Kiss Szilvia Lilla (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola) |
Az eperszájúnak sose volt talpalatlan vagy lyukas cipője. Ronda cipője, amit semmiképpen sem akart felhúzni, persze akadt, de szakadt szandálban csak addig lézenghetett az árokparton, a ház előtt, amíg Laci bácsi meg nem látta. Mamóca vagy Papus már ballaghatott is át a kislány cipőivel. De most nem volt menekvés, az eperszájúnak kellett menni. Ment is, féloldalas vicsorral a szembeház mögé.
Nyugodtan kellett volna ott ülnie, mert mezítláb semmilyen műhelyben nincs ugrálás, ezt Apus és Papus gondosan megtanította neki. A suszterszerszámok azonban hívogatóan mosolyogtak rá. A suszter meg nem bánta, hogy ott kotnyeleskedik az eperszáj, a mamlasz fia úgyis ritkán dugta be hozzá az orrát.
Az eperszájú nem szeretett a szembeszomszédban lenni, a szakadt szandál sem érdekelte különösebben, a legnagyobb baj mégis az volt, hogy kissé félt a suszter fiától. Aki egyébként a légynek sem ártott, csak lényegesen lassabb volt az átlagnál, hát még az eleven eszű, cserfes eperszájúnál. No meg fura tartással járt-kelt az utcán a Lacigyerek, mivel púpos volt.
Aztán megtudta Ildi nénitől, aki az iskolában tanított és a suszterék mellett lakott, hogy a kór az betegséget jelent. És külön szó: dó kór. Mégsem fért a fejébe, hogy ha beteg, miért nem adnak neki gyógyszert. Vagy szereljék meg, mint Laci bácsi a szandált, vagy Apus és Papus az elromlott ezazt.
A szandál közben elkészült, és csak egész kicsit törte az eperszájú lábát az új varrásnál.
– Még be kell törni – nézett a suszterra hunyorítva.
– Nyomja?
– Nyomja.
– Add csak ide – szólalt meg az ajtóban a Lacigyerek.
Az eperszájú megszeppenten adta a kezébe a szandált, és hátralépett. A Lacigyerek valami zsírba dugta az ujját a suszterasztal pasztái közt. Lassan, akkurátus gonddal bekente a cérnát, aztán beledörgölte a varrásba és mellette a bőrbe a kencét. Még a nyelvét is kidugta a nagy igyekezetben. Hosszú, nyomasztó perceken keresztül. Az eperszájú közben makacsul a koszos lábujjait tanulmányozta. Végül, amikor a szandálon nyoma sem maradt a zsírnak, a Lacigyerek a kislány kezébe adta a szandált. Az eperszájú annyit se mondott, hogy bikkmakk, csak fél szandállal a kezében elrohant.
– Hát téged meg ki kerget? – kérdezte Mamóca, aki épp a szomszéd Sanyi bácsival beszélgetett a kerítésnél, kezében nyesőolló.
– A török. Meg a tatár is! – hadarta a kislány, és rohant volna tovább, hátra a kert végébe, ha Papus egy mozdulattal el nem fogja.
– Nono, nem addiga! Vedd fel előbb a szandált, ne féllábaskodj itt, nem vagy te gólya! – majd a szandálra nézve hozzátette: – No lám, megvarrta a Laci?
– Meg.
– No várj, vedd fel a szandált, aztán vigyél át a lúdlábból, most sütötte öreganyád.
– Én? – kérdezte rémülten az eperszájú.
– Hát ki az öregisten? Tán az én szandálomat varrták meg és puhították fel rajta a varrást? – azzal Papus bement a házba, és kisvártatva egy letakart tállal tért vissza.
Az eperszájú szimatolni kezdett.
– No, nesze, aztán jut neked is, egyet se félj! – és Papus a kezébe nyomta a tálat. – Noiszen, eridj már! Mi lelte ezt a gyereket? – fordult Mamócához és Sanyi bácsihoz Papus, mikor látta, hogy a kislány csak áll ott sírásra görbülő eperszájjal.
– Várj, átmegyek veled, úgyis beszélnem kell a Lacival – mondta hirtelen Sanyi bácsi.
Azzal kilépett a kapun, és az út mellett várta a lassan kioldalazó eperszájút. Együtt mentek át a szembeszomszédba, ahol a suszter megörült a süteménynek, és nagyot kiáltott a fia után. Amikor a Lacigyerek belépett, az eperszájú óvatosan behúzódott Sanyi bácsi háta mögé, onnan pislogott egyre nagyobb szemeket meresztve, hogyan tünteti el a fiú a lúdlábat.
– Köszönöm... – nézett be végül Sanyi bácsi mögé.
Az eperszájú meg se mukkant. Sanyi bácsi megérezte a félelmét, és bátorítóan a vállára tette a kezét:
– A szandált megköszönted már? – nézett rá.
– Kö-köszönöm.
– A Lacigyerek felpuhította neki a varrást – mondta a suszter. – Ez a mihaszna meg csak elszaladt. Eh, gyerekek! – legyintett aztán, és tovább tárgyalták a fontosdógot, ami miatt Sanyi bácsi átjött.
– Gyere, kikísérlek, adok cseresznyét, az előbb szedtem – mondta Lacigyerek. Aki életkorra persze nem volt már annyira gyerek. Az eperszájú, mit tehetett, a fiú után ballagott.
Pár perccel később beoldalgott a saját kapujukon, a pólója alját magasra tartva, hogy ki ne guruljon a cseresznye. Papus elmosolyodott.
– Jó gyerek ez a Laci. Lassú ugyan, hanem amit csinál, az meg van téve.
– Hát nem gonosz? A mesékben minden púpos gonosz! – robbant ki az eperszájúból. A keze elfehéredett a szorítástól, ahogy a pólót markolta.
– Púpos? – nézett nagyot Papus.
– Jaj, öreg, te se látsz a szemedtől – nevette el magát Mamóca. – Szó se róla, lassú is, meg púpos is egy kicsit, tudod, a születésekor sérült meg, azt mondják. Nem tehet róla. És majd meglátod, nem minden púpos gonosz. A Lacitól meg ne félj, öregapádnak igaza van, jó ember. Különben is – tette hozzá – gondolod, hogy elengednénk valami gonosz szerzet karmai közé? Vagy hogy ilyet megtűrne a mi utcánk?
Az eperszájú utána is tartott egy kicsit a Lacigyerektől, és ez a tartózkodás csak akkor szűnt meg végleg, amikor elolvasta Lagardère lovag történetét. Persze addigra jócskán meg is nőtt. Sőt, végül a Holdvilágképűvel is megbarátkozott. Rájött, hogy sokkal jobban tudja a dórémit, mint ő, aki csak a kert végében, az almafán mert skálázni fülrepesztő hamissággal.
A szandál azonban őszig kitartott. És egyszer sem törte fel a lábát.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése