 |
| (c)Takács Viktória |
Minden macska másképpen nyávog. Különböző országokban pedig különböző macskanyelven
beszélnek. Figyelik az embereket és idomulnak hozzájuk. A magyar macskák öblösebb hangon, a francia
macskák inkább kényesebben, a dél-olasz macskák pattogósabban, a japán macskák hosszasan, de élesen
nyávognak. Hét éves koromig éltem Japánban. Anya Kisszékelyről repült el Kitakjúsú városába, hogy világot lásson, és éneket tanítson a helyi iskolában. Ott ismerkedett meg apával, aki kalandvágyból uta-
zott, és kitanulta a kormoránokkal történő halászatot is. Ez egy több mint ezer éves módszer, úgy hívják „ukai”. Abból áll, hogy az idomított madarak segítenek a halászoknak édesvízi pisztrángot fogni. Anya
és apa a kikötőben találkoztak a Kanmon híd lábánál, egy kis családi étteremben. Anya a wasabi szósztól
magyarul kiáltott fel. Apa a sarokban ebédelt és meglepődött, hogy olyan erős a mártás, hogy magyarul
kurjongatnak a vendégek. Beleszeretett anyába rögtön, még a söréből is adott neki, hogy ne csípje a száját
a szósz. Romantikus történet, igaz? Nekem így mesélték.
Egy év múlva születtem meg, egy esős péntek délután. Az esőre nem emlékszem, de az eső és a tenger sós illatának elegye emlékezetembe idézi. Sokat sírtam, állítólag mintha macska nyávogott volna, azt mondta a helyi házmester. Anyáék jót nevettek ezen, de lehetett benne valami, mert plüss macskákat kaptam ajándékba, hogy ne sírjak. Mindenki Aoi Neko-nak, azaz kék macskának, hívott. Ez lett a becenevem.
Sokszor voltunk a tengerparton a szüleimmel. Sétáltunk vagy ültünk a sziklákon, hosszú percekig figyeltem a hegyeket, a háborgó vizet, a zúgó szelet és közben nagyokat szippantottam a tenger sós illatából.
Kyushu szigete a cseresznyevirágzás alatt a legszebb: minden rózsaszín, minden zöldell, minden éled,
ezer illat keveredik ezer illattal. Hat éves voltam és épp Kunisaki mellett piknikeztünk, köveket és érdekes
fadarabokat gyűjtöttem a parton, amikor észrevettem, hogy figyel valaki a távolból. Egy szürke-fehér
csíkos, vastag bundájú macskaféle állat volt. Leültem egy nagy sziklára. Az állat lassan közeledett, majd
mellém kuporodott és a fodrozódó vizet figyelte. Pont úgy néztünk ki, mint a kis herceg és a róka, amikor
a csillagos eget figyelték. Hosszú percekig nem mertem megszólalni.
– Szeretem a tengert nézni és hallgatni. Minden hullám más és más. Mindnek egyedi hangja van. Egyre
erősebb, ahogy a parthoz ér, aztán nem hallod többé – néztem a távolba.
De ő csak hallgatott.
– Nem is tudom, miért mondtam el ezt pont most, pont neked – folytattam. – Már régóta tudom,
illetve megfigyeltem, de még senkinek sem mondtam el – sóhajtottam.
– Sii vagyok. Vadmacska, és nem szeretem az embereket – felelte, de mégis az emberekről kezdett el
beszélni, vagy inkább nyávogni, de furcsamód értettem minden szavát.
– Miért beszélsz nekem az emberekről? – kérdeztem a vadmacskától.
– Másnak is próbáltam elmondani mindezt, de te vagy az első, aki nemcsak hallja, de érti is, amit
mondok – nézett rám komolyan.
– De még csak hat éves vagyok. Most megyek iskolába. Alig tudok valamit a világról. Az emberekről
pedig még annyit sem – szabadkoztam.
– A gyerekek többet tudnak és értenek a világról, mint a felnőttek – sírta el magát a macska.
Megsimogattam. Már nem sírt.
– Téged is meg szoktak vigasztalni, ha szomorú vagy? – kérdezte hozzám bújva.
– Meg. Az anyukám és az apukám. Pedig felnőttek.
– Lehetnek kivételek. Mint a macskák között. Vannak házi macskák és mi, vadmacskák. Macska, macska,
de mégse ugyanaz – gondolkodott el.
– Akkor én is tanítottam neked valamit? – néztem rá.
– Igen. Olykor közelebb kell mennünk a másikhoz... – mondta.
Azon az egy héten át, amíg Kyushu szigeten piknikeztünk, minden nap találkoztunk és minden nap
megtudtunk valami újat a másikról.
Hónapokig nem láttam aztán. Utoljára a házunk mellett pillantottam meg, ahogy az embereket figyelte.
Nem méregette őket, inkább megismerni akarta őket.
Év végén, mielőtt a hideg évszak beköszöntött volna, visszautaztunk Magyarországra. A tenger helyett
a Duna hangját hallgattam, és rájöttem, hogy a hullámok itt is mind mások, nincs két egyforma köztük.
A hangjuk hasonló, de inkább öblösebb, mint a japán tengeri hullámok, azok élesebben zúgnak. Akárcsak
a macskák nyávogása, úgy a hullámok zenéje is más és más minden országban.
Pár évre rá képeslapot kaptam Japánból, Kitakjúsú mellett adták fel, a yoshitomi-i postahivatalban.
Sii küldte. Tudósított a macskakaparás betűivel, hogy jól van, és rájött egy fontos hasonlóságra a vad-
macskák és az emberek között. Ha arra járnék újra, keressem meg, és szívesen elmondja az elméletét.
Kíváncsivá tett. Összecsomagoltam a legszükségesebbeket, még ajándékot is készítettem.
Ha anyáék elengednek, hamarosan indulok. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg őket.
Sii biztosan kijön elém a repülőtérre.
