Póth Rebeka: Ihlet

(c) Bódi Kati

(c)Póth Rebeka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy társam. Közel volt, aztán meg távol, de mindig valahol
a közelemben. Szeszélyesen kerülgettük egymást. ( Játékosságot hozott az életembe.)
Egy idő után összeolvadtunk. Nem tudtam elképzelni nélküle a napjaim, az életem.
Ő gondolt egyet, én leírtam.
Ő kíváncsian elindult egy ösvényen, én mentem utána – noha már késő éjjel volt, és mindenki aludt.
Volt, hogy korán reggel csatangoltunk, és még senki nem kelt fel. Vettem a kabátom, és hangtalan, puha
léptekkel a nyomába eredtem.
Holdkórosnak tartottak ezért az emberek. Nem őt, hanem engem. Róla nem is tudtak. Nem tudták,
hogy az ötleteket ő hozza az életembe...
Gyakran tisztította magát, sosem tudtam, mitől, mert koszosnak nem láttam.
Évekkel később – mikor álmomban beszélgettünk – mondta el, hogy a rutint tisztította le a bundájáról.
A rárakódott panaszkodásokat, a rosszkedvű pillantásokat, amik dörzsölték, a monotonitás ólomnehezét,
a kilátástalanság bogáncsait szedegette ki összegabalyodott szőréből.
Akkurátusan mosdott, majd mikor végzett, kéjelegve nyúlt el a padlón. Négy lába megfeszült, és ívvé
domborította hátát. Az egész ív egy feszes híd lett, egyensúlytalan, meredek, átalakulásra kész. Vállát
hátravetette – ettől az ív megcsavarodott, és ő talpra szökkent, majd kecsesen továbbállt.
Játszott, vadászott, pihent, ha akart, aludt. Egészen szabad volt, és erre tanított engem is.
És szabad voltam. Szabad.
A szabadság bundáját hol kitöltöttem, hol szorongva gömbölyödtem össze benne. Feszélyezett. Szabad-e
szabadnak lennem?
Félve jobbra-balra pillantottam, elnéztem kortársaim egyenletes, kiszámítható felívelését, és sejtettem,
hogy ez az életforma hosszú távon nem lesz tartható. Szükségem lesz egy tisztességes, stabil állásra, ami
miatt majd le kell tennem éjjeli útjainkról, hajnali merengéseinkről...
Ő megérezte ezt, és hívott magával. Félt, hogy ez be fog következni.
Én itt is, ott is voltam. Ha vele, akkor mégsem ott, ha másokkal, akkor őt kerestem a szememmel.
Egy nap elment. Hogy elűztem-e? Nem, dehogy! Fogta magát, és elsétált egy délután.
Alighanem megelégelte, hogy nem töltök vele elég időt.
Először észre sem vettem az eltűnését. Csak azt, hogy valami megváltozott.
Mikor elhagyott, körvonal lettem.
Nevető, társalgó, résztvevő, reagáló, feladatot ellátó, megbízható – körvonal.
De belső lényem valójában együtt szökött vele...
Több idő kellett, mire rájöttem, hogy holdkórosságom idején voltam valóban ébren, és azóta csak
kóválygok, fakón és becsületesen, amilyen sosem szerettem volna lenni.
De féltem. Mentségem ez lehet: féltem, merre visz. Féltem, milyen irányokat veszünk együtt, ahogy
féltem a hátsó udvaroktól, az ajtóktól is, amelyeknek a kilincseit csak ő tudta lenyomni.
Tartottam tőle, hogy félrevezet... Mert igazi természetét valójában sosem ismertem.
Mikor ezt végre megbeszéltük, a berlini Új Múzeum egyiptomi állandó kiállításában ülve találtam rá.
Sokat utaztam, sok helyet bejártam már, hogy megtaláljam. Végre ott volt előttem. Néma csöndben,
egyenes háttal ült az örökkévalóság mozdulatlanságába burkolózva. Még azt is kijárta, hogy egy eredeti
táblácskát gyártsanak le neki. Luxor, időszámításunk előtt 1350.
Őrület!
Halkan felnevettem, de a múzeum falai visszaverték a nevetésem hangját. A teremőrök furcsán néztek rám.
A látogatók jöttek-mentek, én maradtam. Aztán minden nap visszamentem őt kérlelni. Kértem,
rimánkodtam, bocsánatot kértem.
Egy irányban nézett előre smaragd szemeivel.
Két hét után felhagytam a reménytelen ostrommal, és hazarepültem.
...és nem tudtam elfelejteni; nyomot hagyott bennem a viszontlátás. Emlékeztetett magamra, magunk-
ra, arra a valódira. Hittem, hogy ha máshogy nem, hát nélküle is sikerülhet. Az első lépést nekem kell
megtennem.
Éjjel van, ülök az íróasztalomnál a kislámpám fényében, mindenki alszik. Az előttem heverő papír
fájdalmasan üres. Nem, nem jön semmi... Ki kell tartanom! Össze kell szorítanom a fogam.
Ekkor hirtelen ismerős puhaságot érzek a bokámnál. Körülfog, rám tekeredik, összekuporodva megpi-
hen. A görcs engedni kezd, lassan középre billenek. Otthon vagyok magamban, nyugalmat érzek, békét.

Kinyitom a szemem, és írni kezdek.

Szerkesztette: Miklya Zsolt