Irina Dobrescu – Turbuly Lilla: Kockácska

Pattantyúföldvári Teodórának nem volt könnyű élete. Nem volt könnyű gyermekkora sem. De nem ám az irdatlan hosszú neve nehezítette meg az életét, azon ugyanis az égvilágon senki sem szólította. Hanem az, amiért Kiskockának vagy Kockácskának becézték. Sőt, néha, ha pöttyös blúzt vett fel, egyenesen Dobókockának csúfolták, mert bizony már akkor is eléggé kocka volt szegény: kicsi, kövér és szögletes.

– A nagyanyjától örökölte, Isten nyugosztalja, akárcsak a nevét, a Teodórát – sóhajtozott az anyukája, ha a szomszédok fejcsóválva kérdezgették, vajon talál-e Kockácskára illő ruhát a boltban, és vajon miként szuszakolja bele a kislányt a gyerekkocsiba.

Nem talált, varrt, a gyerekkocsit meg Kockácska apukája ügyesen átalakította, hogy az ő kicsi, kövér és szögletes leánykája is beleférjen. De át kellett alakítani a padot is, amikor iskolás lett, és még mennyi mindent! A karfás szánkóról lekerült a karfa, a biciklinyeregre viszont szélesítőt csavaroztak, hogy a kislány le ne billenjen róla, amikor nyurga és piszkafa vékony húgával vasárnaponként kikerekezett a pár kilométerre lévő tóhoz, ahol sajnos csónakázni sem tudott, mert akárhogy vigyázott a beszállásnál, mindig felborította a csónakot.

Sokat sírt és szomorkodott Kockácska az ő kövér, szögletes kockasága miatt. A kövérséget is bánta, de kövér gyerekből és felnőttből jócskán akadt körülötte, így azt kívánta, ha már nem lehet olyan piszkafa vékony, mint a testvére, lenne legalább szép, gömbölyű kövér, csak ne ilyen szögletes, kocka alakú, mindennek nekiütköző, mindenhonnan kilógó.

Irina Dobrescu, román művész alkotása

De hiába sírt, szomorkodott Kockácska, ahogy az idő telt, ő is gyarapodott széltében és hosszában, ami esetében ugyanaz volt, hiszen jól tudjuk, hogy pont azért kocka a kocka, mert széle-hossza egy.  Nagylány lett belőle, aztán felnőtt, kiskockából nagykocka, csak a neve maradt változatlan: hiába kérte, hogy hívják inkább Teodórának, mindenki csak Kockácskának szólította.

Történt egyszer, hogy Kockácskának új szoknyára volt szüksége, mert annyiszor ütközött neki ajtókeretnek, szobafalnak, konyhaasztalnak, hogy a szép, pipitérmintás szoknyája kirojtosodott. Kénytelen volt abroszból szoknyát varrni magának – amiben erősen hasonlított egy terítésre váró asztalhoz –, hogy egyáltalán be tudjon buszozni a városba, új ruhaanyagot venni. Persze nála a buszra szállás sem volt egyszerű feladat, ugyanis nem fért fel akármelyikre; meg kellett várnia a kétórás járatot, mert annak szélesebb volt az ajtaja, mint a többinek.

De még arra is csak nagy nehezen tudta felpréselni magát, mert meglehetősen tele volt, és ha akadt is némi hely az utasok között, azt bizony nem rá méretezték. Először csak az ajtó mellett álldogált, de amikor a következő megállónál újabb utasok szálltak fel, kénytelen volt beljebb araszolni. Óvatos lépéseit némi morgolódás kísérte:

– Nem tud vigyázni? Még fellöki az embert!

– Auuu! Most kék folt lesz a combomon!

– Magának egy külön kisbusz kellene!

Kockácska irult-pirult-vörösödött, és folyton bocsánatot kért. Végül aztán megállt egy kislány mellett, aki az anyukájával utazott, és egy fehér plüssbárányt szorongatott a kezében.

– Nézd, anyu, milyen szép szoknyája van a néninek! Éppen olyan, mint a kedvenc kockás abroszom! Anyuuu, varrjunk mi is szoknyát az abroszból!

– Abroszból szoknyát? Nahát, ilyet még nem is hallottam! – csodálkozott a kislány anyukája.  – Milyen jó ötlet!

Azzal beszédbe elegyedett Kockácskával. Jól eldiskuráltak szabásmintákról és ruhaanyagokról, egészen addig, amíg egy őzike át nem futott a busz előtt az úton. Akkor ugyanis a sofőr hatalmas nagyot fékezett, Kockácska pedig hirtelen az lett, aminek gyerekkorában csúfolták: dobókockává változott, és gurult egyet, gurult kettőt. Végül aztán a busszal együtt ő is megállt, pontosabban megült, mert a két gurulás után a hátsó felén kötött ki. Nem csak ő esett el persze, hanem sokan mások is, de szerencsére az ijedtségen kívül senkinek sem esett baja, még az őzikének sem.

Mégis történt ám valami furcsa. Miközben az utasok lassan felkászálódtak, különös, surrogó-susogó hangra lettek figyelmesek. Sssssssssssssss. Mint amikor leengednek egy lufit, csak ez a hang sokkal hosszabban szólt. Mondjuk annyi ideig, mintha egy kétszemélyes gumimatracot engednének le. Sőt, nem is egy susogás volt ez, hanem kettő. Az történt ugyanis, hogy Kockácska, miközben a fékezéstől elgurult, az egyik éles sarkával először egy fiatal lány csomagját lyukasztotta ki, aztán pedig egy marcona fiatalemberét. Különös csomagok voltak ezek, főleg, hogy eddig senkinek fel sem tűnt, hogy ott vannak, még maguk a tulajdonosok sem vették észre, hogy mit cipelnek magukkal.  Alaktalan, áttetsző csomagok voltak, de súlyuk mégiscsak volt, nem is lehettek könnyűek, mert ahogy egyre kisebbek és kisebbek lettek, a fiatal lány és a marcona fiú egyszer csak, mintha összebeszéltek volna, nagyot sóhajtottak és elmosolyodtak.  

– Most már nem történhet semmi baj – mondta a már nem is annyira marcona fiú.

– Úgy vagyok jó, ahogy vagyok – mondta a még mindig fiatal lány.

A kislány pedig, aki időközben megtalálta a fékezésnél elejtett plüssbárányát, felvette a két különös csomagot is, pontosabban azt, ami maradt belőlük: a két kipukkasztott óriáslufit.

– Fé-le-lem – olvasta le az egyikről. – Ön-bi-za-lom-hi-ány – olvasta le a másikról.

Az utasok pedig egyszerre csak úgy néztek Kockácskára, mintha valami csodát tett volna, ami kizárólag az ő különleges, kövér és szögletes kockaságának volt köszönhető. Ő pedig elhatározta, hogy bár a pipitérmintás szoknyáját nagyon szerette, most mégis valami szép, kockás anyagot vesz magának a városban.