 |
| (c) Takács Viktória |
Ismerem a járda minden repedését. Lépdelek és arra gondolok, mindig emlékezni fogok ezekre a seb-
helyekre a kopott járdán. Bárhová kerülök is, kívülről tudom majd a mintát. Tudni fogom a mintát fejből, akárhol élek majd, akárhány évesen. Sietek, mert az iskolába pontosan kell érkezni. Minden házim kész,
mindent tudok. Az első padban ülök, szépen jelentkezem, és csak kicsit szorongok, mert délután hittan lesz. Ott inkább a hátsó padban szeretek ülni, kevesebbet jelentkezni és túlélni.
Este még misére is kell menni, pedig jó lenne megúszni. Nagyi ebéddel vár, mellém ül. Mesélek, mi volt az iskolában, és egy kicsit túlzok, amikor a házi feladatokról kérdez.
– Holnap dolgozatot írunk – teszem hozzá, hátha otthon maradhatok. De nem.
A templom hűvös és tömjénszagú. Szerdánként egészen más hangulata van, mint vasárnap, amikor
nagypapa gyönyörű hangja zeng. Olyankor csak őt hallom, pedig tele van a templom. Egyik oldalon
a nők, a másikon a férfiak.
Most viszont csak a fejkendős nénik vonyítanak fejhangon, a gyerekek próbálják őket követni. Én felmegyek a karba Angyalka nénihez, aki olyan apró, hogy alig ér le a lába az orgonapedálokhoz.
Ő a kedvenc csengettyűm. Az arca csillogóan sima, és mindig mosolyog. Hatodikos vagyok, de már
magasabb nála. Angyalka néni rám néz: kezdhetem. Fellépek a fújtatóra és teljes súlyommal ránehezedem.
A fújtató emelkedik, én újra lenyomom. Érezni kell a ritmust, hogy életre keljen ez a partra vetett lény,
hogy sípjaiból csodás hangok jöjjenek elő. Egyszer hallottam a tévében, hogy a bálnák pont így énekelnek.
A mise után leszaladok csigalépcsőn, hűvös szenteltvízbe mártom az ujam, és már kint is vagyok a friss
levegőn. Sötétben sietek haza.
Vasárnap délután négyre kell menni a paplakba pénzt számolni. A barátnőmmel csendben nyitjuk
a nyikorgó vaskaput. Jó kutyák vagyunk, időben érkezünk.
A paplakban majdnem olyan illat van, mint a templomban. Csak az atya más ilyenkor. Nincs rajta
a szoknyája, ingben van és nadrágban, mint nagypapa. A régi íróasztalon rengeteg aprópénz és feldarabolt
újságpapír vár ránk. Nevetgélünk és pénztornyokat építünk. Rolnizunk. Az atya leragasztja és feliratozza.
Ennyi darab, ennyi forintos, az mennyi? – kérdezgeti.
Mittudoménmennyi. Utálom a matekot.
Fogy a forint, lassul a toronyépítés.
Siessetek galambocskák–, biztat az atya. Már majdnem végzünk, amikor a barátnőm a kisszekrényhez
szalad és kinyitja. Földöntúli fényesség ragyog ránk belőle. A pénztornyok helyett rágógumitornyok árasztják illatukat. Sok-sok kincs, hatalmas blokkokban lefóliázva. Donald rágók, sárgák, zöldek, rózsa-
színek, képregénnyel a csomagolás belsejében.
De még nem kaphatjuk meg. Előbb galambocskázunk. A ház körbejárható, kerengőféle. Indul a fogócs-
ka. A barátnőm az egyik irányba fut, én a másikba. Vajon kit kap el előbb az atya? Nem akarom, hogy utolérjen, de nem fogom megúszni.
– Szaladjatok, galambocskák! – kiáltja, és mi futunk. Kacagunk és rettegünk.
Nincs menekvés. A kisgalambokat meg kell simogatni és meg kell puszilgatni, hogy ne féljenek – mondja.
Aztán szabadon enged, hogy újra elkaphasson.
A vécében van retesz belülről.
Gyertek ki galambocskák, dalolja az atya, míg meg nem unja.
Aztán feltépi a fóliát és kiosztja a rágót. Nem kaphatunk egész blokkot, be kell osztani – mondja.
– Hát, milyen rendes ez az atya, megint kaptatok rágót – mondja nagymama, amikor hazaérek. – Papa
megint nagy mellénnyel vót’ ám. Mondták neki a komái: „Te aztán büszke lehetsz az unokádra, Józsi,
hogy az milyen gyönyörűen olvasta föl az evangéliumot.”
Bólogatok, aztán szaladok tanulni.
Másnap reggel bontom ki a zöldpapíros rágót. Vicces a képregény, mosolygok rajta, aztán elindulok
az iskolába.
Finom a Donald rágó, bár először émelyítően édes. Rágja a jókutya és nézi a járda repedéseit, amikre
mindig emlékezni fog. Bármikor. Bárhol.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése