel a „valószínűleg macskákkal?” Közben a gyerekek
izgatottsága, nevetgélése is eljutott a tudatomig. Nem akartam, hogy izgatottak legyenek! Feladataim
vannak, azokra kellene koncentrálni, és nekik is lenne feladatuk... Pfff. Erre ez a papírzacskó idepottyan
a semmiből, és megkavarja az egész napomat.
Remek! Puffogtam magamban, és előre sajnáltam, hogy még egy problémám akadt. Önsajnálatból jó
vagyok, és puffogásból is. Azon kaptam magam, hogy közben odaértem ahhoz az átkozott zacskóhoz,
és már ki is nyitottam. A zacskó zizegése, a gyerekek izgatott csacsogása, a zacskó belsejéből jövő hangok
egyszerre csak süket csönddé zsugorodtak, ahogy ránéztem a „valószínűleg macskákra” Két aprócska
szőrős valami (valószínűleg macska) csukott, csipás szemekkel mocorgott a szűk papírtasakban. Egymás
hegyén-hátán másztak, és keserves nyivákolással keresték az anyjukat. Szürke-fehér és fekete bundás
lényeket láttam. Az agyamon megint átfutott, hogy hova a búbánatba teszem őket, kit-hogyan értesítsek,
hogy minél hamarabb eltűnjenek innen ezek az izék. S akkor megtörtént a lehetetlen: idő és tér megállt,
összezsugorodott, kitágult, pulzált, feketéből szivárványszínbe váltott, és én, mint én, megszűntem létezni.
A fekete bundás „valószínűleg macska” a zárt szemeivel rám kacsintott. Köztudott, hogy a kiscicák
az első pár hétben tulajdonképpen vakok. A szemhéjuk zárva, nem látnak semmit, csak szaglással,
hallással, érintéssel érzékelik az anyjukat és a testvéreiket. Ez a „valószínűleg macska” meg rám kacsint,
ilyen nincs, és mégis megtörtént.
Az idő megállt, a tér összezsugorodott, körülöttem pedig megváltozott minden. Hirtelen szédülés fogott
el és sötét lett. Ki akartam nyitni a szemem, de nem sikerült. Forgolódni kezdtem, de csak furcsa zörgést
hallottam és valamiféle szőrős izéket éreztem magam körül. Kinyújtottam a karomat, őrülten furcsa érzés
volt, mintha nem is karjaim lennének, hanem durung lábak. Megszólaltam. Fura hangokat hallottam,
vinnyogó, nyávogó hangokat. Hangosabban próbáltam, egyre hangosabban, de a furcsa, cérnavékony
hangok csak erősödtek tovább. A hangzavar közepén egy éles gyermekhangot hallottam.
Nini! Milyen cuki három kiscica, egy szürke-fehér, egy fekete és egy szivárványszínű.
– Nyaúú!
– Ez a hang meg honnan jött? – kérdeztem.
– Nyaúú!
Már megint! Az agyamon egy szörnyen furcsa gondolat futott át, amikor meghallottam az egyik kislányt.
– No, de hova lett Panka néni? Az előbb még itt volt!
Hirtelen a talaj kicsúszott a lábam alól, és úgy éreztem, mintha repülnék.
– Szia Szivárványcica! Pont olyan a szemed, mint Panka nénié!
Furcsa érzés kerülgetett, idő és tér megszűnt, nem is tudtam mit érezzek vagy gondoljak. Pont olyan
volt, mint a mesében. Hirtelen simogatást éreztem az arcomon, egy apró kezecske lehetett.
– Panka néni! Te alszol? Ébredj fel!
A másodperc töredéke alatt tértem magamhoz, újra az ovi kertjében, kezemben, a zacskóban lévő
szőrös, mocorgó teremtményekkel. A szemem sarkából csillogásra lettem figyelmes, egy tócsa volt
a földön. Szivárvány csillant a levegőben, pedig nem is esett az eső. Belenéztem, hegyi tóra emlékeztető
tiszta víz nézett rám. Az arcomat láttam tükröződni a kis tócsa felületén, macskaszememben szivárvány
csillant, az egyik hajtincsem is szivárványszínben pompázott.
Ekkor ért a felismerés: valószínűleg macska vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése