 |
| Basilides Kinga |
A világ – a világom – kezdetben egy szűk, sötét, száraz kis odú volt, ahol három testvérkémmel gubbasztottunk a Mamára várva. Tíz napig még a szemünk is zárva volt, szóval akkor se láttunk volna többet, ha kint lettünk volna a szabadban. De ez a rész csak jóval később jött.
Szóval eleinte volt ez a biztonságos sötétség, a vékony hangon miákoló tesók és Mama. Azután tíz napos korunkban végre kinyílt a szemünk, aminek mind nagyon örültünk, mert már rettentően kíváncsiak voltunk, hogy mi minden van itt még! Szőri, Pamacs és Tappancs nem fértek a bőrükbe a boldogságtól, mindjárt össze is verekedtek örömükben.
Én inkább az odú bejáratához furakodtam, és kikukucskáltam rajta: elámultam a hatalmas, zöldes-aranyos, susogó-csivitelő mindenfélén.
− Ez az erdő, kis vadmacskám! – mondta Mama, aki épp akkor érkezett vissza a vadászatból. – Ez a mi világszép öreg tölgyesünk, az otthonunk!
Legszívesebben azonnal felfedezőútra indultam volna, mindent megszerezni, ami odakint megszerezhető, de erre még négy egész hetet várnom kellett.
Azon a varázslatos éjszakán viszont az első voltam, aki kióvakodott az odúból a Mama nyomában.
− Csak bátran, gyerekek! Hanem arra vigyázzatok, hogy ne keveredjetek rossz társaságba! Messzire kerüljétek a rosszarcú házi macskákat, mert betegségeket terjesztenek.
Hirtelen hatalmasra nőtt a tér: a szűk odú után az erdő egyetlen hatalmas játszótér volt.
Tappancs már megint Pamacsot gyűrte. Szőri az odú nyílásában kétségbeesetten nyávogott: nem mert lejönni.
És akkor arra szállt egy termetes éjjeli lepke! Ez már Szőrit is érdekelte annyira, hogy leugorjon. „Egy macskaként” vetettük magunkat utána. Estünk-keltünk, hemperegtünk, de bizony a lepke túljárt az eszünkön, és tovább röpült.
Azután egy széles, fekete úthoz érkeztünk: először minden csendes volt, de akkor egy fénylő, hangos szörnyeteg robogott keresztül az úton! Itt kéne nekünk átmenni? Még egy szörnyeteg robogott el nagy fújtatva. Majd még egy.
− Mi ez a sok, borzasztó hangos, büdös valamicsoda? – húzta el az orrát Tappancs.
− Én sem tudom – válaszolta Mama. − Régen nem voltak ennyien. Tizenöt éves Vén Macska dédapád szerint az ő fiatal korában még ez a fekete út se létezett.
Azután Mama nekiindult, mi szaladtunk utána.
Szerencsésen átértünk. Egy kidőlt fatörzsön sétáltunk keresztül: nagyon finom egérszaga volt!
A felfedezőúút végére elfáradtunk és hazaindultunk. Hanem akkor újra keresztül kellett menni a széles, fekete úton!
A közepén tarthatott a család, amikor arra szállt egy termetes éjjeli lepke. Teljesen elfelejtettem, hol vagyok, és a lepke után vetettem magam. Még valahonnan hallottam, hogy a Mama sürget, hogy menjek már utána, de lefoglalt a vadászat.
Azután hirtelen rettenetes zajjal, hihetetlen sebességgel közeledett hozzám az egyik nagy, büdös valami! A Mama és a testvéreim már rég a túloldalon voltak, én meg ott álltam egyedül a száguldó szörnyeteggel szemben. Rémülten az útra lapultam, és elzúgott a fejem felett. Azután még egy. Meg se mertem moccanni többé, hiába biztattak a többiek, hogy menjek utánuk.
Mama megpróbált értem jönni, de akkor hirtelen újra elzúgott felettem egy ilyen szörnyű miacsoda, és visszarettentem.
Azt hittem, elszakadok a családomtól, és rémülten miákoltam egyedül az út közepén.
És akkor az erdőből egy kedves, csilingelő hangot hallottam: halk csengettyűszóval egy fénylő alak közeledett az erdőn át, Tölgy Tamarilla, az erdő tündére. Még csak Mama meséiből ismertem, abban sem voltam biztos, hogy létezik. A keze egyetlen intésére megállt a forgalom az úton. Odaballagott hozzám, gyengéden az ölébe vett, és átsegített a családomhoz.
− Ezer szerencse, hogy erre jártam! – fordult a Mamához a szép tündér, miután engem a földre helyezett a Mama mellé.
− Nem tudnád eltüntetni a szörnyeket a fekete útjukkal? – kérdeztem a megmentőmet.
− Sajnos ehhez nincs elég hatalmam! – rázta a fejét szomorúan a tündér. − De igyekszem sokat járni az utak mentén, és próbálok segíteni annyi bajba jutott élőlényen, amennyi az erőmből telik.
− Nem kerülhetnénk el ezt a környéket? – kérdezte Szőri.
− Sajnos pont kettészeli a területünket a fekete út. Ha nem járnánk át a túloldalra, nem lenne elég ennivalónk – magyarázta a Mama.
Azután elbúcsúztunk a tündértől, és hazafelé vettük az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése