 |
| Erdei Zsülien rajza (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola) |
Odakint lassan besötétedett. Már minden gyereket hazavittek az óvodából, kivéve Milót, aki egyedül várt az ügyeleti szobában. Ilyen sokáig még sosem felejtették itt a kisfiút, pedig mostanában, mióta az anyukája betegeskedett, előfordult, hogy az utolsók között jöttek érte. Apa nehezen boldogult a sok feladattal, folyton rohant, mindenhonnan elkésett. Biztosan mindjárt befut és azt hajtogatja majd lihegve, hogy bocsánat, nagyon siettem. Miló nem lesz rá dühös, csak megöleli, ahogy mindig. Aztán megkérdezi, hogy mehetnek-e vadkacsákat etetni a parkba. Persze előre tudja, hogy most sem lesz rá idő.
Apa még mindig nem jött. Miló a padló rajzolatát nézte. Magas házakat és vicces lényeket látott bele, az egyik épp rákacsintott. Aztán hirtelen felfedezte a vadkacsákat, amiket már legalább két hete nem látogathatott meg.
– Sziasztok vadkacsák! – suttogta – Hamarosan újra megyünk majd hozzátok, csak anyának meg kell gyógyulnia.
Az óvónéni hosszú percekig telefonált a folyosón, aztán gondterhelt arccal guggolt le a kisfiú elé.
– Miló, sajnos a szüleidnek be kellett menni a kórházba. Ne aggódj, minden rendben van, csak tovább tart a vizsgálat, mint tervezték. Hamarosan érted jön a nagynénéd. Egy ideig most náluk leszel, addig nem is kell óvodába jönnöd, rendben?
Aztán az óvónéni mosolyogva megsimogatta Milót, de közben a szeme olyan lett, mint a tó tükre. Megtelt vízzel, de nem gördült ki belőle könnycsepp. A kisfiú érezte, ahogy zsibbadnak a karjai, amíg az óvónéni rásegítette a kabátot és a sálat, amit Anya kötött. Nem mert kérdezni semmit, félt, hogy nem is jönne ki hang a torkán.
Az óvónéni kézen fogta és kivezette az utcára, ott várták meg Vera nénit, Apa nővérét.
Vera néniék a városon kívül laktak, jó sokáig kellett autózni, míg odaértek. Ahogy beléptek a házba, édeskés illat és gyereksírás fogadta őket.
– Szia Miló! – üdvözölte Imre bácsi, Vera néni férje.
Miló lehajtotta a fejét, nem bírt köszönni.
– Na, semmi baj, kisöreg, hamarosan minden jobbra fordul. Addig Dani megosztja veled a szobáját. Jól megleszel velünk, meglátod.
– Gyere, bemutatom az unokaöcsédet, még nem is találkoztatok – vezette a megszeppent kisfiút a gyerekszobába Vera néni.
Egy rácsos kiságyban feküdt Dani, Miló pár hónapos unokaöccse.
– Ugye milyen aranyos? – hajolt fölé szeretettel az anyukája.
Ronda, kopasz feje van, gondolta Miló, és egészen összeszorult a gyomra, amikor Vera néni magához ölelte a babát.
Este sokáig nem tudott elaludni, éjjel pedig többször felébredt Dani sírására. Reggel aztán fáradtan és mérgesen nézett a kisbabára. A következő napokban Apa néha felhívta, de Miló alig szólt néhány szót a telefonba.
– Mikor megyünk a vadkacsákhoz? – kérdezte ilyenkor alig hallhatóan Apát, aki gondterhelt hangon mindig azt válaszolta, hogy hamarosan.
Lassan teltek a napok. Miló unatkozott. Egy nap ebéd után Vera néni behozta Danit a szobába, és a kiságyba fektette.
– Miló, egy kicsit le kell dőlnöm, nagyon fáj a fejem. Légy szíves, szólj nekem, ha felébred a kicsi. És kérlek, halkan játssz, ne zavard őt – kérte Vera néni.
A baba egyenletesen szuszogott a kiságyban. Miló közömbösen nézte, aztán hirtelen eszébe jutott valami. A hátizsákjából előszedett minden játékot, amit Vera néni kapkodva bepakolt neki. Előkerültek a kisautók, a repülők és még néhány apróság. Miló elkezdte körberakni a kisbabát a játékokkal. A fejéhez fákat és virágokat illesztett, mintha onnan nőnének ki. A karjai autópályák lettek, a pocakjára egy várat épített a kevéske legóból. Egészen belefeledkezett a munkába, amikor Vera néni nézett be.
– Hát te meg mit művelsz? Hogy képzeled ezt, Miló? Dani nem játékszer! Milyen rossz gyerek vagy! – az utolsó mondatokat már olyan hangosan kiáltotta, hogy Dani felébredt és az ijedtségtől bömbölni kezdett. Miló dühösen rúgott a kiságy lábába, majd kirohant az udvarra.
Magas bokrok és virágok nőttek a kert végében. Kiváló búvóhelynek tűnt. Miló a liliomok között bemászott a magasabb növények mögé, és lekuporodott. Itt aztán nem fogja megtalálni senki. Szépen kivárja, amíg érte jön Apa. A tavaszi nap melegen sütött, Miló a bodobácsokat és a hangyákat figyelte, miközben elaludt.
Furcsa álmában a tónál sétáltak Apával, de Miló észrevette, hogy a vízen úszó kacsák csak műanyag játékok, az álombéli apa pedig Vera néni mérges hangján azt kiáltotta, hogy „Te egy igazi rossz gyerek vagy!”
Amikor felriadt, hirtelen nem értette, hogy hol van, csak érezte, hogy bizseregnek zsibbadt karjai. Lassan eszmélt fel, már sötétedett. Egyre furcsábbnak érezte a bizsergést. Talán a bodobácsok és a hangyák szaladgálnak a karjain? Felült és döbbenten vette észre, hogy nem bogarak, hanem kis autók futnak rajta fel és alá. A lábaira nézett, amin egy zsúfolt állatkert nyüzsgött apró állatokkal. Miló rémülten felugrott, megrázta magát. A fejét kezdte tapogatni, de haja helyett apró fák lombjába túrt. Olyan riadt volt, hogy gondolkodás nélkül elhagyta búvóhelyét és a házba szaladt. Vera néni csípőre tett kézzel állt a nappaliban.
– Miló, te meg hol jártál? Imre bácsi már az egész utcát végig járta érted! Ha tudnád, hogy mennyire aggódtunk! Nem szökhetsz el csak úgy, ha valami nem tetszik! Sajnálom, de ezért most bent maradsz néhány napig. Nagyon fáradt vagyok, nem akarok még miattad is aggódni. Menj a vendégszobába, mától ott fogsz aludni. És viselkedj rendesen!
Miló dermedten állt. Nem értette, hogy lehet, hogy Vera néni nem vesz észre rajta semmit.
A vendégszobába ment, ahol a falon egy nagy tükör lógott. Döbbenten bámulta magát és a rajta életre kelt világot. Sokáig ácsorgott, figyelte a részleteket. A hasán egy vár állt, aminek tornyain apró zászlókat fújt a szél. A vállain körfogalomban araszoltak az autók.
Egyszer csak Imre bácsi jött be a szobába. Furcsán nézett a tükör előtt álló kisfiúra.
– Szia Miló! Mit tanulmányozol? Csak nem jöttek ki a szeplőid? Figyelj, ne vedd a szívedre, hogy Vera néni megszidott. Nagyon fáradt mostanában a baba miatt. Igazából nem haragszik rád, csak túl sokat aggódik.
Miló lassan megértette, hogy a többiek semmit nem vesznek észre a rajta terpeszkedő világból. Egyedül ő látja, és hallja a nyújtózkodó zsiráfokat meg a bömbölő oroszlánokat. Ettől kellemes melegség töltötte el. Ilyen különleges titka nem mindenkinek lehet. Letelepedett a tükör elé és a bal fülében fészkelő madarakat figyelte. Időnként felrepültek a hajából növekvő fák dús lombjába hogy ott énekeljenek.
Miló napról napra több apróságot vett észre, de a legnagyobb boldogság az volt, amikor felfedezte a fák között a kis tavat, rajta a vadkacsákkal.
– Hát itt vagytok! – kiáltott fel boldogan és már hallotta is a vidám hápogást.
Az örömét Vera néni zavarta meg, amikor nagy lendülettel a szobába lépett.
– Milyen állott itt a levegő! – mondta és nagyra tárta a tükör melletti ablakot.
Miló kétségbeesve vette észre, hogy a vadkacsák ijedten rebbentek fel és szálltak ki az ég felé.
– Neeee, ne repüljetek el! – kiáltott utánuk, de a kacsák máris messze szálltak.
A kisfiú, ahogy visszafordult, észrevette a tükörben, hogy nem csak a kacsák, hanem az egész csoda, ami addig beborította, eltűnt.
Zokogva feküdt az ágyra, fejét a párnák közé fúrta és végre sírt. Őszintén siratta, ami elveszett. Annyi könnye volt, mintha ezer tó vize akarna kibuggyanni égő szemein. Végül elfáradt és mély, nyugalmas álomba zuhant.
Reggel, még félálomban ismét bizsergést érzett a fején, a hátán, aztán a karjain. Talán a bodobácsok? Vagy lehet, hogy visszatért a varázslat? Nem merte kinyitni a szemét, azt hitte, talán csak képzelődik, vagy még álmodik. Csukott szemmel figyelte, hogy mit érez. Talán nem is bodobácsok, hanem ujjak. Igen, mintha ujjak cirógatnák. Először nem merte elhinni, de aztán a csiklandozó bizsergést a régen várt hang suttogása követte.
– Miló, jó reggelt!
A kisfiú nagyon-nagyon lassan résnyire nyitotta a szemét, aztán villám gyorsan Apa nyakába ugrott és hosszasan ölelte.
– Apa, apa, édesapa! – suttogta.
Sokáig maradtak így, egymásba kapaszkodva és megkönnyebbülve.
– Bocsáss meg! Úgy sajnálom, hogy ennyi ideig nem jöhettem – mondta Apa. – Ne haragudj! Most már minden rendbe jön.
– Hogy van anya? – kérdezte nagyon halkan Miló.
– Sokkal jobban van, most már meg fog gyógyulni.
Miló alig várta, hogy haza induljanak, de Apa még hosszasan beszélgetett Vera nénivel és Imre bácsival. Miló közben a tükör előtt üldögélt. A varázslatra gondolt. Egészen hihetetlennek tűnt most az egész. Talán csak álmodta? A körforgalomra gondolt a vállán, a zsiráfokra meg a vadkacsákra. Ahogy vakargatta a fejét, egyszer csak egy nagyon apró dolog került az ujjai közé. Kivette a hajából és az ablakhoz vitte. Egy apró makk volt az ujja hegyén. Egy iciri-piciri makkocska, tölgyfa levéllel. Miló épp elmosolyodott, amikor Apa hangja harsant fel kintről.
– Miló! Gyere, öltözz gyorsan, indulunk! Haza megyünk, aztán délután meglátogatjuk a vadkacsákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése